Putyinnal kiegyezni? Hitlerrel sem lehetett! – ez a rövid summázata azoknak a reakcióknak, amiket akkor kapunk, ha próbáljuk elmagyarázni egy háborúpárti ismerősünknek, hogy a sok-sok további halált elkerülendő, tűzszünetre volna szükség, ezt követően pedig mégiscsak tárgyalásokat kellene folytatni Putyinnal, és kiegyezni vele.
Ilyenkor jönnek azzal, hogy Putyin egy beteg állat, maga a sátán stb. és hogy nem, vele nincs semmiféle alku! Meg azzal, hogy a második világháború idején is sokan voltak (például Neville Chamberlain angol miniszterelnök), akik a kiegyezést, az engedmények politikáját forszírozták Hitlerrel szemben, s lám, a történelem megmutatta, hogy ez mekkora tévedés volt, illetve lett volna, ha megvalósul. Merthogy Hitlerrel szembe kellett szállni, le kellett győzni őt. (Ami sikerült is.)
Ez valóban így van: Hitlerrel valóban nem lehetett kiegyezni. Ám az ebből levezetett Putyin-párhuzam hamis. És nem a két vezető emberi kvalitásai közötti különbség miatt. Persze lehet, hogy ezért is, de nem kívánok belemenni Putyin személyes megítélésének parttalan vitájába. Ez ugyanis olyan szinten emocionálissá vált, hogy a racionális érvelések leperegnek még értelmesnek vélt emberekről is. A világot a jó versus rossz dichotómiájára egyszerűsítő agymosás (a médián keresztül) abszolút sikeresnek bizonyult. Ha az ember árnyalni próbálja a képet, vizsgálni a szempontokat vagy egyszerűen csak nem elégszik meg – az egyébként semmit meg nem oldó – „őrült és gonosz Putyin” narratívával és ennek papagájszerű ismételgetésével, akkor rögtön oroszbarátnak, putyinistának bélyegzik. És a szellem kényelmét ennyire feladni nem akarókkal, a valóság iránt ennyire érdektelenekkel hatástalan és reménytelen bármilyen józan párbeszéd.
De bármit is gondolunk Putyinról, a helyzetet tekintve sem áll meg a legkevésbé sem a Hitler-párhuzam. Több okból sem. Az első ok, hogy a náci Németországnak nem volt atomfegyvere (abban az időben még senkinek sem volt), a mostani Oroszországnak viszont van. Sok. Ebből kifolyólag ha tetszik, ha nem, nem lehet legyőzni. Bármennyire is ragaszkodik valaki, vágyvezérelten, ennek az ellenkezőjéhez. Pontosabban nem lehet úgy legyőzni Oroszországot, hogy bárki is maradjon élvezni, ünnepelni a győzelmet. Igen, meg lehet semmisíteni Oroszország városait, kiirtani lakosságának nagy részét – de a válaszcsapás ugyanezt tenné az Egyesült Államokkal és Európával is.
A mai atomarzenálok korában eljutottunk arra a pontra, hogy a Kelet és Nyugat közötti totális háború csakis totális megsemmisüléssel tudna véget érni. Addig nyomkodnák a gombokat (és nem is kellene túl sokat nyomni), amíg sem itt, sem ott nem maradna senki, aki még tudna egyet nyomni. És sem az nem nyer, aki az elsőt nyomja, sem az, aki az utolsót. Mert az elsőre jönne a hasonlóan megsemmisítő erejű válasz, az első és az utolsó között hulló bombák pedig már akkora pusztítást végeznének, hogy az utolsó nem oszt, nem szoroz, bárki is dobja le.
A második ok, hogy Putyin tisztában van vele, hogy a Szovjetunió bukását annak fenntarthatatlansága okozta. Kelet-Európa katonai megszállása irgalmatlanul sok pénzbe került; egész egyszerűen nem érte meg. Sőt már a Szovjetunión belül is mindössze két tagköztársaság, Oroszország és Azerbajdzsán (mindkettő nyersanyagokban gazdag) volt úgymond „nyereséges”. Az összes többit dotálni kellett.
A Putyinnal való kiegyezésnek egyáltalán nem egyenes következménye, hogy akkor majd többet és többet akar. Meg hogy Kijev után majd beveszi Budapestet, Bécset, Párizst, New Yorkot. Ne bohóckodjunk már! Ukrajnával sem bír. Bevenni nem tudja, bár legyalulni igen. És a Nyugat a fegyverszállításokkal, az ukrán hadsereg lélegeztetőgépen tartásával pont ezt a lepusztítást, további emberéletek kioltását és infrastruktúrák tönkretételét okozza.
