idezojelek

Titkok a mélyben

Minden prózának lelke van. Ha jobban belegondolunk, a magyar próza van olyan értékes és érdekes, sokszínű és rejtélyes, lenyűgöző és felemelő, mint költészetünk.

Cikk kép: undefined

Irodalmi tudatunk egyik közismert toposza, hogy Magyarország a költészet hazája, a magyar tradicionálisan költőnemzet. Zseniális alkotók hegyláncolatával, amelynek legmagasabb csúcsait olyan nevek fémjelzik, mint például Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Radnóti, Illyés, Weöres, Nagy László, Kányádi és még hosszan sorolhatnánk. De velük párhuzamosan ott állnak olyan hegycsúcsok, mint mondjuk Eötvös, Kemény, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Krúdy, Molnár Ferenc, Móricz, Szabó Dezső, Németh László, (ismét) Kosztolányi, Karinthy, Tamási, Sütő, Szabó Magda és így tovább. Ha jobban belegondolunk, a magyar próza van olyan értékes és érdekes, sokszínű és rejtélyes, lenyűgöző és felemelő, mint költészetünk.

Az emberiség előbb tudott versben beszélni, mint prózában, írta majd száz éve Kosztolányi (Ábécé a versről és költőről). A próza szó a latinban egyenest, közvetlent jelentett, ami a mai közbeszédben azt jelöli, ami lapos, száraz, lelketlen – pedig minden prózának lelke van. A vers és a próza között az a különbség, hogy az előbbi az érzelmi élet zenéje, az utóbbi pedig az értelmi életé (Ábécé a prózáról és regényről). Szerinte nincs fontossági sorrend a két műnem között, amivel magam is egyetértek, már csak azért is, mert a Számadás verseskötet és az Esti Kornél szerzője a magyar irodalom azon kevés zsenije közé tartozik, aki egyenértékű életművet alkotott költőként és prózaíróként. (S ehhez még hozzá vehetjük kiváló újságírói, esszéista, nyelvművelő és műfordító munkásságát is.)

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Minden remekmű mélysége hasonlatos a tengeréhez, melyet csak a felületén észlelünk, vagy inkább sejtünk, a ragyogó fölszínen, a türemlő, játékosan illanó hullámokon, melyek roppant titkok fölött gördülnek tova – árulja el az irodalmi „műhelytitkot” Kosztolányi egyik újságcikkében, s néhány év múlva még egy titkot megoszt a Pesti Hírlap olvasóival: Minden írás, mely mögött nincs az egész élet titka, értelmetlen. Az igazi költő/író nem érti az életet, s azért ír, hogy az írással megértse – nem pedig azért, hogy másokkal megértesse. Elvégre a költő/író nem tanítómester.

Ha megszívleljük a nyelvzseni költő-író intelmét, aki (József Attila feledhetetlen búcsúversére utalva) gyémánt szavait nem mérte karáton, s a felszín alá merülünk, mondjuk a Fürdés című, 1925-ben írt novellájában, egy halálos baleset száraz, jegyzőkönyvszerű tárgyilagossággal rögzített történetét olvassuk. Egy Jancsika nevű tizenegy éves fiú apjával egy sivár balatoni fürdőhelyen hirtelen elmerül a vízben, s amikor több mint negyedórai kutatás után megtalálják, már nem él, az orvos sem tudja újraéleszteni. Látszólag banális történet, melynek mélyén mégis titok lappang. Suhajda szidja és alázza fiát, mert nem tanul, mert a második gimnázium évzáró vizsgáján megbukott latinból, aztán az anya kérlelésére mégis elviszi magával fürödni. De ott is froclizza fiát, hogy fél, hogy gyáva, aztán – itt következik a kulcsmozzanat: az apában „ingerkedő, játékos kedv ébredt” – a tóban állva felemeli, beleveti a vízbe, majd miután a fiú félve azt válaszolja, hogy ez nem rossz, másodszor még nagyobbat lendít rajta. A fiú a vízbe zuhan és nem bukik föl többé.

Mi történt? És miért történt? Véletlen baleset? Gondatlanságból elkövetett halált okozó veszélyeztetés? Sorsszerű tragédia? Az író nem magyaráz, nem tanít, mert nem tanítómester. Ő csak tárgyilagosan leír. De itt-ott mellékesen „elejt” egy-két mondatot, ami fénycsóvaként világít a tengersötét mélységbe, például: „Az apját szinte nem is látta. Csak érezte. Mindenütt, mindenkor, gyűlöletesen.” Annál a cölöpnél, ahol utoljára álltak együtt a sekély vízben – amely „itt nem lephetett el senkit” –, „azon a ponton a cölöp mögött se találta” az apa a fiát, majd bő negyedóra múlva mégis „közvetlen a cölöp mögött, ahol apja állott”, bukkantak rá a fiú holttestére…

Hogy is van ez? Miért fulladt meg a sekély vízben a fiú, aki kitűnően tudott úszni, a víz alatt is?! Az elbeszélő játszik velünk, vagy nem tudja, mit írt előbb? Vagy nagyon is tudja, csak mi olvasók nem értjük? Csak érezzük, hogy itt valami roppant titoknak kell lennie a (víz)felszín alatt, amit alighanem ismer az író – magam ezt gondolom –, de lehet, hogy ő sem, és nekünk olvasóknak kell ezen töprengeni, mert az író nem tanítómester.

