Rejtőn felnőni

Sosem értettem, amikor a magyar irodalomban többé-kevésbé jártasak arról vitatkoztak, hogy Rejtő Jenő „ponyvának” számít-e vagy sem. Úgy vagyok vele, hogy aki akarja, tartsa annak, aki meg ismeri, olvasta, és így minden valószínűség szerint szereti legalább néhány alkotását, annak nem ez jut eszébe a műveiről, hogy mindenáron beletegye valamilyen minősítést jelentő kategóriába.

Nekem a legjobbkor került a kezembe a könyve, tizenegy éves korom körül. Ha úgy esett, hogy kisebb-nagyobb betegség miatt otthon maradhattam az iskolából, akkor rendszerint leemeltem a polcról valamelyik akkortájt kiadott sárga színű könyvét. És mivel sose untam meg később sem, egy-egy szívemhez közelebb álló kötetét, nem egyszer, nem kétszer, túlzás nélkül állíthatom, hogy harminc-negyven alkalommal is végigolvastam az idők folyamán.

Mert aki a tragikusan fiatalon elhunyt Rejtőt tényleg szereti, újra vissza-visszatér kedvenc regényeihez, Piszkos Fredhez, Fülig Jimmyhez, Gorcsev Ivánhoz, Vanek úrhoz, hogy csak a legismertebb karaktereket idézzük fel. Ám aki kicsit jobban szereti a szerzőt, annak ugyanannyit mond Galamb, Troppauer Hümér, Wendriner Aladár, Emin pasa, Tuskó Hopkins neve, nem is szólva Black úrról, a varázslóról, hogy Vucli Tóbiásról, az önműködő villamosjegy feltalálójáról se feledkezzünk meg. De említhetnénk még több tucat klasszikus figurát a Rejtő-univerzumból.

A Rejtő-rajongók gyakorta megismerik, felismerik egymást, rácsodálkoznak egymásra: jé, te is?!. Több ilyen élményem volt nekem is, hogy egy újonnan szerzett szimpatikus ismerőssel beszélgetve kiderült, hogy mindketten rajongói vagyunk a 118 esztendővel ezelőtt született író műveinek.

És ha az ember tényleg szerelembe esik Rejtő valamely könyvével, akkor elkötelezett rajongója lesz az egész életművének. Rejtő varázslata ugyanis ezt is jelenti: ablakot nyit. Ablakot nyit a világra, a könyvekre, az olvasásra, s nemcsak egyes könyvekre, hanem ugyanúgy egész életműveket olvastatott végig velem az a felismerés, hogy egy írót úgy lehet megérteni igazán, ha elolvassuk a kötelező tananyagnak számító könyvét, és a könyvtár sarkában porosodó elfeledett, jelentéktelennek számító jegyzetecskéit is.

További Vélemény híreink

Titkok a mélyben

A rejtői humor, ami oly magával ragadó tud lenni, néha elementáris erővel tud hatni. Nemegyszer láttam a tömegközlekedési eszközön egyedül utazókat váratlanul és hangosan felnevetni, miközben épp valamelyik jól ismert regényt olvasta P. Howard-tól – ez volt Rejtő Jenő legismertebb írói álneve.

Ez a humor lenyűgözi az embert. Főleg, ha kamaszkorában kezdi el olvasni a bohém hősökről szóló történeteket, akik nagy pofonokat osztanak, mindig vidámak, könnyedek, és vakmerőségüknek rendre megvan a jutalma.

Ahogy a legtöbben, én is Piszkos Freddel kezdtem, s éppen ezért eleinte az ő sztorijainak elmaradhatatlan figurája, Fülig Jimmy szerettem volna lenni, aki fiatal, erős, és nem ijed meg senkitől (kivéve magától Piszkos Fredtől). Gorcsev Ivánt is szerettem, de valamiért vele nehezebben tudtam azonosulni. Utána a három testőrről szóló két könyv került a kezembe, s ekkor már Csülök lett a példaképem, mert ő mégiscsak egy fokkal elvontabb lélek Fülig Jimmy egyszerűségéhez képest. De nagy csalódást jelentett a számomra, hogy nem ő nyerte el A NŐ szerelmét, hanem a kimért Senki Alfonz.

Innen egyenesen következett, hogy ezt követően Galambért lelkesedtem az Előretolt Helyőrségből. Ő nemcsak erős pofonosztó volt, és mellette elsőrangú humorzsák, de valóban önfeláldozó hős is, aki ha kell, belép a légióba, hogy elessen, ezzel juttatván majd örökséghez szeretteit, de ha arról van szó, áhítattal hallgatja végig borjúszemű, vaskos ismerőse, Troppauer Hümér pocsék verseit is.

