Amikor Joe Biden kiállt elnöki évértékelőt mondani a kongresszus két háza előtt, ismét kitárulkozott – szemérmetlenül és zavarbaejtően – a birodalom hanyatlása, kétségbeejtő elhülyülése. – Putyin körbeveheti tankokkal Kijevet, de soha nem fogja elnyerni az iráni nép szívét és lelkét – mondta Biden, és Teheránban mindenkinek összeugrott a gyomra.

Aztán azt is kijelentette, hogy egyedül Vlagyimir Putyin felelős az Ukrajna elleni támadásért, amitől viszont Márki-Zay Péter házaló hittérítő lett ideges, ugyanis ő úgy tudja, hogy az egész balhéért Orbán Viktor a felelős, ami onnan is tudható, hogy a Telex információi szerint Putyin Orbánnak mesélte el az ukrajnai invázió részletes tervét, ami viszont zárójelbe teszi azt a narratívát, miszerint Orbán teljesen jelentéktelen és marginális figura, ahogy azt a Telex még két hete hirdette.

Nehéz a hülyék között eligazodni, hiába…

Ellenben nem is olyan régen, amikor az Egyesült Államok még valódi birodalomként viselkedett, voltak ott fajsúlyos figurák is, akik a szellentésen kívül máshoz is értettek. Volt közöttük sötét gazember éppúgy, mint jó lélek és becsületes uncle, de ettől függetlenül: voltak valakik.

Nézzünk először egy sötét alakot, egy igazi lelketlen gazembert, Dick Cheney-t, ifjabb Bush alelnökét, aki így szólt nagyjából húsz évvel ezelőtt: – A világ már nem így működik… Most egy birodalom vagyunk, és amikor cselekszünk, megteremtjük a saját valóságunkat. És miközben ezt a valóságot tanulmányozod – megfontoltan, ahogy akarod –, mi újra cselekszünk, más új valóságokat hozunk létre, amelyeket te is tanulmányozhatsz, és a dolgok így fognak rendeződni. Mi a történelem szereplői vagyunk… és ti, mindannyian csak tanulmányozzátok, amit csinálunk.

Ebben azért legalább ott reszket valami a bűn grandiózusságából. Vagy ahogy Pierre mondaná: „Nem mindegy, hogy milyen szinten vagánykodik az ember.” És tényleg nem. Cheney még ezen a szinten vagánykodott. Hogy annyi valóságot hozunk létre nektek, amennyit csak akarunk, és ti tátott szájjal fogjátok bámulni valamennyit. Mennyivel kifinomultabb ez, mint a régi szovjet megoldás: „A TASZSZ jelenti… aki nem hiszi, annak utánajárunk…”

Szóval ez volt a Cheney-doktrína.

A Brzezinski-doktrína és Ukrajna fontossága

Ám ezt megelőzte egy sokkal fontosabb, sokkal őszintébb, sokkal kendőzetlenebb doktrína: a Zbigniew Brzezinski-doktrína. Nevezett lengyel származású politológus, Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója kétségkívül nagy formátumú politikus volt, tudós ember és nagy stratéga. Valamikor 1994-ben írt egy könyvet, ami aztán megjelent magyarul is, címe: A nagy sakktábla (Euró­pa Könyvkiadó, 1999).

Ebben a művében Brzezinski nagy teret szentel Ukrajnának, és középtávú straté­giájának lényege (1994-ben!), hogy Kijevet le kell választani Moszkváról, Ukrajna nélkül ugyanis Oroszország nem eurázsiai nagyhatalom többé. Brzezinski szerint Ukrajna a legfontosabb terep az amerikai stratégiai érdekek szempontjából, hiszen a legközelebb fekszik a „mackinderi szívtájékhoz”.

