Beszédes a csend az Északi Áramlat gázvezetékek kilyuggatása körül. Az, ahogyan a teljes nyugati fősodratú politikai és médiaalvilág – mintha vezényszóra tenné – mélyen lapít, „summant” Seymour Hersh Pulitzer-díjas amerikai újságíró tényfeltáró cikkéről. Régi trükk ez: amiről nem beszélnek, nem írnak, az nincs is. Hersh írásából kiderült, amit nagyjából minden épeszű ember idáig is sejtett: a tengerben futó vezetékeket Joe Biden amerikai elnök parancsára robbantották föl. A 83 milliós Németországot orosz gázzal ellátó vezetékekről beszélünk. Tették ezt azzal az ördögi szándékkal, hogy innentől a németek az olcsó orosz gáz helyett kénytelenek legyenek négy-ötszörös áron amerikai palagázt vásárolni.
Akárhonnan, akármilyen dőlésszögből nézzük, ez egy megátalkodott terrortámadás. Állami terrorizmus. Az amerikai felső vezetés által megrendelt és szövetséges ország ellen végrehajtott terrorakció.
Nem lenne baj, ha a hír mindenkinek átütné az ingerküszöbét, még ha ez a küszöb – beteg korunk miatt – az egekben van. Nem ártana, ha megpróbálnánk fölfogni, micsoda pokoli mélységek ezek. Az amerikai elnök elrendeli, hogy pusztítsák el egyik szövetségesének létfontosságú infrastruktúráját. És amikor ez lelepleződik, nem szakad rá az ég Bidenre és csapatára, Németország nem szakítja meg diplomáciai kapcsolatait az ellene terrortámadást elkövető latorállammal, nem szólítja föl az amerikaiakat, hogy csapataik haladéktalanul takarodjanak ki az országukból. Nem, semmi ilyesmi nem történik. Méla, lapos kussolás van. És ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy Németországnak meg az egész úgynevezett „művelt Nyugatnak” annyi. Vége. Azt a sitthalmot, ami még látszik belőle, majd a szél elhordja.
Ha Seymour Hersh az ujjából szopta volna az amerikai terrortámadásról szóló értesüléseit – például a Baltops 2022 nemzetközi hadgyakorlat örve alatt a csővezetékeken elhelyezett C4-es töltetekről meg a norvég haditengerészet P8-as felderítő repülőgépe által ledobott szonárbójáról, amely aztán működésbe hozta a robbanószerkezetet – akkor könnyedén, tételesen cáfolni lehetne az állításait. Ám erre idáig senki sem vette a fáradságot, s minden bizonnyal nem is fogja. Hiszen nyilvánvaló, hogy ilyen részletes, összefüggő és életszerű mesét egész egyszerűen nem lehet kitalálni. Amit leírt, az a valóság. Az akció egy vagy több résztvevője kitálalt. Ami „cáfolatként” elhangzott bizonyos Adrienne Watson, a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsának szóvivője szájából, az csupán kurta tagadás volt: „Ez teljesen hamis és teljes kitaláció”. Ennyit bírt mondani. Egy díjak sorával kitüntetett, számos világbotrányt föltárt újságíró ilyen fajsúlyú cikkére mindössze ennyit nyökögni, hogy „kitaláció” – ez bizony fölér egy beismerő vallomással.
Amúgy ha kitaláció lenne, akkor – fölteszem – végre előállhatnának a farbával azok a német, dán és még ki tudja, milyen nemzetiségű vizsgálóbiztosok, akik állítólag hónapokig vizsgálták a merénylet körülményeit. Érdekes és sajnálatos azonban, hogy izzasztó vizsgálataik végeztével csak állnak, mint Bálám szamara, és nem hajlandók megnevezni az elkövetőket, csupán hümmögnek.
Csak nem olyan eredményre jutottak, amelyet célszerűbb magukban tartani? Olyan elkövető nevét kellene kimondani, amely számukra kimondhatatlan?
Ugye, milyen jó szabadságban és demokráciában élni, ahol félelem nélkül kimondhatod az igazat? Igen, jó lenne. Ehelyett fortélyos félelem igazgat. Nem jön a nagy, fekete autó, a legtöbben mégsem merik kinyitni a szájukat. Ez a gyáva megalkuvók, az erkölcstelen senkik kora.
Csupán néhány kivétel akad. Például a Hershnek szivárogtatók. Vagy Alekszandar Vucsics szerb elnök, aki közölte:
Bár tudjuk, hogy ki áll a balti robbantások mögött, de mindannyian hülyét játszunk, hogy ne sérüljenek az ország érdekei.
S ebből a mondatból még a hülyék is megértik, miről van szó.
