A Tundzsa völgyében természetesen nem csak rózsát szagolgatnak egész álló nap, emlékeznek a múltra is. Például arra, hogy a hatpárti koalíció tagjai nem szimpatikus kezdők, hanem régről ismert, örök vesztes politikusok.
Kilicdaroglu a személyében is kifejezi az Erdogan ellen húsz esztendeje folyó ellenzéki tehetetlenséget, bénaságot.
A mostani kampányban például gagyi konyhabútorok előtt a hagyma áráról mondott tévébeszédet, ami – finoman szólva – az erdogani gépezet elleni hatástalan cselekvőképességét jelzi. Kilicdaroglu nagyjából ugyanúgy járt, mint pár éve Muharrem Ince, aki a Köztársasági Néppárt jelöltjeként azt ígérgette, hogy ha győz, bezárja a fényűző elnöki palotát. Végül sem a palotát, sem őt nem zárták be, de legalább kiderült, hogy Erdogan ígéreteivel szemben – most például 45 százalékos fizetésemelést ígér a közalkalmazottaknak – az ellenzéknek még jó ötletei sincsenek.
A törökök nyilván látják azt is, hogy a hat párt aligha volna képes valóban együttműködni, hisz teljesen ellentétes közéleti hitvallással érkeztek a kényszerszövetségbe.
A vezető Köztársasági Néppárt valaha uralta a török közéletet, vérbeli állampárt módjára fojtotta el az ellenvéleményeket, bebörtönözte az embereket, gyakorolta az egypárturalmat – ugyanazt tette, amivel most Erdogant vádolja. Mára persze megváltozott a helyzet, de a fő ellenzéki párt neve finoman szólva is vitatott márka szerte az országban. Az ellenzéki összefogás második fordulós esélyeit gyengíti továbbá, hogy a párhuzamosan zajló parlamenti választáson Erdogan – szövetségesi segítséggel – megszerezte a többséget, vagyis bárki lesz is az elnök, a mostani kormányzó erővel kell majd együtt dolgoznia. Márpedig az ilyen helyzetek rendszerint arra ösztökélik a választókat, hogy a látható erő oldalára álljanak, és elkerüljék a különböző színű hatalmi központok kiépülését.
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a mostani választás népítélet Törökország identitásáról.
A Kemal-féle hajdani köztársaság alapelvei sok esetben módosításra szorulnak, de nem mindegy, hogy az iszlám hagyományok vagy a nyugatias nyitás szellemében.
Erdogan azt kínálja választóinak, hogy vállalják az örökséget, legyenek büszkék az oszmán múltra, bízzanak a vidéki életformában, óhajtsák az általa kínált rendet. Kilicdarogluék ajánlata szürkébb mezőbe borítja a Tundzsa völgyét: nem világos, mennyire engednének utat az amerikaiaknak, mi lenne a NATO-val, mit terveznek a gazdasággal, és így tovább. Alkalmasint elkövették a tipikus ellenzéki hibát: jól beleszálltak ellenfelükbe, de nem tudták kellő eréllyel felmutatni a saját programjukat. Csekély vereségük egyik oka kétségkívül a kitapintható bizonytalanság, annak az állításuknak a vitathatósága, miszerint velük boldogabb, önazonosabb lenne Törökország.
Mindezzel együtt Erdogan simán elveszítheti a második fordulót, hiszen az előnye végül is ledolgozható. Ha így lesz, Törökország valamiképpen új utakra lép. Amennyiben ő marad az elnök, némi módosulásokkal a mostani történet folytatódik. Az ország nehéz helyzetben van, inog a gazdaság, nagy az infláció, maga Erdogan is láthatóan megkopott kissé az örökös küzdelemben. Azonban a labda most kétségkívül nála pattog, újra bebizonyította, hogy nem szabad őt leírni. Hamarosan kiderül, végső győzelemre váltja-e pillanatnyi előnyét. Erre a pillanatra vár lélegzet-visszafojtva az egész világ, hiszen mindenki tudja, hogy ami most Törökországban zajlik, globális értelemben is elsőrangúan fontos kérdés.
