Igen, Thomas Mann üdvözlése. 1937-ben született. Nyolcvannégy éve. Nagyjából apámmal egyidős. Apám itt van még, bár a világot már nem érti – szerencsére. De az emberhez méltó gondok odalettek. Ha figyelmesen olvasták az előbbieket, pontosan tudják ezt. Ezek nem emberhez méltó gondok, nem emberi értelemhez, emberi lélekhez, emberi erkölcsökhöz szabott ügyek, problémák. Ez már valami más… Thomas Mann itt már csak nézne maga elé, József Attilával együtt, hiszen – semmi túlzás! – ma már ezért is keresztre feszítenék:
„Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.”
Fehérek közt egy európai… Gondolatbűn és rasszizmus.
– Hohó! – kiáltanak fel most majd a szörnyetegek, a feleslegesek, hohó, hát Thomas Mann is homoszexuális volt!
Igen. Mondják. Csakhogy mellesleg zseni volt, polgár, morális lény, egy csoda. És hátrahagyott egy egészen páratlan és kivételes életművet. S ha homoszexuális volt, egy életen át harcolt beteg hajlama ellen. Nem csinált belőle közügyet, nem táncolta körül a világot rózsaszín bőrtangában, és nem gondolta, hogy ez élete fő műve.
Nem abból akart megélhetést és hírnevet építeni, hogy homoszexuális. Mint a mai, velejükig rothadt, ócska kis b…zik.
Thomas Mann még ezt írja a Varázshegyben:
„Az ember nemcsak egyéni életét éli mint elkülönülő személy, hanem tudatosan vagy öntudatlanul kora és kortársai életét is; […] Az általánosan kötelező mértéket meghaladó, rendkívüli teljesítményre hajlandónak lenni olyan korban, amely a »minek« kérdésre nem tud kielégítő választ adni: ehhez vagy olyan fokú erkölcsi önállóság és közvetlenség kell, amely ritkán fordul elő, és már hősiesnek is mondható – vagy pedig robusztus életerő.”
Ó, micsoda reakciós, múltban gyökeredző, embertelen gondolatok!
Ez a mi korunk, az emberhez méltó gondok elpusztításának kora elég régóta nem tud válaszolni a minek kérdésére. Ugyanis a minek a mi esetünkben leginkább akkor releváns, ha azt kérdezzük, minek élünk még egyáltalán. Ezt viszont kellemetlen és kényelmetlen feltenni, különösképpen akkor, amikor korunk hőseinek puszta létezése valóban teljesen felesleges.
Így aztán megoldották a problémát Nyugaton: soha többé nem teszik fel azt a kérdést, hogy minek?
S kérdés nélkül marad a beteg, aljas, ocsmány válasz: Én, én, én, pusztán önmagamért!
S máris ott vagyunk a perverz, az undorító, a beteges, az értelmetlen, a bűn apoteózisánál.
LMBTQ-díjat nyert a fétisszexes férfiak által körülvett kislány fotója – hirdeti öles betűkkel a cím, majd ezt olvashatjuk:
„Díjat nyert az LMBTQ-szervezők részéről az a fotó, amelyen egy fiatal hollandiai lányt felnőtt férfiak vesznek körül szexuális fétisfelszerelésben – írja az Origó. Mivel az LMBTQ-felvonulás szervezői szerint a fotós által megörökített »ikonikus« kép tökéletesen kifejezi a »büszkeséget« és a »sokszínűséget«, ezért a fotóst 2500 euró jutalomban részesítették – írja a The Daily Wire.”
Valóban. Ott a kép. Az írás a falon. A jel. Ott a kép, rajta kilenc ocsmány, perverz, undorító, beteg homokos, amint éppen fekete bőr forrónadrágokba gyömöszölik a valagukat, és bőrszíjakat erősítenek a meztelen felsőtestükre. Középen pedig egy négy év forma kislány. Nevet. Persze hogy nevet. Fogalma sincs, mi ez a rettenet, ami körülveszi, ezt csak a kretén, agyhalott anyja tudja, aki ráeresztette az armageddont saját, ártatlan gyermekére. És a jutalmazók szerint ez a kép fejezi ki a büszkeséget és a sokszínűséget.
Valóban. A ti büszkeségeteket és sokszínűségeteket. A betegekét, az ocsmányakét, az undorítókét, a perverzekét, a teljesen feleslegesekét.
Zombik vagytok. A zombifilmek vélt bugyutasága beköltözött a mai világ hétköznapjaiba. Jöttök szembe, rettenetes tömegként, falanxban, fennakadt szemekkel, fétisszexes ruhákban, ellentmondást nem tűrő, elállatiasodott ordítással hirdetve a „szabadságot” – s a normalitás riadtan hátrál. Most még. De már keressük a fegyvereket…
Nézzék csak meg ezt, kérem, figyelmesen olvassák, sőt feszült figyelemmel, ahogy a légionáriusok hallgatták végig Troppauer Hümér költeményét, miután a költő véresre verte mindet a hajófenékben:
„Skóciában négyéves kortól, szülői beleegyezés nélkül változtathatnak nemet a gyerekek
A tanároknak azt is tanácsolják a skótok, hogy a diákok új neveit és személyes névmásaikat használják majd az iskolában, miután a gyermekek eldöntötték, melyik nemhez tartoznak.
