Ellopott gyermekkorok balladája (6. rész)

Mi mindannyian Dzsem hercegek voltunk. Csak nem a hazánkból száműztek minket, hanem a valódi históriánkból, az igazi kulturális szövedékünkből.

Bayer Zsolt Fotó: Katona_Vanda

A magyar csak annyira hódol be, mint Dzsem herceg, a szultán kezese, Rómában. Nézzék meg egyszer ezt a szomorú, nemes vadat Pinturicchio falfestményén: valósággal az elhagyott külföldi magyar hasonmása. Ami hazai lekophatott róla, lekopott, a többit se beolvasztani, se meglágyítani nem lehet. Védi a szomorúság. Hallás helyett már csak hallucinál, s a hang ilyenkor örökké hazulról jön. Mert a nemzetnek mindig volt annyi ereje, hogy elszakadt fia a nagy népek között is titkos erejéről ábrándozzon, amelyet egyszer még jóra s nemesre fordíthat.

Mondom, amint van: a harag hozta haza a bujdosót, nem a fáradság, hatalmas nyelvünk üzenetének engedett, nem a kényelemnek. De soha azt a darab idegenséget, azt a nehezen szerzett tenyérnyi Európát, amelyet addig magában hordott, meg nem tagadta s egyik sem próbált azzal segíteni a népén, hogy ezt a szerzeményt eltitkolja. Lehajlás közben az idegen gyöngyöket nem hullatta ki kebeléből. A magyar négyfelé hullva most olyan próbát áll ki, mint még soha. Hajdan kevésbé láttuk a veszedelmet, ösztönszerűn keresztülvágtunk rajta, de a nagy reformkor óta neuraszténiás önmegfigyelők vagyunk, már nem csak vérmérsékletünk csügged: az eszünk is. Kölcsey, Széchenyi folyik ereinkben.

A szorongásra ezúttal történelmi melankóliánkon felül is van elég ok: állampapírjaink szerint négyféle sorsban élünk, már pedig ahány honpolgárság, annyi szellemi és gazdasági alkalmazkodás. Nyilvánvaló, hogy ennek négyféle provincializmus, azaz négyféle halál a vége.

Valamikor azért voltunk jó magyarok, mert európaibbak voltunk a környező népeknél, ma úgy maradunk magyarok, ha a szomszédokkal legalább is tovább versenyzünk Európáért. Az elitnek tehát rövidebb-hosszabb ideig változatlanul külföldön a helye, máskülönben önismeretünk – határon innen, határon túl – megakad a falusi kiszállásoknál s a tájkutatásnál. Ennyit pedig az elszakadt magyarság mostoha új hazájától is megkaphat.

Úgy érzem hát, hogy a magyar bujdosás örök mintaképein kívül a fiatalok tanulságára szolgálhat az az elsüllyedt félmúlt is, amelyben kusza, de emberséges szellemi előkészületünk lejátszódott. Céltalanná vált fegyvergyakorlatunkra akarom figyelmeztetni a fiatalabbakat, akik szellemi életünket lassan megszállják. A volt tékozló inti a fiatal gazdákat, az egykori gyanútlan az okosan gyanakvókat. Valamiből kimaradnak, ami könnyelművé tett minket, de egyúttal megfürdetett a világ szelében. Átadom a szót az emlékírónak.” (Cs. Szabó László: Búcsú a vándorévektől)

Mi mindannyian Dzsem hercegek voltunk. Csak nem a hazánkból száműztek minket, hanem a valódi históriánkból, az igazi kulturális szövedékünkből. S ez rosszabb, mintha a hazánkból száműztek volna. A hazánk is Dzsem herceg volt. Mindenki akart tőle valamit, mindenki szövetkezett vele, mindenki túszul ejtette, mindenki elárulta. S még csak azt sem vette észre, hogy meg fogják ölni a végén.

Mi pedig, Kádár-kori Dzsem hercegek, ha itthon maradtunk, azért vonultunk száműzetésbe, hogy visszalopjuk magunknak a valódi históriát és az igazi kulturális szövedéket. Ha elmentünk nyugatra (Ó! Pardon! NYUGATRA!), akkor állandóan visszavágytunk, mert hirtelen rádöbbentünk odakint, hogy itthon maradt a valódi história és az igazi kulturális szövedék. Kitagadottság, megtagadottság, letagadottság – tudathasadás ez mindenhogyan.

Apámék harminc-egynéhányan kezdték a gimnáziumot, osztálytársai közül senki nem disszidált, baráti köréből négyen mentek el ’56 után. Mi harmincketten kezdtük a gimnáziumot, ketten mentek el Kanadába, egy kedves barátunk Ausztriába, de ő félig itthon van, szóval ő nem számít elmenőnek. Aki itthon van hétvégenként, nyaranta együtt indulunk a Kékszalagon, akinek a gyerekei is magyar állampolgárok, az nem ment el és kész. Úgyhogy harminckettőből kettő. Apámnál nagyjából negyvenből négy.

