mi, magyarok és lengyelek, a mai napig értékekben olyan közel érezzük egymáshoz magunkat.
Hasonló szellemben nyilatkozott a lengyel köztársasági elnök, Andrzej Duda is: az a tény, hogy az új magyar államfő első külföldi útja Varsóba vezetett, „különösen örömteli, mert azt jelenti, hogy a magyar–lengyel barátság továbbra is tartós marad”.
A lengyel–magyar barátságról két hónapja e helyen azt írtam (Több mint barátság, Magyar Nemzet, 2022. 03. 23.), hogy egy ezeréves, kipróbált, vérrel megpecsételt, Szentlélekkel keresztelt barátság semmilyen konfliktus, nehézség, vélt vagy valós nézeteltérés miatt sem „mehet füstbe” – ahogy egy hazai szélsőbal portál fogalmazott akkor vágyvezérelten, Áder János későbbre halasztott lengyelországi látogatása kapcsán. Ennek a párját ritkító barátságnak talán legismertebb és legszebb metaforáját a magyarul gróf Worcell Szaniszlóként emlegetett Stanislaw Worcell politikai gondolkodó és publicista, a londoni emigrációban Kossuth társa és barátja vetette papírra – eszerint Lengyelország és Magyarország „olyan, mint két százados tölgy, melyek egymás mellett nőttek fel, s gyökereik messze széjjelágazva a föld alatt láthatatlanul összefonódtak és összenőttek. Ezért az egyiknek léte és életrevalósága a feltétele a másik életének és egészségének”.
Ez a gyönyörű kép ihlette a lengyel–magyar barátság Lech Kaczynski és Sólyom László államfők által 2006. március 24-én Győrben felavatott emlékművét is, amelynek szobra két egymásba fonódó tölgyfát ábrázol.
Worcell azon gondolatát már ritkábban idézik, hogy Kelet-Európában egy közös államot kellene létrehozni a lengyelek vezetésével, a magyarok és a románok részvételével, hogy ellensúlyt képezzenek a német és az orosz birodalmi erőkkel szemben. Ezt a XIX. század közepi elképzelést később sokan továbbfejlesztették, például a két világháború közötti Magyarország egyik legnagyobb hatású gondolkodó-írója, Szabó Dezső, aki egy 1935-ös írásában feltette azt a kérdést: „nem volna-é természetes, ha ezek a keleteurópai népek, melyeket a múlt, a sors, a lelki alkat, a megoldandó történelmi problémák annyi közös vonása s a közös veszélyek hívhatnak egy nagy történelmi összefogásba, így szólnának: – Minek legyünk mi tovább is ide-odatolt figurák a nyugati hatalmak sakktábláján? Minek törekedjünk egymás gyengítésére, mikor mindnyájunk közös veszedelme a Nagyhatalmak s különösen Németország és Oroszország imperializmusában van? Nem volna-é jó megcsinálni a Keleteurópai Államok együttműködését?”