Pedig ugyanezen szakértők pontosan azok, akik mindössze 10-15 évesek lehettek, amikor 1996-ben megjelent a Harvardon tanító Samuel P. Huntington híres-hírhedt, majd elfeledett műve, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. 

Huntington azért kerülhetett hátrébb a könyvespolcokon, mert egyre többen vetették el azt a véleményét, hogy a különböző civilizációk össze fognak csapni a XXI. században, kiváltképp, mert az iszlámot emelte ki mint felemelkedő, „veszélyes” trendet, ám az ukrán helyzetet illetően zseniálisan meglátta, hogy olyan törésvonalról beszélhetünk, ami előbb-utóbb robbanni fog.

Huntington – még 1993-ban, politológus kollégájára, John Mearsheimerre a Foreign Affairs oldalain hivatkozva – úgy vélte, hogy a helyzet történelmileg Ukrajna és Oroszország között már megérett arra, hogy kitörjön köztük egy biztonsági-védelmi versengés. 

Ezt arra alapozta, hogy azok a nagyhatalmak, amelyeknek hosszú és védtelen közös határuk van – és ilyen Ukrajna és Oroszország –, szinte mindig versengésbe kezdenek biztonsági aggályaik miatt. 1996-ban Huntington a könyvében megismételte, hogy „Oroszország és Ukrajna rácáfolhatnak ugyan erre a dinamikára, és megtanulhatnak harmonikusan együtt élni, de szokatlan volna, ha így történne. 

A civilizációs megközelítés ugyanakkor az Ukrajna és Oroszország közötti szoros kulturális, személyes és történelmi kapcsolatokat, az oroszok és az ukránok mindkét országbeli keveredését hangsúlyozza, és inkább arra a civilizációs törésvonalra összpontosít, amely az ortodox Kelet-Ukrajnát elválasztja a görögkatolikus Nyugat-Ukrajnától.” 

Huntington azt is hozzátette, hogy „arra a lehetőségre figyelünk fel, hogy Ukrajna esetleg kettészakad, és azt jósolhatjuk, hogy ez a különválás a kulturális tényezők ismeretében erőszakosabb lehet, mint amilyen Csehszlovákiáé volt”. Igaza is lett.

Erre később a nálunk már ismertebb ­George Friedman is rámutatott 2018-ban, amikor volt szerencsém élőben is meghallgatni egy előadását Budapesten, és ekkor döbbentem rá, hogy milyen fiatal és naiv voltam. 

Ezt ­követően már jobban odafigyeltem Henry Kissingerre, de még a szélsőbaloldalinak tartott Noam Chomskyra is, akik a 2015-ös krími háború után azt mondták, hogy Ukrajnának semlegesnek kell maradnia, és egyúttal biztonsági garanciákat kell adni a nemzetközi közösségnek arra, hogy Oroszország ne érezze magát a NATO által fenyegetettnek, hasonlóan, mint ahogy ez történt Finnország és Ausztria semlegessége tekintetében. 

Azt leszámítva, hogy Putyin az elmúlt években – Huntington narratíváját látva – egyáltalán nem kiszámíthatatlan módon és folyamatosan küldte az egyre határozottabb jelzéseket Oroszország biztonsági igényei tekintetében, mint ahogy ezt tette volna egyébként az Egyesült Államok, mondjuk egy barátságtalanabbá váló Mexikó vagy Kanada esetében.

A Chicagói Egyetemen tanító John Mearsheimer professzor június 16-án Firenzében, a Robert Schuman Centre and the Department of History rendezvényén egyértelműsítette álláspontját: „A lényeg az, hogy az Egyesült Államok olyan politikát terjesztett elő Ukrajnával szemben, amelyet Putyin és kollégái egzisztenciális fenyegetésnek tekintenek országukra nézve […]. Konkrétan Amerika megszállottságáról beszélek Ukrajnának a ­NATO-ba való felvétele és az orosz határ nyugati védőbástyájává tétele iránt.”

Putyin talán azt gondolhatta, Oroszország van olyan erős, hogy egy általa bűnözőnek tekintett vezetőt, Zelenszkij elnököt olyan könnyedén el fog tudni távolítani, mint ahogy ezt az Egyesült Államok tette az 1980-as években Grenada (1983) vagy Panama (1989) esetében, amikor inváziós csapataival napok alatt megszállta a közelében lévő, bár nem szomszédos, ám az érdekszférájának tekintett közép-amerikai országokat, megdöntve az ottani, baloldalinak tartott és a szovjetek által is támogatott kormányzatokat. 

Ehelyett azonban Ukrajna, már csak mérete miatt is, Oroszország Vietnamjává válhat, formálisan ugyan jelentős harctéri fölénnyel, ám rengeteg áldozattal és értelmetlen pusztítással, miközben Ukrajnának kevesebb mint körülbelül tíz százalékát tudja (akarja?) ellenőrizni. 

Mindeközben az energia ára az egekben, és gyökeresen átrendeződik az energiapiac és vele együtt az olcsó(bb) rezsihez szokott európai középosztály helyzete is, vélhetően tartósan magasabb árakat hozva Európában.

Talán elkerülte sok ember figyelmét, és némileg Huntingtonra is rácáfolva, de a Föld népességének a nagyobb részét kitevő országokat képviselő, legalább hat civilizáción (ortodox szláv, iszlám, hindu, afrikai és kínai, latin-amerikai keresztény) átívelő gazdasági csoportosulásba (BRICS) felvételét kérte nemrég Irán, Indonézia, Szaúd-Arábia, Törökország és Egyiptom. 

A BRICS egy olyan gazdasági szuperkoalíció, amely Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és Dél-Afrikát foglalja magában, és hárommilliárdnál is több embert képviselő gazdasági együttműködés. 

Azt még kevesebben tudják: a BRICS 2006-ban alakult meg Szentpéterváron, ami, mily meglepő: Oroszországban van. Ráadásul bár most a Nyugat részeként veszünk részt ebben a konfliktusban, az eddigi világháborúkban mindig a rövidebbet húztuk.

Vajon mi lehet majd az újabb következő stratégiai hibája az EU-nak az orosz gáz és energiapiac szankcionálása után? Talán az elektromobilitás erőltetése, de az már egy másik történet.

A történelem mindig jó tanítómester – akár tetszik, akár nem.

A szerző az NKE Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia Tanszék tudományos főmunkatársa, ENSZ-szakértő

Borítókép: Ukrán katona a kelet-ukrajnai Luhanszk közelében lévő frontvonalnál, Zolote falu közelében 2022. február 9-én (Fotó: MTI/EPA/Sztanyiszlav Kozliuk)