Főiskolás koromban, a kilencvenes évek első felében történt, hogy – egy évfolyamtársammal folytatott beszélgetés során – elhangzott a kérdés, mi a kedvenc mesém. Nem kellett sokáig töprengenem rajta. Nem Benedek Elek vagy Illyés Gyula valamelyik népmesegyűjteményét említem, hanem a Székelyudvarhelyen született Méhes György Szikra Ferkóját.
E mű az ötvenes évek közepén jelent meg először, Romániában. Magyarországra a Ion Creanga Kiadó 1975-ben megjelent kötete jutott el, legalábbis az volt a nappalink polcán, amikor – alsó tagozatos általános iskolásként – olvasmányt kerestem magamnak.
Hogy meg is találtam, abban nem kis szerepe volt a szöveget kísérő, egyszerre robusztus és könnyed, komoly és játékos, érzelmes és expresszív rajzoknak. Így nem Méhes György soraival ismerkedtem meg először, hanem Rusz Lívia képeivel. Szárnyakat kapott fantáziával, néhol felszabadultan, néhol szorongva néztem ezen illusztrációkat – egy gyerek szemében olykor félelmetesek is voltak, nem csak képzeletet serkentők.
A kolozsvári grafikus rajzai tehát számomra legalább annyit adtak hozzá a Szikra Ferkó hangulatához, mint a szöveg. Ezért okozott óriási csalódást a mű 2005-ös megjelentetése, amely egy hazai kiadó nevéhez fűződik. E kiadó ugyanis egy másik rajzoló más felfogásban készült műveivel illusztrálta történetet, és e – nem is olyan apró – változtatás elvette a kedvemet attól, hogy harmincéves fejjel újraolvassam gyerekkori kedvencemet. Így elajándékoztam a kötetet.
Az illető, aki megkapta, néhány hónappal később lelkesen jelezte: nagyon tetszett neki. Nem ismerte a korábbi változatot, így az eredeti és az újabb képek közti disszonancia sem zavarhatta. Mindez sokat elárul arról, hogy egyes befogadók előtt mi miatt nyílnak meg, s mi miatt maradhatnak felfedezetlenek egyes irodalmi univerzumok.
De ami magát a szöveget illeti: érzékelhető mesélőkedvvel előadott, leleményes szerkesztésű történet. Így kezdődik: „Dombon innen, hegyen túl, ahol kanyart vesz az út, a mi falunk szélén élt egy kovács, Kalapándi. Volt neki egy kisinasa, olyan ügyes, olyan fürge, mint a parázsból előpattanó szikra. Szöghajú volt, piros arcú, egyenes termetű, s a szeme is éppen úgy villogott, mint a szikra. Így hát egészen helyénvaló volt, hogy Szikra Ferkónak nevezték”.
És e legény felkerekedik, hogy felkutassa a világverő kard elkészítéséhez kellő anyagokat, mert csak e fegyverrel lehet legyőzni a szegényeket sanyargató Toportyán királyt, aki nem közönséges zsarnok. Azt suttogják róla, „anyja maga volt a Hétfejű Sárkány, apja pedig nem más, mint Kígyókirály, s hogy az egyiktől kegyetlen vérszomját, másiktól tekervényes ravaszságát örökölte”.
Csakhogy nem elég megtalálni a legtisztább szűzaranyat, „amely miatt még nem sírt szegény, nem szenvedett árva”, meg a legkeményebb acélt: a világverő kard forgatásához egy bátor, s tiszta szívű, igaz ember is kell, csak az ő kezében válik hatásos fegyverré...
Talán e pár soros összefoglalóhoz használt idézetekből is kitűnik: a történet részben azáltal hat, ahogy szerzője a nyelvvel bánik. Méhes György könnyen gördülő, veretes magyar mondatokban adja elő a mondandóját, árulkodó nevekkel ruházza fel a szereplőit, olyan fordulatokkal él, mint hogy „Ráérek sírni majd, ha nem lesz fejem”, olyan bölcsességeket sző a szövegbe, mint hogy „Már csak ilyenek a nagyurak. Keveset adni restellik, sokat adni nem akarnak”, s olyasmikkel buzdít, hogy „Mindig bátran előre menj. Ha meghátrálsz, ha visszafordulsz, sohasem éred el a célodat”.
A regény legfőbb titka azonban alighanem mégiscsak abban áll, hogy – műmese létére – nem más, mint a magyar népmesék esszenciája. A szerző sem tagadja el, honnan merítette az ihletet: „Árvátfalvi nagyanyától hallottam az első meséket. Nyaranta kiült a diófa alá, és mi, kisunokái, köréje gyűltünk, s ő mesélt, mesélt… Csodálatos tündérvilág bontakozott ki képzeletünkben, hős székely legénykékkel, tüzet okádó sárkányokkal, táltosokkal meg boszorkányokkal. […] Amit sok-sok esztendővel ezelőtt nagyanyától hallottam, tovább hullámzik, gyűrűzik bennem, mint a hegyek közt elkiáltott szó, mint a belehajított kő nyomán gyűrűző tó vize”, árulja el a meseregény végére illesztett utószóban.
E nagyszülői örökséget felvállaló, s tovább éltető történet tehát arról szól, hogyan válasszuk a helyes utat, s a nehézségeket legyőzve hogyan váljunk azzá, akivé válnunk kell, hogy felismert feladatunkat végrehajthassuk. Vagyis: önmagunk megismeréséről, a világban nekünk rendelt hely megtalálásáról, s az életben való helytállásról szól, mint a legtöbb népmese.
Mindezzel együtt azonban egyáltalán nem szájbarágós, s egy percig sem unalmas, sőt: helyenként annyira feszült és izgalmas, mint a legjobb kalandregények. Aki éppenséggel a fantasyt kedveli, kvázi fantasyként is olvashatja. (És ha már e műfaj került szóba: a zsáner atyjaként tisztelt J. R. R. Tolkien A hobbit című művének 1975-ös román kiadását szintén Rusz Lívia illusztrálta.)
A Szikra Ferkó tehát hidat képez a magyar kultúra egyik alaprétegét adó népmesék – gondoljunk például az Arany László, Benedek Elek, Erdélyi János, Illyés Gyula nevével fémjelzett gyűjteményekre, vagy az 1980 és 2012 között futó, összesen kilenc évadot megért televíziós rajzfilmsorozatra –, valamint a műmesék között, melyek szerzői gárdájába többek között olyan alkotók tartoztak, mint Bálint Ágnes, Csukás István, Lázár Ervin, vagy éppen Marék Veronika.
Ráadásul abból a fajtából való olvasmány, amely nem pusztán a meséket, meseregényeket képes megszerettetni a gyermekkorú befogadóval, de a könyvek kézbevételét, s magát az olvasást is. A címszereplő pedig nem egyszerűen egy „fürge eszű, ügyes kezű, aranyszívű és rettenthetetlen lelkű kisinas”, ahogy az egyik kiadás fülszövege jellemzi, sokkal inkább olyan figura, akit kalandozásaink során nem csak útitársnak, de vezetőnek is elfogadnánk, ha pedig a családunkban tudhatnánk – mondjuk mint idősebb testvérünket –, feltehetőleg nem volna problémánk azzal, hogy tisztességes, talpraesett felnőttekké váljunk.
A szerző a Magyar Nemzet hétvégi melléklete, a Lugas újságírója