De végül Hornnál kötöttem ki. A két részből álló Menni, vagy Meghalni című regény azon nagyon kevés Rejtő-művek egyike, amely nyomokban sem tartalmaz humort. Mégis hamisítatlan Rejtő-regény, már csak azért is, mert részben Afrikában játszódik, és a francia idegenlégió tagjai a főszereplői. Horn, a 18 éves német diák, miután a kelleténél többet foglalkozott egy hölgyismerősével, s elhanyagolta a tanulást, megbukott az érettségin. Az atyai szigor elől pedig a légióba menekült, hogy megtörténjen vele minden, ami egy kalandregény hősével meg kell, hogy történjen. A kezdetben esetlen diák kitartásával szép lassan elnyeri környezete elismerését, barátai lesznek, szerelmes lesz, majd hozzájut a mesebeli kincshez. Ezután a barátai orvul elárulják, s otthagyják őt a mocsárban, agyonverve, abban a hiszemben, hogy meghalt.

Rejtő Jenő több könyvében is előszeretettel rak elénk monte cristo-i karaktereket, akiket elárultak, tőrbe csaltak, s akik mégis valamiféle csodálatos módon visszatérnek, hogy bosszút álljanak. Mind közül Franz Horn története a legkidolgozottabb, a megmenekülése a rabok közül a büntetőtelepről a regény egyik csúcspontja. Horn a rabságban minden nap megemelt egy nagy sziklakoloncot, hogy azon mérje le mennyit erősödött.

„A bosszú caffardja leleményessé és rendszeressé tette. Nemcsak jobb kézzel verte a kavicsokat, amelyek verejtéktől és feltört tenyerek vérétől voltak nedvesek, hanem bal kézzel is, hogy egyenletesen izmosodjék. Nem nézte, mit eszik, csak minden lehető módon táplálékot szerzett, mert tudta, hogy ez itt az egyetlen lehetőség ahhoz, hogy megmenekülhessen. Nem dohányzott, nem ivott bort, a néhanapján kijáró kapadohányt és vasárnapi vörösboradagját becserélte kenyérre, gyümölcsre. Stréber lett és hízelkedő, alattomos és képmutató.”

És mire annyira erős lett a pokoli körülmények ellenére, hogy ki tudta nyomni a szikladarabot a feje fölé, addigra szerencsével, leleményességgel megtalálta a módját annak is, hogyan hagyja el a rabtelepet.

További Vélemény híreink

Tanuljunk magyarul Jókaitól (is)!

Horn kalandjai az első rész végén váratlanul abbamaradnak, és új sztori kezdődik. A regény második fele nem a szaharai sivatagban, hanem London belvárosában játszódik mintegy tizenöt évvel később, s már a kezdetektől sejteni lehet, hogy az angliai történések azért csak visszanyúlnak a regény első feléhez. Az író itt megcsinálta azt a bravúrt, hogy miközben Horn látszólag gonosszá is válik, az olvasó mégis kétszer "szeret bele" a főhősbe, hiszen Connor, a zseniális londoni rendőr, valójában maga Horn, az egykori német diák, aki végül kibogozza a szálakat. És ahogy kedves kollégám felhívta rá a figyelmemet, a világirodalomban meglehetősen ritka, hogy nemcsak a gyilkost, hanem a detektívet sem tudjuk, hogy kicsoda, csak legvégén. A happy end megtörténik, a jók elnyerik jutalmukat, a rosszak a büntetésüket.

Semmi sem vonzott jobban már gyerekként, kamaszként, mint az ilyen történetekben elmerülni. Hogy egy férfi a maga erejéből, minden rútság és cselszövés ellen is, tervezéssel, kitartással, eltökéltséggel jóra fordítsa a sorsát.

Ezért csodáltam Rejtő hőseit, és közülük is a legjobban Franz Hornt, még akkor is, ha a róla szóló regényt nem szövi át az az utánozhatatlan rejtői humor, amely a magyar irodalom legnépszerűbb írói közé emelte őt. Olyannyira csodáltam a német diákot, katonaszökevényt, rabot, titkosszolgálati tisztet és rendőrfelügyelőt, hogy az ő történetét is elolvastam rengetegszer, több tucat alkalommal. Mind a mai napig, és ugyanúgy elvarázsol Rejtő világa, humora, mint tizenkét évesen. Ezért ő az egyik legnagyobb kedvencem, és hiszem, hogy mindig lesz helye a magyar irodalom legfelső polcán.

Borítókép: Rejtő Jenő (Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum)

A szerző a Magyar Nemzet Aktuális rovatának rovatvezető-helyettese