Az amerikaiak – kis túlzással – kétféle módon rendezik a konfliktusaikat: lelövik vagy beperelik egymást. Minden egyes nap több mint száz amerikaival végez golyó, és évi 150 ezer perük van. Egy ponton mindkettőhöz kell ügyvéd. Nem csoda, hogy 1,3 millió jogász rója a köröket az országban – ez nemcsak számszerű, de népességarányos világrekord is. Megesik, hogy az ügyvéd is ügyvédre szorul, mint Michael Cohen, Donald Trump egykori kijáróembere. A börtönt is megjárt Cohen sikerkönyve dacára csak mellékszereplő abban a potenciális büntetőügyben, amely hetek óta lázban tartja Amerikát. Stormy Daniels pornószínésznőnek (tisztes polgári nevén Stephanie Clifford) is csak epizódszerep jutott. Az egyik főszereplő Trump, a Danielsnek fizetett hallgatási pénz miatt, amelyet Cohen intézett a 2016-os elnökválasztási kampány idején. A másik pedig egy Alvin Bragg nevű manhattani ügyész. Két beszélő név: a Trump jelentése adu, a braggingé pedig hencegés. Mintha csak Bragg azzal kérkedne: most aztán megcsípheti élete vádlottját!
Amerika egy hete azt várja, büntetővádat emelnek-e Trump ellen annak velejáróival együtt. A bögrefotónak nevezett bűnügyi fényképezkedéssel, a Miranda-jogok felolvasásával, esetleg akár Trump megbilincselésével is, mielőtt a bíró elé vezetnék. Ha ez megtörténik, az az év fotója lesz Amerikában. Ezt a volt elnök is tudja, sőt várja – jól sejtve, hogy így könnyen a maga javára fordíthatja az ügyet a közelgő elnökválasztás előtt. Szombati kampányindító beszédében Trump a Demokrata Párt által manipulált igazságszolgáltatás áldozatának nevezte magát.
A republikánusok boszorkányüldözésről beszélnek. Amerikában párthovatartozás szerint választják a szövetségi ügyészeket, mintha politikusok lennének. Még előválasztásaik is vannak. Bragg demokrata párti, úgynevezett reformügyész, amiről mindjárt világos lesz, mit is jelent.
Képzeljük magunk elé a The New York Times lapindító értekezletét, amelyen a szerkesztője azt mondja Linda Qiu kolléganőnek: írjon „tényellenőrcikket” arról, hogy nem is Soros György pénzelte Bragget. (A tényellenőr olyan liberális filozófuskirály, aki természetfeletti képességei birtokában ellenőrizheti a tényt, de te őt nem ellenőrizheted: ha feltárod a kapcsolatrendszerét, másik hívószót varrnak a nyakadba: összeesküvés-elmélet.) Erre Linda kolléganő azt mondja: De szerkesztő úr, hiszen pénzelte! Mire a szerkesztő: Jó, akkor írja meg, hogy pénzelte, de mégsem pénzelte! Nem hallott még a kettős igazság tanáról?! Kenje el valahogy a sztorit!
Linda Qiu szépen elkente, meg kell hagyni. Megírja, hogy „van pénzügyi kapcsolat” Soros és Bragg között, de azért „félrevezető” azt állítani, hogy előbbi megvásárolta volna utóbbit. Majd hosszasan ecseteli, hogy ők ketten soha nem is találkoztak, sőt Filantróp György devizabelföldi nem közvetlenül adta át neki az összeget: egymillió dollárt utalt egy szervezetnek, amely pedig félmilliót Braggnek. Nahát! Úgy pénzelte, hogy nem is pénzelte! Nem zseniális? Ezzel az izzadságszagú újságírással bizonyára érdemes volt eltölteni fél napot. Soros a „nyílt társadalom” elképzelése alapján felszántaná az Egyesült Államokat, és ha már arra jár, akkor holnapra megforgatja az egész világot. E törekvése keretében támogatja az amerikai baloldal igazságszolgáltatási szárnyaként működő úgynevezett reformügyészek választási kampányát. Személyesen legfeljebb egy futballstadionban találkozhatna velük, ahová nemcsak a pénzt kellene furgonokkal szállítania, de a borítékokat is. A módszert ismerjük a magyarországi dollárbaloldal finanszírozásának történetéből.
Úgy fest, 2024-ben újra Trump és Joe Biden csaphat össze a Fehér Házért. Trump nagy előnye, hogy nem fognak rajta a karaktergyilkosság hagyományos eszközei. Hosszú évek lejárató médiakampánya dacára 2016 és 2020 között tizenegymillió fővel növelte a szavazótáborát. Akik rá szavaztak, nem azért tették, mert valaha is szent embernek gondolták – fogalmazzunk úgy, tisztában voltak azzal, hogy Trump egy New York-i nagyvállalkozó stílusában szolgálja a konzervatív értékeket. Abban a reményben adták rá a voksukat, hogy felrázza és újra az első helyre teszi, a globális érdekek elébe sorolja Amerikát és az amerikai kisember szempontjait. Trump Hillary Clintonnal szemben Washingtonban, a globalizmus fővárosában kapta a legkevesebb voksot, mindössze négy százalékot, és a főként fehér kisemberek lakta Nyugat-Virginiában a legtöbbet (68-at), ahol Clinton egy idejétmúlt iparág képviselőiként röhögte ki a szénbányászokat. Amerikában – ahol velünk ellentétben nem keresik, hanem csinálják (make) a pénzt – szinte minden és mindenki termék.
Trump karakteres politikai termék. A 2016-os kampányban nemcsak termetével és védjegyévé vált pamacsfrizurájával tűnt ki republikánus előválasztási ellenfelei közül, hanem karizmájával is – pedig nem kontírozó könyvelőkkel, hanem kormányzókkal és szenátorokkal állt szemben. Betartotta, amit ígért, felrázta Amerikát, ha ezért számtalan csatába bocsátkozott is a vele szemben kétszer is politikai bírósággá alakult kongresszussal, az igazságszolgáltatással, a magát az ország irányítóinak képzelő államapparátussal és saját embereivel is.
Botcsinálta politikusként Trump komolyan gondolta, hogy elnökként ő irányítsa az Egyesült Államokat, ahogy mondjuk egy New York-i ingatlanfejlesztő céget. Nem látta előre a láthatatlan falakat, azt, hogyan szúr ki vele a saját apparátusa a temérdek kiszivárogtatással, hol és mivel sért lépten-nyomon érdekeket és milyen mozgósítóereje van a folyamatos lejárató kampánynak, a világvége-riogatásoknak.
Van az amerikai képviselőháznak egy fura nevű bizottsága, az „utak és módok”. Biden, aki harminchat évig volt szenátor és nyolcig Barack Obama alelnöke, tökéletesen ismeri az utakat és módokat: népes családjával együtt profin gyakorolva a delaware-i módszernek nevezett szoft korrupciót. Kaparj, kurta, neked is lesz! Ahogy a nem különösebben karakteres Joe egyre jobban bedolgozta magát Washingtonban, a rokonsága ezt felhasználva gyűjtögette a dollárokat. A sok-sok fegyelmezett Biden rokon pechje, hogy az elnök botrányhős fia, Hunter nyomán váratlanul sok visszás dolog került felszínre.