Apám osztálya reprodukálta magát, hatvan feletti gyerekszámmal, mi még szintén, harmincketten hatvankét gyermeket állítottunk magunk után, legalábbis ennyiről van tudomásunk. Egészen kicsi jóindulattal azt mondhatjuk, nekünk még nincs deficitünk. És legyünk is büszkék rá.

Apám rengeteget utazott. Térképen. Előbb a gimnáziumi atlaszával, aztán megvette a nagy földrajzi világatlaszt, és esténként elutazott vele. Ült a nagyszobában, a billegő-forgó fotelben, ölében a nagy világatlasz és kistányér, a kistányéron zsíros deszka, azt nagyon szerette, és néha hangosan kimondta, merre jár. – Heilbronn… – mondta apám, és igyekezett nagyon németesen ejteni a nevet. –Stuttgart… – és talán ezt mondta a legnémetesebben. És azt még, hogy Tübingen, talán azért, mert legkisebb húga ott élt. Négyen voltak testvérek apámék. Apám és három leány. Közülük egy, a legkisebb disszidált.

Valamiért az NSZK-ba utazott legtöbbet az apám a nagy világatlasszal, s ha éppen nem oda, akkor leginkább Amerikába, de ne legyünk pongyolák, szóval az Egyesült Államokba. Ott pedig vagy a Route 66-on ment végig, vagy pedig Alaszkát kereste fel. Ennek Jack London és Jack Kerouac volt az oka.

Második világháborús nagyregények, Jack London és Jack Kerouac világa, Klondike és a Chilkoot-hágón átkelő embertömeg, a vadon szava, Goldingtól A Legyek Ura, Truman Capote Fűhárfája és a Hidegvérrel, sok Hemingway, apám, az idehaza száműzött Dzsem herceg ebbe a világba emigrált, és ezt a világot adta tovább nekem. Én pedig imádtam ezt a világot, szükségképpen tehát fel is lázadtam ellene. Na nem látványosan, nem elkeseredetten, inkább csöndes daccal. Igen, csöndesen lázadtam bele magam a magyar kultúra szövedékébe.

Előbb csak a magam módján, afféle nem igazán szorgalmas autodidaktaként, Csáth Gézával, Kosztolányival, Karinthyval s persze mindenekfelett Krúdyval, az örök szerelemmel, Szerb Antallal. Aztán jött Czine Erzsébet, a gimnáziumi magyartanár, és sok minden megváltozott. Egyszer s mindenkorra eldőlt például, hogy soha nem leszek kozmopolita. Mert az a negyvenkilós, szigorú nő kitárt egy világot hirtelen, amelyből nem volt többé szabadulás.

Nagy Lászlóval jött először az a világ. S nemcsak a versek, hanem egy mondat, 1978 telén, a költő halálakor, amikor Czine Erzsébet levetítette nekünk az utolsó interjút a költővel, amelyben így hangzik a befejező párbeszéd a jó baráttal, Kormos Istvánnal: „Kormos István: Tegyük fel – amiről itt beszélgettünk, elmondtad itt a gondolataidat –, ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szembe veled? Nagy László: Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.”

A véleménysorozat első része IDE, a második része IDE, a harmadik része IDE, a negyedik része IDE, az ötödik része pedig IDE kattintva érhető el.

Ezt látván és hallván eldőlt valami. Talán a rettegéstől, hogy nem kell várni száz vagy ötszáz évet, hanem már a mi emberi arcunk is eltűnik. S egyszerre értelmet nyert a legfontosabb kérdés, ez:

„Létem ha végleg lemerült / ki imád tücsök-hegedűt? / Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra? / Lágy hantu mezővé a szikla- / csípőket ki öleli sírva? / Ki becéz falban megeredt / hajakat, verőereket? / S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist? / Létem ha végleg lemerült, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva/ a Szerelmet a túlsó partra!”

S ha az a szerelem a haza is – és az! –, akkor nincs ennél szebb és odaadóbb rabság. S aztán volt még egy nap, amikor a Szabó Ilonka utca egyik lakásában gyülekeztünk, Czine Mihálynál. Ferenczy Csongor is megérkezett, azután Sütő András. S mi, valódi históriánkból és saját kulturális szövedékünkből száműzött Dzsem hercegek hirtelen megtaláltuk a visszafelé vezető utat.

S akkor már csak szót kellett fogadni, akkor már csak engedni kellett a hívó szónak, az ösztön soha felül nem írható parancsának, engedni kellett, ahogy Buck is engedett a vadon szavának, s jött Németh László, Sinka István, Nyirő József, Szabó Dezső, Tamási Áron és Illyés Gyula és a boldog, szívbe markoló felismerés, hogy a mi „provincializmusunknál” nincsen nagyobb lázadás abban az elpuhult, szétfolyt, már az igazi durvasághoz is gyáva késő Kádár-korban.

Ahányszor megnéztünk a Csíksomlyói passiót, annyi szöget ütöttünk bele a rendszer koporsójába – úgyhogy nagyon sokat. Ahányszor elmondtuk magunkban a Koszorút, annyiszor egy perccel rövidítettük meg a rendszer életét, s ahányszor a Haza a magasbant, annyi órával…

(Folytatjuk)