Az ünnepségre meghívták Románia államfőjét is, de e cikk írásakor még nem ismert, hogy Klaus Johannis kíván-e találkozni Novák Katalinnal. (Valószínűleg nem.) A magyar államfő erdélyi látogatását az egyik baloldali lap szerdai beharangozó cikke úgy tálalta, hogy „Novákkal is marad az unortodox diplomáciai modell”. Bármit jelentsen is ez a kifejezés, a Népszava cikkírója szerint a jelenlegi háborús helyzetben „különösen áthallásos” egy ilyen, a szomszédos állam legmagasabb szintű politikai vezetését megkerülő vizit.

Csakhogy ha a rendezők meghívták a román államfőt, de nem megy el, akkor ki kerül meg kit? Másrészt, miután az erdélyi reformátusok meghívták a vállaltan református magyar köztársasági elnököt a világ magyar reformátusainak idei legnagyobb és legfontosabb találkozójára, azt a balos újságíró szerint el kellett volna hárítania? Vagy attól tenni függővé, hogy a román államfő kegyeskedik-e ellátogatni Gyulafehérvárra? Egyébként a hosszadalmas és nyögvenyelős cikkecske icipici keretesben számol be Novák Katalin – túlzás nélkül kiemelt jelentőségű – varsói látogatásáról, azzal a gúnyos címmel, hogy Lengyelország még „közel áll” a magyarokhoz.

Azt, hogy a két ország, a két nép közel áll egymáshoz, az idézőjel és a még határozószó nélkül lett volna pontos és helyes leírni a nemzeti ügyek és a valóság iránt is érzéketlen baloldali lapban. Nem érti a cikkíró, hogy Novák Katalin államfőként azért először Varsóba látogatott, mert ezt ezeréves barátságunk indokolja, és az, hogy 

mi, magyarok és lengyelek, a mai napig értékekben olyan közel érezzük egymáshoz magunkat.

Hasonló szellemben nyilatkozott a lengyel köztársasági elnök, Andrzej Duda is: az a tény, hogy az új magyar államfő első külföldi útja Varsóba vezetett, „különösen örömteli, mert azt jelenti, hogy a magyar–lengyel barátság továbbra is tartós marad”.

A lengyel–magyar barátságról két hónapja e helyen azt írtam (Több mint barátság, Magyar Nemzet, 2022. 03. 23.), hogy egy ezeréves, kipróbált, vérrel megpecsételt, Szentlélekkel keresztelt barátság semmilyen konfliktus, nehézség, vélt vagy valós nézeteltérés miatt sem „mehet füstbe” – ahogy egy hazai szélsőbal portál fogalmazott akkor vágyvezérelten, Áder János későbbre halasztott lengyelországi látogatása kapcsán. Ennek a párját ritkító barátságnak talán legismertebb és legszebb metaforáját a magyarul gróf Worcell Szaniszlóként emlegetett Stanislaw Worcell politikai gondolkodó és publicista, a londoni emigrációban Kossuth társa és barátja vetette papírra – eszerint Lengyelország és Magyarország „olyan, mint két százados tölgy, melyek egymás mellett nőttek fel, s gyökereik messze széjjelágazva a föld alatt láthatatlanul összefonódtak és összenőttek. Ezért az egyiknek léte és életrevalósága a feltétele a másik életének és egészségének”.

Ez a gyönyörű kép ihlette a lengyel–magyar barátság Lech ­Kaczynski és Sólyom László államfők által 2006. ­március 24-én Győrben felavatott emlékművét is, amelynek szobra két egymásba fonódó tölgyfát ábrázol. 