S hogy az micsoda? Ez: „Halford J. Mackinder, a globális geopolitika klasszikusa, a Royal Geographical Society 1904. január 25-i ülésén megtartott nagy hatású előadásában (The Geographical Pivot of History) annak az aggodalmának adott kifejezést, hogy amennyiben a meleg tengerek felől megközelíthetetlen hatalmas szibériai Heartlandet (a geopolitikai értelemben vett kulcsövezetet) birtokló Oroszország, a világ legjelentősebb szárazföldi hatalma és a kulcsövezetet nyugat, dél és kelet felől körülölelő úgynevezett belső peremív európai részén elhelyezkedő Németország, a világ egyik ipari nagyhatalma összefognak, ellenőrzésük alá vonhatják az eurázsiai megakontinens egészét (tehát a belső peremív további szegmentumait, azaz a Közel-Keletet, Indiát és Kínát is). Mackinder geopolitikai képlete, »amelyet mind a múlt történelmére, mind a jelen politikájára alkalmazhatunk«, a földrajzi tényezőknek – az emberi tényezőkhöz viszonyított – állandóságán és kiszámíthatóságán alapul. E képlet értelmében a lényegen, azaz a kulcspozíció geopolitikai jelentőségén nem változtatna, »ha a belső területek fölötti ellenőrzést Oroszország helyett egy új hatalom gyakorolná«, például az Oroszországgal nem szövetkező, hanem azt elfoglaló Németország vagy a japánok által megszervezett Kína. A skót származású brit geopolitikus szerint teljesen mindegy, kik kapcsolják össze a tengereket a »nagy kontinens erőforrásaival«, a végeredmény így is, úgy is az lenne, hogy a tengeri és a szárazföldi hatalom közötti »törékeny egyensúly« felborulna, mégpedig a szárazföldi hatalom javára. Mivel »a megosztott és szigetszerű szárazföldi területeket körbeölelő egyetlen összefüggő óceán nyilvánvaló földrajzi feltétele a tenger fölötti – végső soron – egységes uralomnak«, a tengeri hatalom nem engedheti meg, hogy e tekintetben egy olyan állammal osztozzon, amely egyúttal a szárazföldi hatalmat biztosító kulcsövezetnek is birtokában van vagy a szárazföldi hatalom szövetségese.” (Molnár Gusztáv: A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei, Korunk, 2008. november)

„Ukrajna fontossága nem erejéből és hatalmából adódik, hanem kitüntetett fekvéséből és belső gyengeségéből, ami kiszolgáltatja a nagy geostratégiai szereplők döntéseinek” – jelenti ki Brzezinski. „Amerika egy olyan univerzum közepén áll, amelynek végső soron egyetlen központja van, nevezetesen fővárosa: Washington. […] Ahhoz, hogy a világ vitathatatlanul legerősebb állama úrrá legyen a hatalmát veszélyeztető konfliktusokon, és érvényesíteni tudja a létfontosságú érdekeit, átfogó geopolitikai koncepció­ra van szüksége.” És a „nyerő” koncepció:

– elejét venni a vazallusok közti bárminemű paktálásnak;

– fenntartani függő helyzetüket;

– megvédelmezni a szövetségeseket, és elérni, hogy továbbra is szófogadók legyenek.

Az eurázsiai sakktáblán új és fontos térségként megjelenő Ukrajna geopolitikai pillérnek tekintendő, mivel puszta léte segít Oroszország átalakításában. Ukrajna nélkül Oroszország többé nem birodalom. Valamikor 2005–2010 között Ukrajna már alkalmas lesz arra, hogy mind az EU-val, mind a ­NATO-val komoly tárgyalásokba kezdjen. Németországnak, Lengyelországnak geopolitikai érdeke, hogy Ukrajnát fokozatosan bevonják egy különleges, francia–német–lengyel kapcsolatba – fejtegeti Brzezinski. És kimondja: Amerika nem tarthatja meg az idők végezetéig szuperhatalmi szerepét, s ezért is reméli: a következő néhány évtized elteltével kialakulhat egy „olyan globális együttműködési rendszer, amely fokozatosan átveheti a világ stabilitásáért és békéjéért viselt felelősség súlyos terhét”. (Forrás: Zbigniew Brzezinski: A nagy sakktábla. Európa Könyvkiadó, Budapest 1999.)

Ez a háború mindenkinek rossz, kivéve Amerikának

Mackinder, Cheney és Brzezinski együttesen felírták az egyenletet, amelynek megoldása: ez a háború. Ahelyett, hogy Európa és Oroszország békésen, a közös érdekek és kölcsönös előnyök mentén, egy win-win játszma keretei között kereskedne egymással, a két fél bele van zavarva egy negatív végösszegű játszmába, mely a szank­ciók értelmetlen és mindenkinek káros éveivel kezdődött, s most a háború iszonyatával folytatódik. Egy háború, amelynek mocsarában akár éveken át dagonyázhat majd Európa és Oroszország, nos, kinek az érdeke? Az Egyesült Államoké, aki hátradől és kér egy kávét. Hiszen ezt csinálta mindig: háborút, valahol jó messze a határaitól, amely első lépcsőben remekül tejelt az amerikai hadiiparnak, aztán megérkezett a „békecsináló” Amerika, és újjáépített, amely újjáépítés remekül tejelt szinte az összes amerikai gazdasági szereplőnek, továbbá a lerombolt és újjáépített ország aztán amerikai érdekszféra maradt.

És ebben a mostani helyzetben az a legérthetetlenebb, hogy Putyin ezt nem fogta fel; vagy ha felfogta, akkor miért döntött mégis úgy, hogy megindítja ezt a teljesen értelmetlen háborút?

