Ahogyan a szobordöntögetők, az eltörlés kultúrájának káoszlovagjai át akarják írni visszamenőleg a történelmet a saját, politikailag korrektnek tartott, ám soha nem létezett verziójukra, a genderüzletben utazó csatlósaik sem elégednek meg azzal, ha a jelenben terjed az idiotizmusuk, hanem ki akarják azt terjeszteni a múltra is. Csakhogy ezzel maguk alatt vágják a fát. Mert feltéve, de nem megengedve, hogy régen is volt számtalan eltévelyedett, aki másnak képzelte magát, mint aminek a Jóisten megteremtette, attól még igazából nem történt semmi. Hiába súgta Béla a középkori vár ormán a pislákoló fáklya fényénél őrtársának a fülébe, hogy Gazsikám, én úgy érzem, szukakutya vagyok, attól még nem volt az. És ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a régész megállapítása, hogy a kezében lévő lábszárcsont bizony egy fiatalon elhunyt férfiemberé, aki feltehetően várvédő katona volt.
Úgyhogy joggal tiltakozik a józan ész nevében az emberiség még normálisnak tekinthető része az ellen, hogy egyesek agyuk torz szüleményeit azonnal valóságnak tekintsék, és tudományt, sőt alapjogokat farigcsáljanak belőle. Vagy ami a legrosszabb, rázúdítsák a gyermekeinkre. Mint azok az angol aktivisták, akik szerint a gyermekek már kétéves korukban felismerik, ha transzneműek. A legsötétebb náci időket idézi föl tehát szemükben az a skandalum, hogy a bölcsődések nem férnek hozzá könnyedén a különféle nemváltó terápiákhoz. Szerintem pedig az a baj, hogy az aktivistákhoz nem férnek hozzá a zárt osztály ápolói, de azt a veszélyt sem bagatellizálhatjuk el, amit ez a történet jelent. A magyar gyermekvédelmi törvény miatt az Európai Bizottság bírósági eljárást kezdeményezett hazánk ellen. A Soros-hálózat embereivel teletűzdelt bíróság rövidesen olyan döntést hozhat, hogy nincs jogunk kitiltani az óvodákból, iskolákból az LMBTQ- és genderpropagandát.
Pedig a fiatalok körében végzi a legnagyobb pusztítást a degenerált propaganda. Az általuk nézett filmek, sőt már a mesecsatornák is a transzneműséget és a legkülönfélébb szexuális aberrációkat propagálják. Ezért óriási a szülők – definíció szerint az apák, akik férfiak és az édesanyák, akik nők – felelőssége. Rémtörténetek olvashatók a nyugati sajtóban olyan szörnyekről, akik nem azon háborognak, hogy a minden csatornán áradó elmebaj tönkreteszi a gyermeküket, hanem az óvónőt szidják, ha az elmagyarázza Pistikének, hogy attól még nem lett Mancika, mert egész délelőtt erről fantáziált. Tőlünk kicsit nyugatabbra fennáll az a veszély, hogy az említett óvónőt kirúgják és eltiltják hivatása gyakorlásától. Itt tartunk.
Sürgősen össze kell fognunk, ha nem akarjuk, hogy hazánkban is ez legyen a helyzet. Beszélgessünk minél többet arról, mit gondolunk nemi identitásról, a szitokszóvá vált bináris emberről, aki férfinak és nőnek teremtetett! Lehet, épp ez utóbbi a baj. Hogy az egész nemváltó mizériának is a vallásellenesség, az Ószövetség teremtéstörténetének a gyalázása és az ebben gyökerező keresztény hit üldözése a kiváltó oka. Nincs kizárva persze, hogy valóban létezik olyan embertársunk, aki szenved attól, amilyennek született. De az biztos, hogy a lehető legrosszabb módszer a megvigasztalására, ha elhitetjük vele, hogy néhány kezeléstől, műtéttől megszűnnek majd a szenvedései. De a legfontosabb ebben a kérdésben is a prevenció, a gyermekeink megvédése ettől az egésztől.
Minden kisfiú kipróbálja édesanyja magas sarkú cipőjét, minden kislány rajzol életében legalább egyszer bajuszt magának, mindenki beleképzeli magát olykor a másik nem szerepébe, ez a játék része. És nincs is addig baj, amíg tudjuk, hogy játszunk, és még véletlenül sem keverjük össze a játék valóságát a játékon kívüli valósággal. Mert az utóbbi kóros elmeállapotot feltételez. Nyugodtan kimondhatjuk tehát, hogy aki kiskorú gyermekeket belehajszol bármiféle nemváltó terápiába, az elvetemült gonosztevő. És úgy is kellene bánni velük, de semmiképpen nem szabad elfogadni a befogadásról, a szeretetről összehordott teljesen hamis szövegelésüket. Ez ugyanis egyfajta kényelmi pszichologizálás.
