Hogy a többi kolléga miként van vele, azt nem tudom, de magam szívesebben írok a jámbor mindennapok szelíd folyásáról, mint az utálatos politikáról, az egymásnak feszülő, bősz nagyvilág acsarkodásairól. Egy megindító kutyatörténet százszorta jobban inspirál, mint bármilyen leleplező sztori (ha csettintek is némelyiken, soha nem érint meg, nem az én világom). Lakossági fórumokon, személyes találkozások alkalmával rendre tapasztalom, sosem a napi Tollhegyen-jegyzeteim karcos részleteiről kérdeznek, annál inkább a sorok közül olykor kikandikáló kendermagos kakasomról, öreg pulikutyámról, a szomszéd Marika néni hogylétéről, esetleg még mindig a néhai legendás szódás Sanyi barátomról. (Már ennyiből is lemérhető, mennyivel mélyebb nyomokat hagytak ők az olvasóban, mint a számolatlanul leleplezett Gyurcsány-féle anyaszomorítók.)

Furcsa szerzet a XXI. század magyarja. Néha azon veszi észre magát, hogy a pőre valóságról szeretne olvasni, és önmagáról, gondjairól, örömeiről… Békességre szomjazik. Azt hiszem, igazából mi, felhangosított, egymásnak ugrasztott hírlapírók is így vagyunk ezzel…

Hogyan is írta élete alkonyán Arany János? „Egy kis független nyugalmat, / Melyben a dal megfoganhat, / Kértem kérve: / S ő halasztá évrül-évre.”

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)