idezojelek

Ukrán fekete hattyú

Bár a Nyugat részeként veszünk részt a konfliktusban, eddig mindig a rövidebbet húztuk.

Cikk kép: undefined
Fotó: Sztanyiszlav Kozliuk

Manapság már mindenki stratégiai szakértő, és még pár hónapja, télen is lázasan készítették a 2030-ig meg 2040-ig terjedő holtbiztos trendeken alapuló előrejelzéseket, és lesajnálták azt, aki egy picit is kétkedve fogadta ezeket a kőbe vésett irányokat, és bátran küldték a világba a harcias, magabiztos nyilatkozatokat.

Aztán jött a február és március, és kirobbant az angolszász világban használt fogalommal a „fekete hattyú” eseményként jellemezhető, meglepő európai háború, és a szakértők egyik fele Putyin háborúját néhány hetesre jósolta, míg mások az oroszok gyorsan bekövetkező vereségéről beszéltek a hathatós nyugati szankciókra hivatkozva.

Egyiküknek sem lett igaza, holott a történelem nemhogy jó tanítómester, de sokat segíthet abban is, hogy megértsük, mi történik akkor, amikor a nagyhatalmak geopolitikai játszmákba kezdtek például Algériában, Kambodzsában, Vietnamban vagy éppenséggel Afganisztánban.

Mindig volt egy „balek nép”, amelyikkel az egyik vagy másik nagyhatalom a háttérből ugyan, de az utolsó emberéig harcolt. És mi volt a tanulság? Az összes úgynevezett proxyháború mindig valamilyen kompromisszummal zárult egy távoli ország elegáns kastélyában, amit rendszerint egy hosszú kivezetési szakasz követett, ami a legtöbbször a formális függetlenség elnyerésével és egy regionális status ­quóval járt egy közeli nagyhatalom („közelkülföld”) erős befolyásától övezve.

És miért voltak az „elemzők” ilyen biztosak az egyik vagy másik fél totális győzelmében? Talán a legobjektívebb játéktér, a számok világában élő tőzsde története is azt mutatja, hogy a fiatalság (és a magas tesztoszteronszint) kifejezetten előny a gyors és kockázatos pénzcsináláskor (itt: háborúzáskor) és óriási hátrány a katasztrofális tőzsdezuhanásokat és a történelmi leckéket illetően.

A Bloomberg már az „aranyidőkben”, 2015-ben – éppen akkor, amikor Oroszország elfoglalta a Krímet – közzétett egy statisztikát arról, hogy az értékpapír-kereskedők harminc százaléka olyan fiatal volt, hogy életében nem tapasztalt mást, mint nulla kamatlábat. Ugyanezen kereskedők 66 százalékának nem volt felnőttkori emléke a ­2000-s internetlufi kipukkanásáról. 

Mindössze 43 százaléka volt elég idős ahhoz, hogy emlékezzen a 2000-s összeomlásra és a 2007-ben kezdődő, már-már az egész világot majdnem bedöntő hitelválságra is. (Megjegyzem, hogy a szankciókat követelők között feltűnően sok az ifjú és tapasztalatlan uniós külügyminiszter.)

Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Pedig ugyanezen szakértők pontosan azok, akik mindössze 10-15 évesek lehettek, amikor 1996-ben megjelent a Harvardon tanító Samuel P. Huntington híres-hírhedt, majd elfeledett műve, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. 

Huntington azért kerülhetett hátrébb a könyvespolcokon, mert egyre többen vetették el azt a véleményét, hogy a különböző civilizációk össze fognak csapni a XXI. században, kiváltképp, mert az iszlámot emelte ki mint felemelkedő, „veszélyes” trendet, ám az ukrán helyzetet illetően zseniálisan meglátta, hogy olyan törésvonalról beszélhetünk, ami előbb-utóbb robbanni fog.

Huntington – még 1993-ban, politológus kollégájára, John Mearsheimerre a Foreign Affairs oldalain hivatkozva – úgy vélte, hogy a helyzet történelmileg Ukrajna és Oroszország között már megérett arra, hogy kitörjön köztük egy biztonsági-védelmi versengés. 

Ezt arra alapozta, hogy azok a nagyhatalmak, amelyeknek hosszú és védtelen közös határuk van – és ilyen Ukrajna és Oroszország –, szinte mindig versengésbe kezdenek biztonsági aggályaik miatt. 1996-ban Huntington a könyvében megismételte, hogy „Oroszország és Ukrajna rácáfolhatnak ugyan erre a dinamikára, és megtanulhatnak harmonikusan együtt élni, de szokatlan volna, ha így történne. 

A civilizációs megközelítés ugyanakkor az Ukrajna és Oroszország közötti szoros kulturális, személyes és történelmi kapcsolatokat, az oroszok és az ukránok mindkét országbeli keveredését hangsúlyozza, és inkább arra a civilizációs törésvonalra összpontosít, amely az ortodox Kelet-Ukrajnát elválasztja a görögkatolikus Nyugat-Ukrajnától.” 

