Mit kezdjünk magunkkal?

„Szent kelet vesztett varázsa ez a gyalázatos jelen…” S tegyük most már hozzá, nyugtalanul, félve: a szent Nyugaté is. Éppen ezért szükséges leszámolnunk Ady nagy toposzával, a kompország víziójával, kompországéval, amely hányódik Kelet és Nyugat között, és soha nem tud kikötni a nyugati parton igazán, ahol pedig ki kellene kötnie. Már a kiindulópont is hamis. Mi már akkor kikötöttünk nyugaton, amikor István Rómától, s nem Bizánctól kért és kapott koronát. Minden más: nyavalygás, önbecsapás, önfelmentés – és állandó elárultatásunk nagy históriája, amelyet írástudóink szerettek a mi nyakunkba varrni.

Kezembe veszem Yuval Noah Harari könyvét, s ezt olvasom: „A 3. évezred hajnalán az emberiség felébred, nyújtózkodik, és megdörzsöli a szemét. Agyában még ott motoszkálnak egy szörnyű rémálom foszlányai. »Valami szögesdrót volt benne, meg gombafelhők. Na, mindegy, csak álom volt.« Az emberiség kimegy a fürdőszobába, megmossa az arcát, szemügyre veszi a ráncait a tükörben, aztán kávét főz, és kinyitja a határidőnaplóját. »Na, nézzük, mi van mára.«

A lista élén évezredekig ugyanaz állt. A 20. századi Kína, a középkori India, és az ókori Egyiptom lakóit három fő probléma foglalkoztatta: az éhezés, a járványok és a háborúk. Az emberek nemzedékről nemzedékre számtalan istenhez, szenthez és angyalhoz imádkoztak, temérdek eszközzel, intézménnyel és társadalmi rendszerrel álltak elő – mégis milliószámra hullottak az éhínség, a ragály és az erőszak miatt. Számos gondolkodó és próféta jutott arra a következtetésre, hogy az éhezés, a járvány és a háború minden bizonnyal szerves része az isteni tervnek vagy a mi tökéletlen természetünknek, és az idők végezetéig sem szabadíthat meg tőlük semmi.

A 3. évezred hajnalán azonban az emberiség döbbenetes felismerésre ébred. A legtöbb ember nemigen gondol bele, de az elmúlt néhány évtized során sikerült valamennyire megzaboláznunk az éhezést, a járványokat és a háborút. Teljesen persze egyik problémát sem tudtuk megoldani, de felfoghatatlan és irányíthatatlan erőből kezelhető kihívássá változtak. Nem kell többé semmilyen istenhez vagy szenthez imádkoznunk, hogy megszabadítson tőlük. Jól tudjuk, mit kell tennünk, hogy elejét vegyük, és rendszerint sikerrel is járunk. […] A történelem során először többen halnak bele abba, hogy túl sokat esznek, mint abba, hogy túl keveset; több ember halálát okozza az öregség, mint a fertőző betegségek; és több ember követ el öngyilkosságot, mint ahányat a katonák, a terroristák és bűnözők együttvéve megölnek. A kora 21. században az átlagember halálát sokkal nagyobb valószínűséggel okozza a mértéktelen zabálás a McDonald’sban, mint az aszály, az ebola vagy az al-Kaida támadása.

Így hát, noha az elnökök, vezérigazgatók és tábornokok napirendje még mindig telis-tele van gazdasági válságok és fegyveres konfliktusok megoldásával, kozmikus léptékben gondolkodva az emberiség végre felemelheti a tekintetét, és új horizontok felé nézhet. Ha valóban kezdünk úrrá lenni az éhezésen, a járványokon és a háborún, akkor mi veszi át a helyüket a megoldandó problémák listájának élén? Akár a tűzoltóknak egy tűz nélküli világban, az emberiségnek is fel kell tennie egy korábban példa nélküli kérdést: mit kezdjünk magunkkal?”

Mit kezdjünk magunkkal? Igen, ez volt a XXI. század kezdetének legnagyobb kérdése.

S persze csak a nyugati ember számára. Mert mondjuk Etiópia, Szudán, Haiti s egyéb „egzotikus”, emberlakta vidékeken az éhezés, a járvány és a háború éppen olyan hétköznapi realitás maradt, mint nekünk volt valaha. De valóban: a nyugati, az egyesült államokbeli s az európai ember körülnézett, és kissé ijedten feltette a kérdést magának: mit kezdjünk magunkkal? S ahogy ilyenkor lenni szokott, következett az elfajzás programja.

Aki unatkozik, elhülyül, elfajzik, istenkéset játszik. A kutya is jódolgában veszik meg – tartja a régi mondás. A nyugati embernek mindez sikerült. S jött előbb a középszer, majd a semmi piedesztálra emelése, a hülyék, a képességtelenek, a tehetségtelenek, a senkik apoteózisa. Rasszizmus lett minden tudás, minden érték, minden kiválóság, minden felhalmozott, régi tudás és csoda és művészet, a zenétől a szobrászaton át a tudományig.

Jordan Peterson így írt, miután felmondta professzori státusát a torontói egyetemen – ezt nem lehet elégszer megismételni:

„Először is, képzett, sőt kiemelkedően képzett heteroszexuális fehér férfi végzős diákjaim­nak (egyébként sok másmilyen is volt már) elhanyagolható esélye van arra, hogy egyetemi kutatói pozíciókat ajánljanak fel nekik, kiváló tudományos munkájuk ellenére. Ez részben a sokszínűség, az inkluzivitás és az egyenlőség kvótái miatt van (az általam preferált betűszó: DIE – Diversity, Inclusivity, Equity – azaz halál). Ezeket ugyanis általánosan bevezették az összes egyetemen, annak ellenére, hogy az egyetemi felvételi bizottságok már pályafutásom idején is mindent megtettek annak érdekében, hogy soha ne kerüljenek figyelmen kívül a minősítetten »kisebbségi« jelöltek kérelmei. A tanítvá­nyaim is részben ellehetetlenültek éppen azért, mert az én tanítványaim. Akadémiai persona non grata vagyok elfogadhatatlan filozófiai álláspontom miatt. Ez nemcsak egyszerű kellemetlenség, hanem olyasmi, ami erkölcsileg tarthatatlanná tette a munkámat.

A második ok annak a megdöbbentő ideológiának a következménye, amely jelenleg lerombolja az egyetemeket, végül pedig az egész kultúránkat. Egyszerűen azért, mert konkrétan nincs jelen pillanatban elegendő képzett »BIPOC« [BIPOC: black, indigenous and people of colour, azaz fekete, bennszülött és színes bőrűek] ember ahhoz, hogy ilyen gyorsasággal teljesítsék a kitűzött diverzitási célokat. Ez köztudott volt minden egyetemen dolgozó ember számára, aki az elmúlt három évtizedben akár csak egy felvételi bizottságban is dolgozott. Ez azt jelenti, hogy egy olyan kutatógenerációt akarunk létrehozni, akik teljesen alkalmatlanok a munkára. Már láthatjuk, hogy ez mit jelent azon borzalmas visszajelzések során, melyek a kikerült diákokat érik. Ez a személet az objektív tesztelés halálával együtt olyan súlyosan kompromittálta az egyetemeket, hogy azt nem lehet tovább figyelem kívül hagyni. Ami az egyetemeken történik, mindent más színben tüntet fel annál, mint amit korábban elképzeltünk.”

