Október utolsó vasárnapján ismét csodálatos élményben volt része mindazon honfitársaimnak, akiknek még jelent valamit a haza, a nemzet, a szülőföld és az anyanyelv fogalma. Székelyföld autonómiájának a napján magyarok ezrei gyűltek össze szerte a világban, a Kárpát-hazában, hogy ismételten kinyilvánítsák igényünket a Székelyföld autonómiája iránt, és kifejezzék mély együttérzésüket székely nemzettársaik sorsa iránt. Nekem az a megtiszteltetés adatott, hogy a csopaki igaz magyarokkal gyújthattam meg a megvilágosodás lobogó máglyáját.
Nem először gyúltak az őrtüzek október utolsó vasárnapján, hogy tájékozódási pontként szolgáljanak a mindennapjainkat beborító, már-már áthatolhatatlannak tűnő sötétségben. Európa szégyene, hogy a sokszínűségre, a másság elfogadására, a más földrészek szerencsétlenebb sorsú embereinek nehézségeinek megértésére máskor oly büszke Európai Unió egyáltalán nem foglalkozik az őshonos nemzeti és nyelvi kisebbségek problémáival.
Nem volt elég a tizenegy tagállamban összegyűjtött több mint egymillió aláírás a Minority SafePack elnevezésű polgári kezdeményezés mellett, a bizottság lesöpörte asztaláról az őshonos nemzeti kisebbségek jogainak szabályozását, mondván, nem érzi magát kompetensnek abban, hogy ezzel a problémával foglalkozzon. Bezzeg abban nagyon is illetékesnek gondolják magukat, miért nem akarjuk beengedni gyerekeink közé az óvodákba, iskolákba a gender- és LMBTQ-lobbi elmeháborodott aktivistáit.
Sajnos egyelőre nem áll jobban a szénája a nemzeti régiókért indított polgári kezdeményezésnek sem. Pedig amellett, hogy ez megalkotta a nemzeti régiók fogalmát, távlatot nyitott a régiók népeinek a közös célok megfogalmazására, segítségével a nemzeti régiók ügye s ezzel a székelység ügye visszavonhatatlanul európai üggyé vált.
A Székelyföld, a Felvidék, Katalónia vagy Baszkföld nem a fejlődés kerékkötői, hanem Európa rejtett erőforrásai, ahogy ezt magyar testvéreink a székelyföldön megfogalmazták. Nagyon kíváncsiak vagyunk rá, kompetensnek érzi-e majd magát a tekintetes bizottság, hogy a globalizmus erőinek kiszolgálása helyett a székelység és Európa többi történetileg kialakult, ám önálló állammal nem rendelkező, vagy idegen állam területén élő nemzeti közösségének égető problémáival foglalkozzék.
Mert ezeket a közösségeket és a hozzájuk tartozó személyeket naponta érik jelenleg is identitásukkal kapcsolatos jogsérelmek. Ám ezeket az atrocitásokat nem vizsgálja mindenféle tényfeltáró bizottság, nem készülnek róluk szakmányban különféle jelentések, nem rikácsol a sok szalajtott Brüsszelben, Strasbourgban a jogállamiságról, meg a demokrácia hiányáról, holott e közösségek létszáma megközelíti az uniós állampolgárok tíz százalékát, ötvenmillió főt.
Megdöbbentő és felháborító például, hogy míg a magát szabadnak és rettenetesen demokratikusnak mondó világ egyes országaiban egy józan eszét elveszített képzelgő összeházasodhat akár egy kulcslyukkal vagy csillárral is, addig a székelyeknek azért kell küzdeniük, hogy egyáltalán napirendre vegyék az őket érintő kérdéseket, vagy kitűzhessék büntetés nélkül a székely zászlót, esetleg ne takarják le a román zászlóval a kürtőskalács árus pultján a magyar feliratot. Elképesztő, hogy az Európai Parlament arról hozott döntést, hogy a férfiak is szülhetnek, de az senkit nem izgat arrafelé, hogy a magyaroknak és székelyeknek a hősei még a temetőben sem nyugodhatnak békében.
Itt cseng a fülemben az azóta is feldolgozhatatlan döbbenetet kiváltó mondat, amit első brüsszeli látogatásom során halottam magyar képviselőktől, akik igyekeztek felhívni nyugati társaik figyelmét a székelység gondjaira. Azt a választ kapták, ha annyira rossz ott nekik élni Romániában, minek mentek oda. Rakjuk hát még nagyobbra azokat az őrtüzeket, kedves magyar honfitársaim, mert a lelkünket elnehezítő sötétség iszonyata csak még nagyobb lett azóta.
Nemrégiben tiszteletbeli székellyé avattak az oklándi unitárius templomban. Amikor megszorítottam Szász Jenő kezét, aki a 2004. december 5-i kudarcos népszavazás másnapján életre hívta Kelemen Levente oklándi unitárius lelkésszel a tiszteletbeli székelyek mozgalmát, megértettem, ez nem csak kitüntető cím, hanem súlyos felelősség is. Mert beszélgetve székely testvéreimmel még mindig összeszorult a gyomrom, és könnybe lábadt a szemem szívós, kitartó, de nekünk, elkényelmesedett anyaországiak számára felfoghatatlanul küzdelmes életük történeteit hallgatván.
Mind közül a legbeszédesebb, és mind az autonómia, mind a kisebbségi jogok szempontjából a leginkább megfontolandó az a fölszakadó sóhaj, hogy papíron, ígéret formájában annyi támogatást, annyi pénzt kaptak már Bukaresttől, hogy márvánnyal tudnák lekövezni az összes székely település főterét, a templomtornyokat pedig arannyal vonhatnák be, hogy messzebbre viríthassanak, mint az ortodox kupolák.
Csak hát mire lecsorognak az ígéretekben megfogalmazott összegek az Olt mentén, vagy fölérnek a Hargitára, alig marad belőlük valami. Pedig ahogy Dabis Attila, a Székely Nemzeti Tanács külügyi megbízottja egy korábbi októberi vasárnapon, a fellobbanó máglya mellett elmondta: a székely autonómiatörekvések nem sértik Románia területi integritását, sem annak alkotmányos rendjét.
Sőt, az erdélyi magyarság és kiemelten a székely nép helyzetének rendezése Románia stabilitásának legfontosabb záloga. Mint mondta, ha Románia jogszabályba foglaltan elismeri a székelység önrendelkezési törekvéseit, akkor képessé válik arra, hogy felszabadítson egy rejtett erőforrást, amely társadalmi békét teremthetne az együtt élő nemzeti közösségek számára.
És szegény magyar testvéreim a mai napig aggódnak az asszimiláció szorító fogságában, nehezen viselik a vegyes házasságok nyomasztó nyűgét, nem tudják a gyógyír igazi receptjét arra a dilemmára, hátrány vagy az egyedüli megoldás az anyanyelvi oktatás a kisebbségi létben. És amíg ők nem tudják az egyértelmű, visszavonhatatlan választ erre a dilemmára, addig nagyon nagyon szomorú velük találkozni, velük beszélni.