Mert akár Oroszország érthető és jogos biztonsági szempontjait nézzük, akár azt, amit az ukránok műveltek 2014 óta az Ukrajnában élő oroszokkal (és minden más nemzetiséggel), ezek mindegyike lehet indok, de mégsem lehet elégséges egy ilyen háború megindításához, ugyanis ez a háború, ismétlem, mindenkinek rossz. Rossz Ukrajnának, rossz Oroszországnak, rossz Európának. Annak az Európának, amelynek állapotát, szellemi-lelki-erkölcsi színvonalát mi sem jelzi jobban, mint hogy a Milánói Egyetem úgy döntött, betiltja a Dosztojevszkij-kurzust az orosz támadás miatt. Egy kétszáz éve született orosz írózsenit nem lehet tanulni többé, mert Oroszország megtámadta Ukrajnát. Nincsenek szavak. Illetve mégis. Demeter Szilárd írja: „Mikor a háború miatt orosz műveket, alkotókat, előadókat, szellemi nagyságokat, sportolókat tiltanak le, tiltanak ki, zárójeleznek, akkor saját magát heréli ki a fényességes Nyugat.” Igaza van. És ez ugyanaz a fényességes Nyugat, amelyik feltűnik Tarkovszkij Andrej Rubljovának harangöntő fejezetében. Amikor ökölbe szorul a kezed…

Az európai kisebbségeknek lesz megint a legrosszabb

S még egy apróság mellett ne menjünk el. Demkó Attila biztonságpolitikai szakértő írta a minap: „Az pedig, ami történik, az európai kisebbségvédelemnek a legrosszabb. Valós sérelmek vannak ugyan, az oroszokkal még rosszabbul bántak, mint a magyarokkal. […] De az égvilágon semmi olyan nem történt, ami ezt a támadást indokolttá tenné. Nem mészárolták tömegesen az oroszokat, az utolsó tömeges gyilkosság Odesszában volt 2014-ben, körülbelül ötven oroszt öltek meg.”

Ez a „körülbelül ötven orosz” – azért ettől is ökölbe szorul a kéz, nem?

Amerika bármikor, bárki ellen indított támadást, gyakorlatilag semmiféle indokra nem volt szüksége. Cheney: „Most egy birodalom vagyunk, és amikor cselekszünk, megteremtjük a saját valóságunkat.”

Tessék mondani, ki és hol döntötte el, hogy „körülbelül ötven orosz” nem elég indok? És amúgy annak idején miért nem volt tele a világsajtó azzal a „körülbelül ötven orosszal”? Ha „körülbelül ötven amerikai” lett volna, tele lett volna velük minden? És vajon „körülbelül ötven amerikai” elég indok lenne Amerikának bármihez? (Bőven…)

És még egy apróság: a minap, alig valamivel a háború kitörése előtt az ukrán parlament elfogadott egy határozatot, amely szerint az oroszok nem tartoznak Ukrajna őshonos etnikumai közé.

Mi ezt ismerjük: ezt utoljára Ceausescu bírta összehozni a virtuális valóság és a legocsmányabb gazemberség poklában, de nem hittük, hogy a CIA által hatalomba lökött jelenlegi ukrán vezetés ugyanerre képes, vagyis ugyanolyan. Most már ezt is tudjuk.

Mindenesetre érdekes: a magyar államiság záloga a török megszállás után Erdély maradt.

A szerb államiság bölcsője Koszovó.

Az orosz államiság bölcsője a Kijevi Rusz.

Erdély és Koszovó sorsa ismert. (Ez utóbbi különösen érdekes, a „szuverén” Szerbiából kiszakadó albán többségű Koszovót egymás sarkára hágva ismerték el a nyugati országok, vajon miért?)

Ukrajna sorsa pedig most dől el.

Ukrajna viselkedhetett volna úgy is az elmúlt évtizedekben, hogy az ember szívvel-lélekkel mellettük álljon. De ezt elmulasztották, sőt…

Marad a félszív. Mert ha valaki, hát mi, magyarok tudjuk, milyen az, amikor bevonulnak az oroszok. Ám ettől függetlenül nem árt, ha azt is tudjuk, mi áll valójában a dolgok hátterében.

És olvassunk sok-sok Dosztojevszkijt…

(vége)

A cikksorozat első része IDE, a második IDE, a harmadik IDE, a negyedik IDE, az ötödik IDE kattintva érhető el.

Borítókép: Kiégett járművek egy találatot kapott épület romjai között Harkiv belvárosában 2022. március 1-jén (Fotó: MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko)