Az elemzés szerint a siker záloga elsősorban a hírszerzés, a megfigyelés, a célmeghatározás és a felderítés, angol rövidítésével az ISTAR (intelligence, Surveillance, Target acquisition, and Reconnaissance) rendszer alkalmazása, amely több harctéri funkciót kapcsol össze annak érdekében, hogy a valós idejű információk alapján a célok megsemmisíthetők legyenek. 

Az orosz tüzérség általában három-öt perccel a felderítés után képes pontos tüzérségi tüzet leadni a célpontokra. Az orosz erők széleskörűen alkalmazzák a Tocska–U ballisztikus rakétát ütegelhárításra és taktikai csapásokra, továbbá az Iszkander nevű rakétát, amelynek jellegzetessége a nagy robbanóerején túl az, hogy a repülés végső szakaszában is képes radikális pályamódosításokra és álrobbanófejek kibocsátására az ellenséges légvédelem megtévesztésére.

Az orosz tüzérség jelenleg számottevő fölényben van az ukránnal szemben, és a szerzők szerint az orosz tüzérségi erőfölény megtörése az előfeltétele, hogy Ukrajna vissza tudja szerezni az oroszok által elfoglalt területeket. 

Az orosz tüzérség gyengesége a hatalmas mennyiségű lövedék szállítása és tárolása, ezért Ukrajnának olyan csapásmérő eszközökre van szüksége, amellyel az orosz tüzérség hatótávolságán átlőve el tudják pusztítani a hátországbeli lőszerraktárakat.

Az elektronikus hadviselés a jelenlegi háború egyik kulcselemévé vált, célja az ellenséges kommunikáció megbénítása, főleg azért, hogy a drónok és rakéták célt tévesszenek. Az orosz Sipovnyik–Aero például egy teher­autó­ra szerelt zavaró rendszer, amely az ellenséges drónokat azok vezérlési frekvenciá­ján keresztül érzékeli, és másodpercek alatt képes átvenni felettük az irányítást. 

Az orosz elektronikus rendszerek korlátozzák az ukrán mélységi felderítést és így a nagy hatótávolságú csapásmérés pontosságát. Az ukránoknak viszont nagy segítségére van a Starlink műholdrendszer, amely elég sűrű ahhoz, hogy a csapategységek között megbízható műholdas kapcsolatokat tartsanak fenn.

A szárazföldi (gyalogsági) műveletek esetében jelentős az orosz fölény, de az ukrán katonák motiváltabbak – állapítják meg a szerzők –, és az ukránok számára elsősorban széles körű gyalogsági, valamint dandár- és hadosztályi szintű személyzeti kiképzést tartanak szükségesnek. 

Mindehhez a nyugati szövetségeseknek olyan páncélozott járműveket kell szállítaniuk, amelyek egy támadás során biztosítják az ukrán csapatok túlélési képességét.

Ami a légi harcot illeti, az ukránok sikerrel alkalmazzák az Igla és Stinger vállról indítható, elsősorban helikopterek és alacsonyan szálló harci gépek ellen bevethető rakétákat, viszont nehezen tudnak ellenállni a mélységi csapásokat lehetővé tévő orosz Iszkander rakétáknak.

Végül is a szerzők azt a következtetést vonják le, hogy az ukrán győzelem lehetséges, de csak nemzetközi támogatással. E támogatás hiányában Ukrajna vagy kimerülhet és gazdaságilag megfulladhat, vagy pedig egy több éven át tartó, elhúzódó és véres háborút vívhat.

A segítségnyújtás szempontjából fontos a nyugati védelmi ipar és a kormányok közötti tehermegosztás. E célból létre kell hozni egy bizottságot, amely a támogatásokat racionalizálja. 

Ez azt jelenti, hogy viszonylag kis mennyiségű fegyverek széles skálájának nyújtása helyett (amelyek kezelésének megtanulása és az eszközök javítása gyakorlatilag megoldhatatlan) a szövetségeseknek meg kell állapodniuk néhány hatékony fegyver megfelelő mennyiségben való szállításában úgy, hogy azok kezelésének betanítása és szervizelése megoldható legyen. 

Rögtön ajánlanak is néhány fegyvertípust: rakéta-sorozatvető rendszereket, 155 milliméteres ágyúkat, páncéltörő fegyvereket (Javelin, Brimstone), kézi indítású rakétákat, biztonságos kommunikációs és felderítőrendszereket és mindehhez kiképzést, lőszerellátást és szervizelést.

Az elemzés alapján elég egyértelműen kiderül, hogy itt már nem csupán Ukrajna megsegítéséről van szó, hanem egy olyan különleges hadműveletről, amelyben Oroszországgal lényegében a NATO áll szemben, de a fegyverek elsütőgombján még ukrán ujjak vannak. 

Az elemzés arra is rávilágít, hogy nem önmagukban az Ukrajna által kért, akármennyire korszerű fegyverek leszállítása lesz a döntő, hanem a hozzá adott elektronikus hadviselés, vagyis a valós időben adott felderítés, amely alapján a Moszkva cirkálót is kilőtték. E segítségnyújtás inkább megvalósítható a NATO-országokhoz közeli területeken (Nyugat-Ukrajnában, a Fekete-tenger mentén), mint az ország keleti részében.

Számításokat, hogy mindez mennyibe kerülne, azt ki és miből finanszírozná, nem közölnek a szerzők, de – az egyre inkább vonakodó európai szövetségesek miatt – a megvalósítás az angolszász országokon múlik, mint ahogy a háború előidézése is rajtuk, és nem az európaiakon múlt.

Hogy mi lesz a háború végső kimenetele, azt ma nagyon nehéz megítélni, a találgatások Oroszország szétesésétől Ukrajna oroszok általi teljes elfoglalásáig tartanak. 

Az azonban talán útmutató lehet, hogy az oroszok számára sokkal fontosabb az orosz–szláv kultúra szerves részét képező Ukrajna, mint a hatalmát kiterjeszteni akaró – és a tényleges döntéseket hozó – „mély állam” számára, és ez Oroszország javára billentheti el a mérleg nyelvét, még ha a NATO-országok GDP-je harmincszor, fegyveres kiadásai tizenötször akkorák is, mint Oroszországé.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Borítókép: Ukrán katonák M777 ágyúval lövik az orosz erőket a kelet-ukrajnai donyecki területen 2022. június 6-án (Fotó: MTI/EPA)