Európának talán még soha nem volt annyira szüksége egy erős és határozott Németországra, mint napjainkban. Ha csak a közelmúlt történéseit vesszük végig, akkor az öreg kontinens elszenvedett egy világjárványt, energiaválságot, robbanásszerű inflációt, és Ukrajnában háború zajlik. Ezt a problémás helyzetet súlyosbítja egy legyengült gazdaság, Európa-szerte elégedetlen lakosság és kormányválságok sora.
De a legsúlyosabb probléma, hogy e válságos időben az Európai Uniónak nincs valódi vezetője.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnök asszonya a tagállamokkal szemben sokszor foglal el ennek megfelelő pozíciót, képviseli is az uniót például a G7-üléseken, de mivel nincs felhatalmazása a tagállamoktól, és a bizottság központosító törekvései sokszor szembemennek a tagállami érdekekkel, ezért az elnök asszony csak súlyos legitimációs deficittel lehetne az unió valódi vezetője. Charles Michelnek, az Európai Tanács elnökének hatáskörébe tartozik az EU kül- és biztonságpolitikai ügyekben való képviselete, azonban valós hatalma korlátozott, súlya megkérdőjelezhető. Az Európai Parlament elnök asszonyának nevét, Roberta Metsolát pedig a legtöbb uniós állampolgár nem tudná emlékezetből felidézni. Nem véletlen, hogy Oroszország és Ukrajna korábbi, 2014-es konfliktusa idején Németország és Franciaország külügyminiszterei találkoztak a konfliktusban érintett országok külügyminisztereivel.
Vagyis a legerősebb gazdaságú és haderejű országok határozták meg Európa külpolitikai irányvonalait egészen a közelmúltig. Hogy jó volt-e nekünk, magyaroknak egy Angela Merkel politikája által meghatározott úton haladni, az vitatható. De még mindig jobb egy kétes vezetés alatt ismert irányba haladni, mint céltalanul bolyongani. A geopolitikában nincs légüres tér – ha mi magunk saját érdekeinkkel nem határozzuk meg irányunkat, mások érdekei fogják meghatározni nekünk.
Most Németországban, Európa legmeghatározóbb gazdaságú és politikai erejű országában mintha némi mintha zavarodottság és céltalanság lenne tapasztalható. Sehol nem mutatkozik ez a zavarodottság tisztább formában, mint az egész gazdaság működését meghatározó energetikában.
A legutóbbi választások során a zöldek rendkívüli felhatalmazást kaptak. A zöldpárt ígéretet tett a szén-, olaj- és földgázalapú energiatermelés gyors leépítésre. Választási programjukban vállalták, hogy Németország áttér a tiszta energiára, megbirkózik a környezetbarát közlekedési fordulattal és úttörővé válik a klímavédelem terén. Robert Habeck, a Zöldek társelnöke a kampány során 2030-ra a szén teljes kivonását ígérte, valamint az 1990-es szinthez képest az üvegházhatású gázok hetvenszázalékos csökkentése mellett kardoskodott. Vagyis a németek a zöldfordulat élére kívántak állni.
Az a politika, amely egyszerre támaszkodik a megújuló és a fosszilis energiára, nem válhat klímasemlegessé – ezt már Annalena Baerbock, a Zöldek másik társelnöke mondta, aki egyben az új német kormány külügyminisztere. A zöldpolitika, annak is a radikális nukleárisellenessége azonban nem vitte közelebb a németeket az áhított klímacélokhoz. Az energiaválság során kieső villamosenergia-termelést Németország szénnel pótolta, emiatt az ország két egymás követő évben nem teljesítette a klímacélokat. 2021-ben csökkenés helyett 4,5 százalékkal nőtt a szén-dioxid-kibocsátás. A képlet nem bonyolult: több fosszilis tüzelőanyag elégetése a kibocsátások növekedéséhez vezet. Ennek ellenére 2021. december 31-én, az energiaválság kezdeti szakaszában a zöldpártiak valósággal megünnepelték három viszonylag fiatal, karbonkibocsátás-mentes atomerőmű leállítását.
Julia Verlinden zöldpárti képviselő szerint az atomenergia nemcsak rugalmatlan, de kockázatos és drága is. „Minél tovább működnek az atomerőművek, annál tovább állnak az energiaátállás útjában” – mondta a Bundestagban. Az atomerőművekért felelős környezetvédelmi miniszter, a szintén zöldpárti Steffi Lemke úgy fogalmazott egy parlamenti vitában, hogy a nukleáris technológiához való visszatérés szóba sem jöhet, ezen az energiaválság sem változtat. Habeck pedig, aki azóta alkancellár, illetve gazdasági és klímaügyi miniszter lett, augusztus végén azt nyilatkozta, hogy kizárható a megmaradt atomerőművek tovább üzemelése, hiszen ezzel csupán kétszázaléknyi földgázt lehetne megspórolni. Helyette megtudhattuk a Die Welt riportjából, hogy az alkancellár legfeljebb öt percig zuhanyozik, nyáron nem használ légkondicionálót, télen pedig csak ritkán fűt.
