Mindannyiunk érdeke az olyan bevezetés, amely nem jár reálgazdasági és növekedési áldozattal, munkahelyek elvesztésével, és egy sor versenyképességet rontó változással, amely euró nélkül nem lenne. Ráadásul a helyzet tényleg rendkívüli: az eurózóna gazdasága még nem teljesen állt helyre, s ezen belül is a déli tagállamok az uniós mentőcsomagból tudnak levegőhöz jutni, így évekbe telhet, mire normalizálódhat a mostani helyzet, nem is beszélve az esetleges negyedik hullámról. Száz százalékban igaza van tehát Virág Barnabásnak, a Magyar Nemzeti Bank alelnökének, aki szerint „ne hallgassunk, ne engedjünk a szirénhangoknak”. Higgadt, átfogó költség-haszon elemzés végén kell a döntéseket meghozni.
Idetartozik, hogy Magyarország gazdasága exportorinentált, amely kedvező az eurónak, a mérleg másik serpenyőjében pedig ott találhatók a versenyképtelen és tőkeszegény kis- és közepes vállalkozások, amelyeknek sokkot okozna egy azonnali bevezetés. Olyan példákat említek, amelyek kézzelfoghatók és nagyon is megértek az elemzésre. Miként az is, hogy a kormány és a jegybank reálgazdasági fejlettséghez is köti az euró átvételét. Ez sem ördögtől való: Ausztria magát évtizedeken át Nyugat-Németországhoz, pontosabban a schillinget a német márkához viszonyította. S fontos tényező lesz az is, hogy a társadalmat is rá kell majd hangolni az új pénzre: azt, amit addig 36 ezer forintnak mondtunk, száz euró lesz. Párhuzamos pénzeket persze nem lehet futtatni a direkt áttérés éve előtt, ám jó például szolgálhat Szlovénia, ahol is mindent kétfajta pénznemben adtak meg a 2007-es bevezetés előtt.
S ha már előjött a nagypolitikai szál is: az első Orbán-kormány idején pár évre voltunk az euró bevezetésétől, 2006–2007-es dátumunk volt rá. 2002 nyarán azonban jött az MSZP–SZDSZ-kormány, valamint a jóléti rendszerváltás programja, amely – finoman szólva – letérítette a normál pénzügyi útról Magyarországot.
Az úgynevezett szakértő pártok utódait, képviselőit csak arra tudjuk inteni: tetszettek volna idejében bevezetni az eurót!
