Talán nem kell külön és hosszan megmagyaráznom – ezt remélem, balgán talán –, hogy ez volna az irónia halovány pírja. Vagyis hát a bűnnel nem azonosulás, csak távolságtartó tudomásulvétele létezésének.

Megmosolygás, elutasítás, jó és rossz szétválasztása, összekacsintás és ítélet – a morális kiskapu ebben az esetben egyenesen a főkapuba nyílik, promenád a mennyországba, arról nem is beszélve, hogy Janusunk mögött ott áll egy egész életmű, mely hitelesíti mindezt. Hitelesíti az irónia halovány pírját, s a trágárságot kiemeli az öncélúság dermesztő ostobaságának mocsarából, megmenti a lumpenproli moslékosvödrön álló apoteózisától.

Mert – miképpen Pierre mondaná – nem mindegy, hogy milyen színvonalon vagánykodik az ember.

Ezért előbb meg kell írni a minden egyebeket. Számot kell vetni élettel, Istennel, bűnnel és erénnyel. Kell hogy legyen valamennyi súlya a megélt éveknek, kell hogy kilásson az ember az egója mögül, ami azért olyan nagy, mert még nagyon kicsike, így fel kell fújni látszatokkal, butasággal, s az igazán hülyék magabiztosságával.

Meg kell írni, jó papként, jó pásztorként, hogy:

„Szlávok, hiszpánok, gallok, hunnok, teutónok, / Mennyire ellepitek Péter aranyküszöbét! / Mért töritek magatok gazdaggá tenni a taljánt? / Hát a hazájában senki sem üdvözül-e?”

Bizony...

S nem tesz rosszat a megítélésnek, ha magunkénak tudhatjuk ezt is:

„Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott, / Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén. / Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne, /  Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein. / S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben, /  Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd! / Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon, /  Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?”

S netán még ezt:

„[...] Fel hát az útra, társaim, siessünk! / S te is lovas király, rőt vértezetben, / Ki roppant bárdot markolsz harcrakészen, / Kinek márványövezte síri szobrát / Kiverte egykor gyönyörű verejték, / Szent László, oltalmazz s te légy vezérünk: / Fel hát az útra, társaim, siessünk!”

S még sorolhatnánk, számosat. Mindezeken túl jöhet a s...ás, de, ismétlem, az irónia halvány pírjával keretezve.

Balassi Bálintunk is tudna erről mesélni, ki megmártózott, meghempergett a minden bűnök mocsarában, egész életében felbőszült férjek elől menekült, megerőszakolt számos fehércselédet, Krakkóban jótevője asszonyát is megbecstelenítette – de Esztergom falai alatt tudta, mi a kötelesség, és hősi halállal vezekelt aztán, pedig vezeklés volt egész élete, mert tudta, pontosan, hogy amit tesz, bűn, s nem volt büszke rá.

Cselekedni a rosszat cselekedte, de méltányolni a jót méltányolta:

„Bocsásd meg Úristen, ifjúságomnak vétkét, / Sok hitetlenségét, undok fertelmességét; / Töröld el rútságát, minden álnokságát, / Könnyebbítsd lelkem terhét. / Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben / Tétova bujdosik, mint madár a szélvészben; / Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett, /
Akar esni kétsígben. / Látja magán való számtalan sok jódat, / Kiért tudja, téged mint tisztelt, jól-tött urát; / Háládatlanságát látván hamis voltát, / Ugyan szégyenli magát. / Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni, / De bűnei miatt nem mer elődbe menni, / Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér, / Színed igen rettegi. [...]”

Aztán a svarcgelb írnok beírta az aznapi veszteséglistára: „Itt nyugszik Valentinus Balassi, istentelen magyar”.

Ó, pedig dehogy! A bűnös ember tud csak igazán istenes lenni.

S aztán itt van még Ady...

Alkoholizmus, vérbaj, gyereklányok megrontása, moral insanity. A csucsai restiben egy eszméletlen alak ül, mellére billent fejjel. Aztán feltolják a kastélyba egy rozzant talicskán.

