Régi kedves olvasóm kérdezi: miért vadult el már a jobboldali sajtó nyelvezete is, hová tűnt az a régi visszafogott elegancia, ami eddig mindig megkülönböztetett minket az ellenzéktől?
Jogos a kérdés, valóban szigorúbb, markánsabb lett a hangunk. Már nem kenyeret dobunk vissza a kőhajigálókra – annak nem volt semmiféle foganatja. (Megjegyzem, korábban egy másik kedves olvasó meg az iránt érdeklődött, vajon miért vagyunk oly szelídek a pokrócokkal szemben. Epeömlésekre nem lehet hárfafutamokkal válaszolni.)
Én mindenesetre nem tudom, hová vezet ez az agresszív „párbeszéd”. Jó irányba aligha. Ez a mostani állapot senkinek sem jó. Ne szépítsük: ahogyan a politika, mi, újságírók is elvadultunk. Talán úgy kellene csinálni, ahogyan jó Mikszáth Kálmán. A legnagyobb palóc országgyűlési képviselőként A Tisztelt Ház című rovatában hol humorral, hol finom iróniával, de mindig eleganciával, hidegvérrel alkalmazta a keleti bölcsek életfilozófiáját: ha nagyon bele vagy keveredve valamibe, hátrálj ki belőle, nézd az egészet kívülről, messzebbről, akkor leszel hiteles. Az lett.
Egyébként pedig minden a politikusok miatt van. Pontosabban azzal, hogy mi, újságírók túlságosan sokat foglalkozunk velük. Az hagyján, hogy a jóravalókról szót ejtünk, csakhogy ugyanezt tesszük a „futottak még” kollégákkal is, nem beszélve a közbeszédet uraló hitványokról. Holott már Hofi Géza is megmondta annak idején: „Ne foglalkozzunk a politikusokkal, ők sem foglalkoznak velünk”. (Megjegyzem, éppen én írom ezt, aki sűrűn kapom magam rajta, hogy már megint valamelyik anyaszomorítóról írok.)
Bonyolítja az egészet, hogy voltaképpen magukat az olvasókat sem érdeklik annyira a politikusok és az ő botrányaik, mint ahogyan azt mi, újságírók gondoljuk – elegük van belőlük és zavaros dolgaikból. A kétkezi olvasó emberre szabott szelíd olvasmányokat szeretne látni az újságokban, olyanokat, mint régen.
(Témahiányban szenvedő, ötletek után vágyakozó ellenzéki hírlapíróknak nyújthat segítséget néhai kollégánk, az elmúlt századelő talán leghíresebb tollforgatója, Egon Erwin Kisch, a száguldó riporter. „A pőre igazságnál megdöbbentőbb dolog nincs, mert környezetünknél semmi sem egzotikusabb, mert semmiben sem dúsabb a fantázia, mint a tárgyilagosságban. És az egész világon nem akad szenzációsabb dolog a kornál, amelyben élünk”. Nem érdemes vitatkozni a szerzővel, amit ír, alapvetés, logikája ma különösképpen megállja a helyét. Csak az okozza a gondot, el ne sikkadjon az információözönben az igazi érték, a nyersanyag, amely aztán kibontva, elemeire szedve tudást gazdagít. Úgy is vehetjük, a jó újságíró amolyan kutatómunkát végez, feltár, kibont, felmutat – és azt átadja az olvasónak. Magasztosabban: az utókornak. Ilyen egyszerű.)
Hogy a többi kolléga miként van vele, azt nem tudom, de magam szívesebben írok a jámbor mindennapok szelíd folyásáról, mint az utálatos politikáról, az egymásnak feszülő, bősz nagyvilág acsarkodásairól. Egy megindító kutyatörténet százszorta jobban inspirál, mint bármilyen leleplező sztori (ha csettintek is némelyiken, soha nem érint meg, nem az én világom). Lakossági fórumokon, személyes találkozások alkalmával rendre tapasztalom, sosem a napi Tollhegyen-jegyzeteim karcos részleteiről kérdeznek, annál inkább a sorok közül olykor kikandikáló kendermagos kakasomról, öreg pulikutyámról, a szomszéd Marika néni hogylétéről, esetleg még mindig a néhai legendás szódás Sanyi barátomról. (Már ennyiből is lemérhető, mennyivel mélyebb nyomokat hagytak ők az olvasóban, mint a számolatlanul leleplezett Gyurcsány-féle anyaszomorítók.)
