Az első természetet pusztító, a második természetében pedig istent játszó nyugati emberre. Az önmagát, tartását, hitét, minden identitását, józan ítélőképességét, faj- és önfenntartó képességét, eszét és normalitását vesztett nyugati emberre. Ennek a nyugati embernek nem maradt semmi mása, csak valami homályos lelkiismeret-furdalása, amiért jólétét a harmadik világ, Afrika, Ázsia és Dél-Amerika gyarmatosításából, kizsákmányolásából és kifosztásából finanszírozta. (A Holland Kelet-indiai Társaság mint a világ első multinacionális vállalata népirtásban is nagyot alkotott.) Ennek a homályos lelkiismeret-furdalásnak következménye az önsorsrontó migrációs politika, a „jóemberkedés”.
 

A másik, kevésbé „magasztos” ok pedig mindössze annyi, hogy a Nyugat liberális és baloldali politikai pártjai éppen a globalizáció és a jóléti társadalmak kialakulása miatt egyszerűen elveszítették hagyományos szavazóbázisukat, ugyanis az a bizonyos munkásosztály egyszerűen felemelkedett a középosztályba, és a normalitás és hagyomány emlékével a lelkében ma már jobbra szavaz. Miképpen jobbra szavaz a rozsdaövezetek lemaradt és leszakadó, reménytelenségbe süllyedő világa is, ugyanis ők sem látják paradicsomnak és a szép új világ zálogának a szabad nemválasztás perspektíváját és az óvodai gender­fluid oktatást. Mondhatjuk: ők bizony nem élnek annyira jól, hogy végképp elmenjen az eszük.
 

Így aztán a Nyugat baloldali, liberális, „progresszív” politikai erőinek szavazóbázist kell importálniuk maguknak. Hitler annak idején azt mondta: a német népnek élettérre van szüksége, és ezt Kelet-Európa félvad pusztaságain fogja megtalálni. A „progresszívek” ma azt mondják: a nyugati fehér emberen kívül mindenkinek élettérre van szüksége, és ezt az életteret az egész világ az érdemtelen privilégiumokat birtokló nyugati fehér ember életterében fogja megtalálni. (A cinikus gazemberek pedig a bajszuk alatt mormolva hozzáteszik még: „És nem mellesleg így lesz nekünk szavazóbázisunk ismét.”)
 

A mai „progresszív” és „woke” világ elmeháborodott, küldetéstudatos, ön- és közveszélyes nemzet-, osztály- és rasszárulói (hazaárulók már nem lehetnek, mert ezt a fogalmat réges-régen elfelejtették és száműzték) hittel hiszik, hogy az emberiség mint olyan hamarosan feloldódik, összeolvad valami szuprana­cionális világállamban, a választások útján hatalomra jutó politikai pártok uralmát pedig felváltja valamiféle „civil” és „nem kormányzati” (NGO), alapítványi hatalomgyakorlás. (Hogy is mondja a Gyaloggalopp momentumos parasztja? „Azt hittem, anarchoszindikalista köztársaságban élünk, és minden héten más gyakorolja a végrehajtó hatalmat.”  Na, ezek mind előbújtak valahogyan Monty Python zseniális filmjeiből, a normalitás világa pedig értetlenül és meredten bámul maga elé.)
 

A „felébredt”, „megvilágosodott” hívőket pedig a háttérből irányítják az olyan cinikus moral insanityk, mint George Soros, Mark Zuckerberg, Jeff Bezos, Bill Gates, s ugyanezek irányítják a politika számukra hasznos idiótáit, az agyaglábakon dülöngélő Amerikai Egyesült Államokat kiválóan szimbolizáló Joe Bidentől a gazember Ruttén át egészen az olyan pitiáner zseb-Cipolláig, mint Gyurcsány. És ez a közeg nevezi ma önmagát a szabadság és a jövő zálogának. És végtelen ostobaságában gondolkodás nélkül kiáltja ki magát a tudás és az értelem letéteményesének. Csakhogy a tudással is egyre több baj van.
 

„Nem kétséges: a technikai és tudományos kultúra rendszerint jó szolgálatokat tesz nekünk. De bajaink is vannak vele, ezért néha megkörnyékez bennünket a gyanú, nem volna-e jobb, ha kevesebbet tudnánk. Ez a gyanú olyan régi, mint maga a kultúra” – írja Safranski. S valóban: technikai és tudományos kultúránk ma leginkább arra jó, hogy elpusztítsuk vele az elsődleges természetet, hogy megnöveljük a Homo sapiens élettartamát, továbbá megmentsük az életét a nemrégiben még életképteleneknek is. Ami szép és nagyszerű dolog, s ebben nincs helye semmi cinizmusnak. Ugyanakkor gondoljunk csak bele: amikor én megszülettem 1963-ban, 3,5 milliárd ember élt a földön. Eltelt közel hatvan év, és ma lassan ostromoljuk a nyolcmilliárdot. Ez egészen elképesztő növekedés – mondom még egyszer: párhuzamosan az elsődleges természet riasztó és egyre riasztóbb pusztításával. Ráadásul – és ideje erről is nyíltan beszélni! – a demográfiai robbanás színtere Afrika és a Közel-Kelet, valamint Ázsia bizonyos részei és persze Dél-Amerika. Miközben a tudományos és technikai tudás, kultúra élenjáró társadalmai, a fejlett Nyugat (Európa és Észak-Amerika), a fehér ember képtelenné és alkalmatlanná vált a fajfenntartásra.
 