Huntington azt is hozzátette, hogy „arra a lehetőségre figyelünk fel, hogy Ukrajna esetleg kettészakad, és azt jósolhatjuk, hogy ez a különválás a kulturális tényezők ismeretében erőszakosabb lehet, mint amilyen Csehszlovákiáé volt”. Igaza is lett.

Erre később a nálunk már ismertebb ­George Friedman is rámutatott 2018-ban, amikor volt szerencsém élőben is meghallgatni egy előadását Budapesten, és ekkor döbbentem rá, hogy milyen fiatal és naiv voltam. 

Ezt ­követően már jobban odafigyeltem Henry Kissingerre, de még a szélsőbaloldalinak tartott Noam Chomskyra is, akik a 2015-ös krími háború után azt mondták, hogy Ukrajnának semlegesnek kell maradnia, és egyúttal biztonsági garanciákat kell adni a nemzetközi közösségnek arra, hogy Oroszország ne érezze magát a NATO által fenyegetettnek, hasonlóan, mint ahogy ez történt Finnország és Ausztria semlegessége tekintetében. 

Azt leszámítva, hogy Putyin az elmúlt években – Huntington narratíváját látva – egyáltalán nem kiszámíthatatlan módon és folyamatosan küldte az egyre határozottabb jelzéseket Oroszország biztonsági igényei tekintetében, mint ahogy ezt tette volna egyébként az Egyesült Államok, mondjuk egy barátságtalanabbá váló Mexikó vagy Kanada esetében.

A Chicagói Egyetemen tanító John Mearsheimer professzor június 16-án Firenzében, a Robert Schuman Centre and the Department of History rendezvényén egyértelműsítette álláspontját: „A lényeg az, hogy az Egyesült Államok olyan politikát terjesztett elő Ukrajnával szemben, amelyet Putyin és kollégái egzisztenciális fenyegetésnek tekintenek országukra nézve […]. Konkrétan Amerika megszállottságáról beszélek Ukrajnának a ­NATO-ba való felvétele és az orosz határ nyugati védőbástyájává tétele iránt.”

Putyin talán azt gondolhatta, Oroszország van olyan erős, hogy egy általa bűnözőnek tekintett vezetőt, Zelenszkij elnököt olyan könnyedén el fog tudni távolítani, mint ahogy ezt az Egyesült Államok tette az 1980-as években Grenada (1983) vagy Panama (1989) esetében, amikor inváziós csapataival napok alatt megszállta a közelében lévő, bár nem szomszédos, ám az érdekszférájának tekintett közép-amerikai országokat, megdöntve az ottani, baloldalinak tartott és a szovjetek által is támogatott kormányzatokat. 

Ehelyett azonban Ukrajna, már csak mérete miatt is, Oroszország Vietnamjává válhat, formálisan ugyan jelentős harctéri fölénnyel, ám rengeteg áldozattal és értelmetlen pusztítással, miközben Ukrajnának kevesebb mint körülbelül tíz százalékát tudja (akarja?) ellenőrizni. 

Mindeközben az energia ára az egekben, és gyökeresen átrendeződik az energiapiac és vele együtt az olcsó(bb) rezsihez szokott európai középosztály helyzete is, vélhetően tartósan magasabb árakat hozva Európában.

Talán elkerülte sok ember figyelmét, és némileg Huntingtonra is rácáfolva, de a Föld népességének a nagyobb részét kitevő országokat képviselő, legalább hat civilizáción (ortodox szláv, iszlám, hindu, afrikai és kínai, latin-amerikai keresztény) átívelő gazdasági csoportosulásba (BRICS) felvételét kérte nemrég Irán, Indonézia, Szaúd-Arábia, Törökország és Egyiptom. 

A BRICS egy olyan gazdasági szuperkoalíció, amely Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és Dél-Afrikát foglalja magában, és hárommilliárdnál is több embert képviselő gazdasági együttműködés. 

Azt még kevesebben tudják: a BRICS 2006-ban alakult meg Szentpéterváron, ami, mily meglepő: Oroszországban van. Ráadásul bár most a Nyugat részeként veszünk részt ebben a konfliktusban, az eddigi világháborúkban mindig a rövidebbet húztuk.

Vajon mi lehet majd az újabb következő stratégiai hibája az EU-nak az orosz gáz és energiapiac szankcionálása után? Talán az elektromobilitás erőltetése, de az már egy másik történet.

A történelem mindig jó tanítómester – akár tetszik, akár nem.

A szerző az NKE Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia Tanszék tudományos főmunkatársa, ENSZ-szakértő

Borítókép: Ukrán katona a kelet-ukrajnai Luhanszk közelében lévő frontvonalnál, Zolote falu közelében 2022. február 9-én (Fotó: MTI/EPA/Sztanyiszlav Kozliuk)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Ágoston Balázs avatarja
Ágoston Balázs

Uniformizált, szervetlen épületek árasztották el a világot

Borbély Zsolt Attila avatarja
Borbély Zsolt Attila

Biztató összefogás Erdélyben

Huth Gergely avatarja
Huth Gergely

Embert ügyvédjéről, Magyar Pétert Bárándy Péterről...

Novák Miklós avatarja
Novák Miklós

Szoboszlai Dominik: újra itt a farsang!

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.