A skót kormányzat döntése értelmében a skót kisgyerekek nemet válthatnak négyéves koruktól. Az új útmutatás szerint azokat a tanulókat, akik nemet akarnak váltani, a tanároknak támogatniuk kell. A transzneműséget bemutató könyvek pedig iskolai tananyagként fognak megjelenni a minapi határozat értelmében.
Az új oktatási metódus értelmében a gyermekeknek a jövőben nem kell majd a szülők beleegyezését kérni a nemváltoztatáshoz – számol be a Dailymail.com. Skócia kormánya mindemellett azt javasolja a tanároknak is, hogy támogassák a nemet váltani akaró tanulókat a döntésükben. A pedagógusokat egy útmutató is segíteni fogja a munkájukban. A tanároknak azt is tanácsolják, hogy a diákok új neveit és személyes névmásaikat használják majd az iskolában, miután a gyermekek eldöntötték, melyik nemhez tartoznak.
További »könnyítést« jelent a gyermekeknek, hogy a jövőben csak szóban kell majd a nemváltásukat bejelenteni, mindezt pedig nem kell majd hivatalosan regisztrálni semmilyen módon. Az útmutató – amely szerint a tanároknak nem kell beszámolniuk a szülőknek – támogatja a transznemű fiatalok jogait – vélte a skótok oktatásügyi államtitkára.”
És akkor most, egy pillanatra idézzétek fel magatokban a Rettenthetetlent, William Wallace-t, a skótok szabadsághősét; vagy a Malcolmokat és Indulfot, a Stuartokat és a Jakabokat – de ha ez már túl távoli, amit megértek, lám-lám, Oregonban sem írni, sem olvasni, sem számolni nem kell tudni az érettségizőknek, és a sajnos még mindig élő kormányzó szerint „az olvasási, írási és matematikai jártassági követelmények felfüggesztése előnyös lesz Oregon fekete, latin, őslakos, ázsiai, csendes-óceáni, törzsi és színes tanulói számára” –, szóval ha mindez túl távoli, legalább Rod Stewartot tessék szíves lenni emlékezetbe idézni. Legalább ezt itt:
„Seagull carry me, over land and sea / To my own folk, that’s where I want to be / Every beat of my heart / Tears me further apart / I’m lost and alone in the dark / I’m going home”
Vagy ezt:
„I am sailing / I am sailing / Home again / ’Cross the sea / I am sailing / Stormy waters / To be near you / To be free”
Ó, igen! Rod vitorlázik, újra otthon, majd vidám, négyéves kisgyermekek szaladnak elébe, frissen átoperálva, és boldogan újságolják Rodnak, hogy még a szüleiknek sem kellett szólniuk róla…
Üssük fel hát őt, drága Madáchunkat, mi, magyarok, az emberhez méltó gondok maradékaiként:
„Te nyomorú faj! – gyáva nemzedék, / Míg a szerencse mosolyog feletted, / Mint napsugárban a légy, szemtelen, / Istent, erényt, gúnyolva taposó. / De hogyha a vész ajtódon kopog, / Ha Istennek hatalmas ujja érint, / Gyáván hunyász, rútúl kétségb'eső. / Nem érzed-é, hogy az ég büntetése / Nehezkedik rád Nézz csak, nézz körűl, / A város pusztúl, durva idegen nép / Tiporja el arany vetésidet, / Szétbomlik a rend, senki sem parancsol / S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás / Emelt fővel jár a békés lakok közt, / Utána a halvány gond, rémület, / S égből földről se részvét, sem segély. / Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával / Elandalítni azt a szózatot, / Mely a kebelnek mélyét felveri, / S jobb cél felé hiába ösztönöz. / Kielégítést, úgyebár, nem érzesz, / Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör, / S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg: / Hiába mind, a régi istenekben / Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
(Az istenszobrok szétporlanak)
Elporlanak, s új istent nem találsz, / Mely a salakból újra fölemelne. – / Nézz csak körűl, mi pusztít városodban / Hatalmasabban, mint a döghalál, / Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról, / Hogy Thébaisznak puszta téreit / Vad anachórétákkal népesítsék, / Ottan keresve tompúlt érzetöknek / Mi még izgassa, ami még emelje. – / El fogsz pusztúlni, korcsúlt nemzedék, / E nagy világ most tisztuló szinéről.”
Nos, kezd már világossá és érthetővé válni, ugye?
Vagy radikális, visszacsinálhatatlan, örökérvényű szakítás és hermetikus elkülönülés, vagy leszámolás. Másképpen nem fog menni. Már persze, ha marad emlékünk arról, milyenek az emberhez méltó gondok, milyen is az ember, amikor nem változik ilyenné, nem változik zombivá.