Ő az. A magyar költő. Az egyik legnagyobb magyar költő. De nem azért ő a legnagyobb, mert ilyen volt, hanem ezért:

„Havas Krisztus-kereszt az erdőn, / Holdas, nagy, téli éjszakában: / Régi emlék. Csörgős szánkóval / Valamikor én arra jártam / Holdas, nagy, téli éjszakában. / Az apám még vidám legény volt, / Dalolt, hogyha keresztre nézett, / Én meg az apám fia voltam, / Ki unta a faragott képet / S dalolt, hogyha keresztre nézett. / Két nyakas, magyar kálvinista, / Miként az Idő, úgy röpültünk, / Apa, fiú: egy Igen s egy Nem, / Egymás mellett dalolva ültünk / S miként az Idő, úgy röpültünk. / Húsz éve elmult s gondolatban / Ott röpül a szánom az éjben / S amit akkor elmulasztottam, / Megemelem kalapom mélyen. / Ott röpül a szánom az éjben.”

S azért, mert ha egy marslakónak kellene elmagyaráznom, mi az, hogy magyar, akkor ezt mondanám el neki először:

„[...] Szent Kelet vesztett boldogsága, / Ez a gyalázatos jelen / És a kicifrált köd-jövendő / Táncol egy boros asztalon / S ős Kaján birkózik velem. / Én rossz zsakettben bóbiskálok, / Az ős Kaján vállán bibor. / Feszület, két gyertya, komorság. / Nagy torna ez, bús, végtelen / S az asztalon ömlik a bor. / Ó-Babilon ideje óta / Az ős Kaján harcol velem. / Ott járhatott egy céda ősöm / S nekem azóta cimborám, / Apám, császárom, istenem. / Korhely Apolló, gúnyos arcú, / Palástja csusszan, lova vár, / De áll a bál és zúg a torna. / Bujdosik, egyre bujdosik / Véres asztalon a pohár. / »Nagyságos úr, kegyes pajtásom, / Bocsáss már, nehéz a fejem. Sok volt, sok volt immár a jóból, / Sok volt a bűn, az éj, a vágy, / Apám, sok volt a szerelem.« / Nyögve kinálom törött lantom, / Törött szivem, de ő kacag. / Robogva jár, kel, fut az Élet / Énekes, véres és boros, / Szent korcsma-ablakunk alatt. / »Uram, kelj mással viadalra, / Nekem az öröm nem öröm, / Fejfájás a mámor s a hírnév. / Cudar álmokban elkopott / A büszke oroszlán-köröm.« / »Uram, az én rögöm magyar rög, / Meddő, kisajtolt. Mit akar / A te nagy mámor-biztatásod? / Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?« /  »Uram, én szegény, kósza szolga, / Elhasznált, nagy bolond vagyok. / Miért igyak most már rogyásig? / Pénzem nincs, hitem elinalt, / Erőm elfogyott, meghalok.« [...]”

Hát ezért...

Beteg, eltörött korokban mindebből semmi sem marad.

Ami marad: Ginsberg záróizma.

Igen, mert ha Janus Pannonius s...ggbeb...szásával kezdtük, dicsérjük a napot Ginsberg záróizmával. Ne tessék félrenézni, ne tessék csak úgy szörnyülködni, hanem tessék olvasni, figyelni és megérteni. Megérteni, mi miért van úgy, ahogy van.

Íme:

„Remélem jó öreg segglyukam kitart még / Többnyire rendben volt 60 éven át / Bár Bolíviában felrepedt s megműtötték / a fennsíki kórházból élve került ki – / kevés vér, polip nincs, alkalomadtán / kis aranyér / aktív, sóvár, szívesen fogad be falloszt / kólásüveget, gyertyát, répát / banánt és ujjakat – / Most fél az AIDS-től, mindazonáltal / szolgálni vágyik – / ki a bús bélsárral, be a gumiba-bújt / orgazmusos baráttal – / Még mindig ruganyos-izmos, / gyönyörért szégyentelenül kitárul / De újabb húsz év múlva ki tudja, / az öregeknek sajog mindenük / ízület, nyak, prosztata, gyomor – / Remélem a vén lyuk fiatal marad / halálomig, nyugi”

Ó...

O tempora, o mores! – kiáltod, s ha kicsit igényes vagy, azt is megkérdezed: de hát hogyan jutottunk idáig? 

(Folytatjuk)

Borítókép: Allen Ginsberg (Fotó: AFP)