És a professzor úr arról is beszámol, miszerint megszüntették a felvételi vizsgákat, mindenféle objektív felmérést a jelentkezők képességeire vonatkozóan, mert az, ugye, rasszizmus. Ezek után összejött egy teljes évfolyam, amely képtelen volt letenni a statisztika vizsgát. Mi történt ezután? Rasszistának minősítették a statisztikát mint tudományt. Óriási…

Megszületett hát a nyugati ember első válasza a mit kezdjek magammal kérdésére: kiálts ki bűnösnek mindenkit, aki fehér, aki tud, aki tehetséges, aki normális, aki ép, aki gazdag, aki tisztes középosztálybeli, aki tanul, akinek vannak hagyományai, aki nem a pillanat rabja, aki tud helyesen írni, képes összeadni két számot és Thomas Mannt olvas, nem gengszterrap-szövegeket zsolozsmázik bekokózva, amiket fukszos feketék üvöltenek a fülébe, valami elképzelhetetlenül idegesítő kéztartással. A feketék fájdalma egykoron a gospelben, a dzsesszben zokogott, s Louis Armstrong trombitáján keresztül hirdette az örök igazságot: minden ember egyenlő – Isten és a törvények előtt, mert ezt ma már mindig elfelejtjük hozzá tenni. „I see skies of blue and clouds of white / The bright blessed day, the dark sacred night / And I think to myself what a wonderful world” – énekelte Armstrong. Ma fukszos feketék üvöltik a füledbe, hogy „Aki itt áll előtted az a nagy varázsló, / A hadúr, a rettegett orátor! / Akinek nem kell a zöld dolcsit virítania, / Hogy a verdájába beszálljon egy-két p…csa. / A lényeg nem a lovagiasságom, hanem a szövegem, és a sztájlom. / A helyzet kulcsa a karakterem: / Amit meg akarok tenni azt megtehetem.” Az egyikben az Isten sírt miattunk és értünk. A másikban a sátán bőg önmagáért. Ezért tényleg érdemes volt…

Mit kezdjünk magunkkal? S jött a második válasz: a teljes elfajzás.

Az értelem és a lélek primátusát felváltotta a bőrszín és a genitáliák primátusa. Korunk hőse már nem a létezés nagy kérdéseit kutatja, nem Istent vagy a természetet kutatja, nem a földi lét szűkösségéből és megismételhetetlenségéből, hanem saját nyomorult testének börtönéből akar kitörni, s azzal van elfoglalva, hogy bárkivel és bármivel hághasson, büszkén. Korunk a férfiból lett nők, nőkből lett férfiak kora, az anya-, testvér-, hullarablók kora. Ezek követelik maguknak az ájult csodálatot és a tiszteletet. Ilyen kisszerű, pitiáner kor utoljára a hanyatlásvégi Róma idején volt. S miképpen ez törvényszerű, el is jutottunk újra a kezdetekhez: immáron itt kopogtat kapuinkon az éhezés, a járvány és a háború. Gratulálok…

De az én Európám nem ez. Az én Európám Szophoklész Európája: „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb. / Ő az: ki a szürke / Tengeren átkel, / A téli viharban / Örvénylő habokon, / S Gaiát, a magasztos istennőt, / Zaklatja a meg-megújulót / Évről évre az imbolygó ekevassal, / Fölszántva lovával a földet.” Az én Európámban Odüsszeusz árbochoz kötteti magát, mert muszáj meghallania a szirének énekét. Mert az én Európámban a megismerés, a tudás vágya mindennél nagyobb.

Az én Európám az az Európa, ahol Petrarca azért ment fel a hegyre, hogy körülnézzen, s ezzel kezdetét vette a reneszánsz. Az én Euró­pámban Dante a pokolra száll, az én Euró­pámban Laodameia vissza tudja sírni Hádészből Proteszilaoszt, ha csak egyetlen éjszakára is. Az én Európámban Leonidasz a hős, és nem Ephialtész. Az én Európámat Villon mester tanítja bűnre, szenvedésre, megbánásra. Az én Európámban Szent Ágoston az úr, az én Európámban Michelangelo nem széklábat farag. Az én Európám megcselekszi ugyan a bűnt, de méltányolni csak a jót méltányolja. Az én Európám álma Clair­vaux-i Szent Bernát álma, őrülése pedig legfeljebb Don Quijote őrülése. Az én Európámban Hamlet atyjának szelleme lebeg a helsingöri vár fokán. Az én Európámban a „szellem napvilága ragyog minden ház ablakán”, de az én Európámban a felvilágosodás nem veti meg a romantikát, az én Európámban a Grimm fivérek nem „völkischek” és a nagy német romantika nem a „nácizmus előszobája”.