A harmadik világ analfabéta és félanalfabéta embertömegei kritikus méretű demográfiai robbanást produkálnak, és elözönlik a Nyugat „élettereit”. A cinikus moral insanity nyugati politika szószólói eközben tapsolnak, mondván, íme, most érkezik a hiányzó munkaerő. De miről is beszélünk valójában? Miféle hiányzó munkaerő, miközben más haladó szalonokban másról sincsen szó, mint arról, hogy a modernizáció, az automatizálás (a tudományos és technikai kultúra) lenyűgöző és látványos fejlődése, térnyerése folytán egyre többen veszítik el munkájukat, ugyanis feleslegessé válik az emberi munka? S csak a legképzettebbek tudnak a jövőben elhelyezkedni.

Akkor mivégre nekünk az afgán kecskepásztor, az iraki keszrasütő meg a tunéziai tevehajcsár? Minek is tapsolnak a „woke”-ok valójában? A hagyományos társadalmak szétbarmolásának, megszűnésének, a lázálmaikban létező világtársadalom közeledtének.
 

Safranskihez fordulunk ismét: „Vegyünk egy olyan tragikus figurát, mint Oidipusz, akiről nem lehet azt állítani, hogy sikerült volna jól kiderítenie magáról mindent. A szörnyűség nélkül, amely tudomására jutott, szerencsésebb élete lehetett volna. A tudni akarás a végzetévé vált. Egy harmadik példa Prométheusz, aki a görög mitológiában elhozza a tüzet az embereknek, és ezzel lehetővé teszi számukra a kulturális felemelkedést. Kevésbé ismert a mítosz egy másik változata, amelyről Euripidész számol be. Eszerint az emberek félálomban és tétlenül gubbasztottak a barlangjaikban, mert ismerték haláluk óráját. Túl sokat tudtak. Ekkor eljött Promé­theusz, és megajándékozta őket a feledéssel. Bár ezentúl is tudták, hogy meg fognak halni, de azt nem, hogy mikor. Azáltal, hogy Prométheusz elvette tőlük ezt a tudást, amely túl sokat kívánt tőlük, és amellyel nem lehetett együtt élni, megkönnyebbültek, és így újra feltámadt bennük a munkakedv, amelyet Prométheusz a tűz ajándékával még tovább ösztökélt.”
 

Csodálatos parabola!
 

S valójában hogyan is állunk ma a tudással? A technikai és tudományos tudásunk egyre lenyűgözőbb, kérdés persze, vajon egészen biztosan a javunkra szolgál-e mindez. Humán tudásunk pedig lassan megszűnik. S okkal szűnik meg. Már Babits azon kesergett, hogy ­Európa elveszejti önmagát, mivel megszüntették a középiskolában a görög és a latin nyelv tanítását, vagyis – így Babits – elvágták a következő nemzedéket a gyökereitől. Mit szólna ma a poeta doctus?
 

Mondjuk ki ezt is: az én korosztályom diplomája mögötti tudás nagyjából a Babits korának gimnáziumi érettségije mögötti tudással volt egyenlő. Egy mai diploma mögötti tudás (a humán diszciplínákról beszélek!) talán a mi érettségink mögötti tudással egyenlő. De mi lesz akkor újabb harminc év múlva? És ­lesz-e következő harminc év?
 

Most éppen az a helyzet, hogy korunk törpe Prométheuszai (valójában magának a sátánnak küldöttei!) a káoszt és a biztos halál tudását teszik lábaink elé, és azt mondják: ez a szabadság. Büszkén és boldogan közlik velünk, hogy világunknak, hagyományainknak, értékrendünknek, a generációkon átívelő kulturális szövedéknek, nyelvünknek, szavaink eredeti értelmének, hőseinknek, könyveinknek, szobrainknak egyszer s mindenkorra vége van, vagyis közlik velünk halálos ítéletünket, de mindjárt hozzáteszik, hogy ez jó, egy nagyszerű, ez csodálatos, mert itt lesz helyette a szupranacionális NGO-világ, aki megvilágosodik, tovább élhet zombiként, aki nem, az szükségképpen el fog pusztulni – de hát ezt ismerjük, hisz már Sztálin elvtárs is megmondta, hogy „ahol gyalulnak, ott hullik a forgács”.
Korunk haláltáncához tavaly született meg a legtökéletesebb zenemű, és hol máshol, mint Németországban… Ne felejtsék el soha, mert az a kis dalocska olyan, mint a római színben a pillanat, amikor Hippia megcsókolja a pestises halottat. Ez a dal tavaly karácsony előtt született meg, és be is mutatták a német közszolgálati tévében. Kicsike német gyermekek azt énekelték adventkor, hogy „az én nagyanyám egy környezetszennyező disznó”.
 

Amelyik társadalom eljut idáig, annak vége van. És egyáltalán nem is kár érte. A kérdés csupán az, kell-e nekünk követnünk ezeket az őrülteket a biztos pusztulásba? 
 

(Folytatjuk)

Bayer Zsolt cikksorozatának első része ide kattintva olvasható.

(Borítókép forrása: Éberling András)