Persze ha a hivatásos vizsgálódók orosz beavatkozásra utaló nyomot találtak volna, azt nyilván haladéktalanul közlik. De hát miért robbantották volna föl az oroszok a – részben – saját vezetéküket, ha annál lényegesen egyszerűbben is leállítható a gázszállítás: a csap elzárásával?
Szóval a hivatalos vizsgálat szájzárral végződött, ami legalább annyira beszédes, mint a nyugati politikusok és a média lapítása. De legalább ennyire árulkodó volt Biden tavaly február 7-i fenyegetőzése:
Ha Oroszország inváziót indít, tankok és katonák lépnek át Ukrajna határán, nem lesz többé Északi Áramlat 2. Véget fogunk vetni neki.
Mondta mindezt úgy, hogy Olaf Scholz német kancellár ott álldogált mellette, mint egy nyírásra váró birka. Igaza van Schmidt Máriának: Németország megszűnt létezni.
Aztán Victoria Nuland, az Egyesült Államok külügyi államtitkára is megígérte tavaly januárban: „Ha Oroszország lerohanja Ukrajnát, akkor az Északi Áramlat 2 projektje így vagy úgy, de nem fog tovább haladni.” És erről ők, Nulandék „nagyon határozott és egyértelmű megbeszéléseket folytattak” a németekkel. Bicskanyitogató ez a pimaszság, ez a végtelen arrogancia. Úgy beszél, mint egy terrorista. Mert talán az is. (Ő volt az, aki a WikiLeaks-felvételek tanúsága szerint elkotyogta: 2014-ben az Egyesült Államok ötmilliárd dollárt költött arra, hogy megpuccsolja Ukrajna törvényes kormányát.)
Így állunk tehát. Van a 83 milliós Németország meg a félmilliárdos Európai Unió, és nincs egyetlen épkézláb, erkölcsös, bátor politikusa, aki ki merné mondani az igazságot: az Északi Áramlat fölrobbantása terrorcselekmény, az erre parancsot adó Joe Bidennek nemzetközi büntetőbíróság előtt a helye.
És nincs senki (néhány magyar politikuson kívül), aki a képükbe vágná: „Nem kérünk többet a népességcsere-programotokból, a szivárványos őrületből, a ránk kényszerített, öngyilkos szankciókból. Ezekbe külön-külön is belerokkannánk, nemhogy így ömlesztve. S úgy tűnik, mintha ti épp erre játszanátok. Egy barát, egy szövetséges ilyet nem tesz.” Hogy tőlünk Nyugatra egy ilyen politikus sincs, az azt mutatja: az Európai Unió halott. Élőhalott. Még jár-kel, beszél, de önálló gondolata, értelme már nincs.
Közben az ember méla undorral figyeli, ahogyan a megannyi megbocsáthatatlan háború, tömeggyilkosság, puccs, forradalomszítás és immár saját szövetségese elleni terrortámadás után is még akadnak, akik mentegetik az Egyesült Államokat, bagatellizálni próbálják rémtetteit. Miféle cinizmus, az áldozatok iránti teljes érzéketlenség mozgatja azokat, akik „jóindulatú behemótként” emlegetik, és képesek ilyen mondatot papírra vetni: „Nem jót akart az Egyesült Államok Vietnamban, Irakban és Afganisztánban is?” (Jeszenszky Géza, Magyar Nemzet, 2023. február 12.)
Hát nem képes fölfogni? Csak e három helyszínen kiirtottak vagy két-három millió embert. Nem „jóakaratból”, hanem a még nagyobb hatalomért, még több ásványkincsért. Nem a diktátorokkal van bajuk (Szaddámot is ők építették föl, miként Oszama bin Ladent), csupán azokkal, akik nem engedelmeskednek nekik.
Jóindulatú behemót? Inkább egy elszabadult hajóágyú, amely a „barátaira” legalább annyira veszélyes, mint az ellenségeire. Lám, a legjobb „barátját”, Ukrajnát az utolsó emberig háborúztatja.
Ilyenkor, az elkövetett bűnök tételes és hosszadalmas fölsorolása után szokott eljönni a pillanat, hogy az elvakult atlantista – végső érvként – közli: „De még mindig jobbak az amerikaiak, mint a kommunisták!” Továbbá: „Mi akkor is a Nyugathoz tartozunk.” A válaszom erre: „Dehogy jobbak, csupán mások, viszont kétségtelenül ügyesebben hazudnak, hatékonyabb a propagandájuk, mint Goebbelsé. Lám, hozzánk is mennyi dollárt küldenek a lakájmédiájuknak, atlantista bólogató jánosaiknak. És nem, mi nem vagyunk a Nyugat, mi nem gyarmatosítottuk a világot, nem erőszakoljuk rá másokra az elmebetegségeinket. Mi Közép-Európa vagyunk. Se nem Kelet, se nem Nyugat.”