Az én Európámban Hans Castorp nagyapja a keresztelőtálon sorjázó nevekkel magyarázza el a hagyományt, a családot, a generációk egymásutánjából következő rendet, az én Európámban „mélységes mély a múltnak kútja”. Az én Európám Pepin bácsi Euró­pája, az én Európámban még tudják, mi a lét elviselhetetlen könnyűsége. Az én Európám Robinson Crusoe Európája, a magabíró, merész, saját erejéből mindenre képes polgár Európája. Az én Európám Kolhaas Mihály Európája, de a Lúdas Matyi Európája is. Az én Európám a gótikus katedrálisok Európája. Az én Európámban Carl Orff Carmina Buranaja vezet át a nem is annyira sötét középkoron, az én Európámban Bach szólítja meg az Urat, Mozart Varázsfuvolája incselkedik a lelkemmel, az én Európámban Csajkovszkij B-moll zongoraversenyén kell sírni.

Az én Európám Dosztojevszkij Európája, a bűné és a bűnhődésé, az én Európám Tolsztoj Európája, az én Európám Tarkov­szkij Európája, Andrej Rubljov és a Sztalker, az én Euró­pámban az orosz harangöntő fia is megönti a harangot, bár a Nyugat csak röhög és hitetlenkedik, az én Európám Nyikita Mihalkov Európája A szibériai borbély csodájával, s az én Európámban Wajda a Katyn-nal búcsúzik, nem alázva meg élete remekműveit holmi Pepével meg Kapával, remélem, érthető a párhuzam.

Az én Európámban Verlaine mester nyomán „ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon”, az én Európámban Rousseau szentimentalizmusa válaszol a Felvilágosodás jeges racionalitására, az én Európám Camus Európája, az olasz neorealizmus Európája, Truffaut Európája, a pont-Neuff szerelmeseinek Európája, az én Európám a Házsongárdi temető csöndje: „A tavasz jött a parttalan időben / s megállt a házsongárdi temetőben. / Én tört kövön és porladó kereszten / Aletta van der Maet nevét kerestem.” Ez az én Euró­pám. Az én Európám a nemzetállamok Euró­pája. A Haza a magasban Európája.

Az én Európámban „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Az én Európámban anyám balladát táncol: „Egyszer volt szép az anyám tánca, / mikor kendőjét gyepre hányta, / a Korhány vizénél, Pusztapándon, / s bokázó lába pásztortűznél, / öles apám örömére / szállt, mint illat a virágon. / De gyönyörű lábán víg figurát / eredő táncába ő se vitt, / csak mutatta ringó mozdúlattal / halálba járó őseit. / Mert ugyanaz sírt fel a flótán, / hogy meghaltak azok ima nélkül, / nagy szakállal, akasztófán.”

Nézz körül, te szerencsétlen: hát mi maradt meg mindebből?

Jönnek a hírek: Nicaragua elnöke, Ortega bejelentette, hogy szeptembertől orosz katonai támaszpontot hoznak létre a „kábítószer elleni küzdelem és egyéb kihívások közös leküzdése érdekében”. Közben Sikorski volt lengyel külügyminiszter, igazi atlantista idióta és áruló azt sürgeti, hogy a Nyugat mielőbb lássa el Ukrajnát nukleáris fegyverekkel. Nem nehéz elképzelni az oroszok válaszát sem: Lengyelország átmenetileg már háromszor eltűnt a térképről. Negyedszer végleg el fog tűnni…

A XX. század két borzalmas világégése ugyanilyen „csinált”, mesterséges, kiprovokált egymásnak uszítás volt. Akik csinálták, kiprovokálták, akkor is és most is istennek képzelik magukat. Pedig csak sátánok.

Uramisten. Hát ébredjetek fel végre…

(Vége)

Borítókép: illusztráció (Fotó: Unsplash)