Hasonlóan sötét mélységet látunk és hasonló szörnyű titok lappang egy másik prózában. Kosztolányi unokatestvére, Csáth Géza huszonegy éves orvostanhallgató volt, amikor megírta az Anyagyilkosság című novelláját. Ez egy kegyetlen rablógyilkosság ridegen tárgyilagos elbeszélése. Két gimnazista fiú (az apjuk már rég nem él) együtt lakik az anyjukkal, de kölcsönösen nem sokat törődnek egymással, mígnem az idősebbik fiú összejön egy vonzó lánnyal, majd az öccsét is elviszi hozzá, együtt veszik birtokukba. A lány mindent megenged nekik, de kér tőlük „valamit”. A belebolondult fiúk elhatározzák, hogy megszerzik neki anyjuk ékszereit, egyik éjjel besurrannak a hálószobájába, a nagyobbik fiú hosszú zsebkésével betöri az üvegszekrény kis falát, majd a zajra felébredő, ágyon fekvő anyja mellébe döfi kétszer a kést, miközben a kisebbik lefogja a lábait. A gyilkosság után kiveszik a szekrényből az ékszereket, és mielőtt elmennek az iskolába, elviszik azokat a lánynak, rárakják a hasára, melleire, combjaira…

A rablógyilkosság igazi rémtörténet, ahogy a kamaszfiúk megölik a saját anyjukat az ékszerekért, végső soron a vágyott lányért. Az indíték nem ismeretlen, bár nyilvánvalóan aljas, a hogyan azonban – abszolút hidegvérrel, sőt kéjjel ölnek – döbbenetes, iszonyatos. Az előzmények ismeretében mégsem tudunk ezen jobban elborzadni, miután szembesültünk a fiúk állatkínzó szenvedélyével, amire nincs magyarázat. Az író nem is ad, csak horrorisztikus, anatómiai pontosságú naturalizmussal leírja, ahogy a két fiú milyen élvezettel kínoz és boncol fel élve (!) kutyákat, macskákat, csibéket, kacsákat, végül egy titokzatos baglyot. Ennek bestiális kínzása olyan „csontig ható, rémes, minden képzelhetőt felülmúló” rikácsolást vált ki a haláltusáját vívó madárból, amit már ők sem bírnak elviselni, ezért a tervezettnél gyorsabban végeznek vele.

Titok, hogy a Witman fiúk mitől, miért annyira kegyetlenek, amire vadállatok nem képesek. Ám itt is van két kulcsmondat, ahol az író arra a sötét mélységre utal, melyben a két fiú által megtestesített, feneketlen gonoszság lakozik: „Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma.” Amikor a megkötözött baglyot kínozták, „arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak meg nem ölik”…

Őrültség, de nincs benne rendszer. Vagy mégis? Mit akart elmondani ezzel a vérfagyasztó rémtörténettel Csáth Géza? Hogy ilyen – is – az ember? Hogy az emberi ösztönvilág kútja mélységes mély, melybe nem látunk bele? És vannak, akik fizikailag embernek látszanak, ám valójában lelketlen, emberalatti lények? Hiszen az ember attól ember, hogy van lelke, ugye? De ahogy unokatestvére, úgy ő sem tanítómester, nem magyarázza meg, miről szól a mű, nekünk olvasóknak kell megpróbálni megérteni a történet jelentését, az emberszabású fenevadak viselkedését.

Két rövid, kilenc-tízoldalas novella, s milyen mélység, mennyi titok, mekkora feszültség vibrál bennük. Többet sejtünk meg belőlük életről, halálról, az emberben munkáló gonoszról, mint nem egy több száz oldalas regényből. S talán azért sem hagy bennünket – engem legalábbis – nyugodni sok-sok év múltán sem e két sokkoló, borzasztó történet, mert mindkettő félbemarad. Nincs se megoldás, se katarzis, csak a végén a néma csend. Ahogy az életet követi a halál. Vagy ahogy a végtelen hullámok tovagördülnek a roppant mélységek fölött.

Borítókép: illusztráció (Fotó: Pexels)
 A szerző a Magyar Nemzet publicisztikai rovatának rovatvezető-helyettese

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Ambrus-Jobbágyi Zsófia avatarja
Ambrus-Jobbágyi Zsófia

Donald Trump piros színbe öltöztette az Egyesült Államokat

Jeszenszky Zsolt avatarja
Jeszenszky Zsolt

Krisztus beszállt a küzdelembe…

Ágoston Balázs avatarja
Ágoston Balázs

A magyarellenesség elnyerte jogos büntetését

Borbély Zsolt Attila avatarja
Borbély Zsolt Attila

Szexuális ragadozók szabadlábon

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.