Worcell azon gondolatát már ritkábban idézik, hogy Kelet-Európában egy közös államot kellene létrehozni a lengyelek vezetésével, a magyarok és a románok részvételével, hogy ellensúlyt képezzenek a német és az orosz birodalmi erőkkel szemben. Ezt a XIX. század közepi elképzelést később sokan továbbfejlesztették, például a két világháború közötti Magyarország egyik legnagyobb hatású gondolkodó-írója, Szabó Dezső, aki egy 1935-ös írásában feltette azt a kérdést: „nem volna-é természetes, ha ezek a keleteurópai népek, melyeket a múlt, a sors, a lelki alkat, a megoldandó történelmi problémák annyi közös vonása s a közös veszélyek hívhatnak egy nagy történelmi összefogásba, így szólnának: – Minek legyünk mi tovább is ide-odatolt figurák a nyugati hatalmak sakktábláján? Minek törekedjünk egymás gyengítésére, mikor mindnyájunk közös veszedelme a Nagyhatalmak s különösen Németország és Oroszország imperializmusában van? Nem volna-é jó megcsinálni a Keleteurópai Államok együttműködését?”

Ennek a közép-európai egységgondolatnak a legjobb példája a visegrádi együttműködés, melynek legrégebbi történelmi előzményét, a magyar–cseh–lengyel politikai, katonai, kereskedelmi együttműködést Károly Róbert magyar király 1335-ben kezdeményezte, s a három ország összefogása a XVI. század elejéig többé-kevésbé működött is. Hosszú szünet után, 1991-ben – ismét magyar kezdeményezésre – sikerült felújítani és az új európai rendszer körülményei között továbbfejleszteni a visegrádi együttműködést, amely később kiegészült a tizenkét uniós (közép-euró­pai, balti és balkáni) országot átfogó Három tenger kezdeményezéssel.

Magyarország a visegrádi mellett a tágabb regionális együttműködésben is érdekelt és aktívan részt vesz, hiszen mint korábban Orbán Viktor kifejtette: a magyarok szerelmesek a közép-európai gondolatba. Mi, magyarok, mindig is úgy gondoltuk, hogy Közép-Európa az a térség, ahol leginkább megértenek bennünket, és itt vannak Európának azok a rejtett kulturális és gazdasági tartalékai, amelyek, ha egyszer megmozdulnak, akkor nagyot fog nézni a világ…

Ezért is nagyon fontos, hogy a veszélyek és a háborúk korszakába lépve a lengyelek és a magyarok ne hagyják, hogy bárki éket verjen közéjük. Erre figyelmeztetett Novák Katalin is Varsóban. 

Orbán Viktor pedig a miniszterelnöki eskütételét követő parlamenti beszédében kiemelte, az a dolgunk, hogy a Kárpát-medencét az itt élő népekkel és országokkal együttműködve a világ legjobb helyévé változtassuk. „Ez közös érdeke a szlovákoknak, ukránoknak, románoknak, szerbeknek, horvátoknak, szlovénoknak és magyaroknak. Ezért a jövőben sem ülünk fel se provokációknak, se megosztási kísérleteknek, és biztosítom a szomszédainkat, hogy számíthatnak ránk, a magyarok a barátaik.” A baloldali lap zagyva cikke által unortodoxnak titulált magyar diplomáciai modell esszenciája ez a kormányfői hitvallás: „Rendületlenül hiszünk a Kárpát-medencei népek közös jövőjében.”

Ha ebben szomszédaink is hisznek, akkor igazán jobb és szebb jövőnk lehet itt, Európa szívében. És az is fontos, hogy minél többen kövessék a magyar köztársasági elnök asszony példáját, aki beiktatási beszédében azt mondta, ha csukott ajtó előtt áll, arra törekszik, hogy ajtónyitogatásban és kulcskeresésben Magyarország hasznára legyen. Remélhetőleg a jövőben mind több helyen találkozik olyan partnerekkel, akik hajlandók kinyitni nekünk az ajtót. Biztató, hogy Novák Katalin Varsóban sikerrel járt, nagyon várjuk a folytatást.

Borítókép: Novák Katalin (Fotó: Kurucz Árpád)