A jelenlegi kancellár sem tartozik Európa legkövetkezetesebb politikusai közé. 2021. október 26-án Olaf Scholz pénzügyminiszterként még olyan kormányálláspontot képviselt, ami szerint az Északi Áramlat 2 gázvezeték nem növeli az orosz függőséget és ennek átadása az ellátásbiztonságra nem kockázatos. Németország ekkor még szerette volna növelni az orosz gáz vásárlásának volumenét. A német vezetés azóta hátat fordított az új gázellátási útvonalnak, nemrég pedig rejtélyes szabotázsakciót hajtottak végre a vezetéken, ezzel elvágva a németeket akár 110 milliárd köbméter gáztól.
Annalena Baerbock márciusban még nyíltan ellenezte az orosz energiahordozók esetleges embargóját. „Csak azoknak a szankcióknak van értelmük, amelyeket hosszú távon is tartani tudunk. Ha az orosz energiahordozók importtilalma miatt Németországban három hét múlva megszűnik a villamosenergia-ellátás, akkor kénytelenek leszünk a szankciókat visszavonni” – fejtette ki álláspontját a ZDF televízióban. Egy hónap múlva Németország támogatta a szén, majd júniusban az orosz olaj szankcionálását, majd az európai ügyekért felelős minisztere, Anna Lührmann bejelentette, hogy meg kellene szüntetni Magyarország vétójogát, mert kitart a vezetéken érkező orosz energiahordozók szankcionálása ellen.
Lührmann kirohanásával szemben Robert Habeck július közepén úgy fogalmazott, hogy a jelenlegi energiaválságban az európai szolidaritás fontosabb, mint valaha. Ez magában foglalja a közvetlen szomszédok közötti szorosabb konzultációt és koordinációt is. Vagyis véleménye szerint egyetlen ország sem tud egyedül túlélni. Német értelmezés szerint ez konkrétan azt jelenti, hogy az EU-nak arra kell ösztönöznie tagállamait, hogy válságos esetekben adják át a „felesleges” földgázt a szomszédos országoknak. Németország például szolidaritási megállapodást írt alá például Ausztriával. Az Ausztriába érkező gáz 80 százaléka orosz eredetű, vagyis a Magyarországot orosz energiavásárlásai miatt kritizáló német vezetők egy válsághelyzetben zokszó nélkül vennének át orosz gázt osztrák szomszédjuktól.
Amikor szolidaritásról van szó, néha nehéz megérteni a német észjárást. Néhány órával azután, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, Németország egy százmilliárd eurós speciális alapot hirdetett meg az energiaköltségek kompenzálására. Miután elkezdett csökkenni az átáramló földgáz mennyisége az Északi Áramlat 1 földgázvezetéken, Németország számára ismételten fontos lett a szolidaritás, ezért lelkes támogatója az Európai Unión belül minden olyan vészhelyzeti tervnek, amely védőhálót képezhet az elhibázott német energiapolitikával szemben. Ezért támogatta, hogy az energiával rendelkező országokat meghatározott betárolásra és gázmegtakarításra kötelezzék, a legutóbbi európai tanácsi ülés zárónyilatkozatában pedig az áll, hogy a bizottságnak ki kell dolgoznia olyan energiapolitikai szolidaritást célzó intézkedések a nemzeti, regionális vagy uniós szintű gázellátási zavarok esetére, amelyek biztosítják a tagállamok ellátását a kétoldalú szolidaritási megállapodások hiányában is. A technikai részletek még nem ismertek, de a legrosszabb esetben előállhat olyan forgatókönyv is, hogy azok az országok is kénytelenek lesznek átadni gázmennyiséget, amelyek nem kötöttek ilyen kétoldalú megállapodást szomszédaikkal.
Ősszel a szociáldemokraták, a Zöldek és a liberálisok hetekig vitatkoztak azon, hogyan reagáljanak az energiaárak és az infláció megugrására. Végül nem egy közös európai megoldás győzött, hanem egy kétszázmilliárd eurós csomagot jelentettek be, amely egyaránt támogatja a háztartásokat és a német vállalkozásokat. A németeket rendkívül sok kritika érte, hogy protekcionista politikát folytatnak azzal a nem titkolt céllal, hogy Németország magasabb árat is képes legyen fizetni az energiáért, ezzel szerezve új beszállítókat és megőrizve versenyképességét.
