A vasárnapi törökországi választás euró­pai szempontból megdöbbentően magas, 87 százalékos részvétellel zajlott. Ennek következtében a két talpon maradt elnökjelölt nemigen képes új szavazatokat meríteni a bizonytalanok táborából. Ugyanakkor kevéssé valószínű, hogy a harmadik helyezett Sinan Ogan majdnem hárommillió szavazója Kilicdaroglu koalícióját segíti majd a második fordulóban. Ogan és mozgalma ugyanis radikálisan jobboldali, éppen azért szakítottak Erdogan pártjával, hogy a kurd marxisták elleni hadjáratot mielőbb lejátszhassák, végleg megtisztíthassák tőlük Törökországot. Azt remélni, hogy ezek az emberek majd békésen átszavaznak Kilicdaroglura, annak a halvány reménye, mintha a Tundzsa völgyén kívül is létezne rózsaillat, holott dehogyis.

Amennyiben Ogant mégis lekenyerezi az ellenzék, a szavazói változatlanul ugyanazt gondolják majd, mint mondjuk a Mi Hazánk hívei, ha Orbán helyett Gyurcsányra kellene voksolniuk. Egy szó, mint száz: aki egyáltalán elmegy Ogan hárommillió szimpatizánsából szavazni, vélhetően inkább Erdogant, nem pedig a kurdokkal szövetkező baloldalt támogatja majd. Az Erdoganhoz hű kormánysajtóban máris megindult Ogan puhítása, a Sabahban pár órával a választás után arról olvashattunk, hogy milyen következetes, szavatartó, komoly politikus is a harmadik helyezett – nyilván álljon bátran Erdogan mellé, ezt már mi tesszük hozzá.

Mindenekelőtt kiderült, hogy az ellenzéket felmagasztaló közvélemény-kutatások pontatlanok voltak, Erdogan jobban mozgósított, mint ellenfelei. Bár sok szavazatot veszített, mégis talpon maradt, sőt meglepően jól teljesített több helyszínen is. Nagy vereséget jósoltak neki a nagyvárosokban, Isztambulban, Ankarában mégis megszorongatta fő ellenfelét. A földrengés sújtotta területen, ahol előzetesen szintén esélytelennek nyilvánították, kiválóan szerepelt, szinte mindenütt hatvan százaléknál többet szerzett. Egyedül az ország nyugati–déli sávjában és a kurd területeken akadtak problémái, de ezzel együtt majdnem megszerezte az ötven százalékot és a végső győzelmet.

A Tundzsa völgyében természetesen nem csak rózsát szagolgatnak egész álló nap, emlékeznek a múltra is. Például arra, hogy a hatpárti koalíció tagjai nem szimpatikus kezdők, hanem régről ismert, örök vesztes politikusok. 

A mostani kampányban például gagyi konyhabútorok előtt a hagyma áráról mondott tévébeszédet, ami – finoman szólva – az erdogani gépezet elleni hatástalan cselekvőképességét jelzi. Kilicdaroglu nagyjából ugyanúgy járt, mint pár éve Muharrem Ince, aki a Köztársasági Néppárt jelöltjeként azt ígérgette, hogy ha győz, bezárja a fényűző elnöki palotát. Végül sem a palotát, sem őt nem zárták be, de legalább kiderült, hogy Erdogan ígéreteivel szemben – most pél­dául 45 százalékos fizetésemelést ígér a közalkalmazottaknak – az ellenzéknek még jó ötletei sincsenek.

A vezető Köztársasági Néppárt valaha uralta a török közéletet, vérbeli állampárt módjára fojtotta el az ellenvéleményeket, bebörtönözte az embereket, gyakorolta az egypárt­uralmat – ugyanazt tette, amivel most Erdogant vádolja. Mára persze megváltozott a helyzet, de a fő ellenzéki párt neve finoman szólva is vitatott márka szerte az országban. Az ellenzéki összefogás második fordulós esélyeit gyengíti továbbá, hogy a párhuzamosan zajló parlamenti választáson Erdogan – szövetségesi segítséggel – megszerezte a többséget, vagyis bárki lesz is az elnök, a mostani kormányzó erővel kell majd együtt dolgoznia. Márpedig az ilyen helyzetek rendszerint arra ösztökélik a választókat, hogy a látható erő oldalára álljanak, és elkerüljék a különböző színű hatalmi központok kiépülését.

Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a mostani választás népítélet Törökország identitásáról. 

Erdogan azt kínálja választóinak, hogy vállalják az örökséget, legyenek büszkék az oszmán múltra, bízzanak a vidéki életformában, óhajtsák az általa kínált rendet. Kilicdarogluék ajánlata szürkébb mezőbe borítja a Tundzsa völgyét: nem világos, mennyire engednének utat az amerikaiaknak, mi lenne a NATO-val, mit terveznek a gazdasággal, és így tovább. Alkalmasint elkövették a tipikus ellenzéki hibát: jól beleszálltak ellenfelükbe, de nem tudták kellő eréllyel felmutatni a saját programjukat. Csekély vereségük egyik oka kétségkívül a kitapintható bizonytalanság, annak az állításuknak a vitathatósága, miszerint velük boldogabb, önazonosabb lenne Törökország.

Mindezzel együtt Erdogan simán elveszítheti a második fordulót, hiszen az előnye végül is ledolgozható. Ha így lesz, Törökország valamiképpen új utakra lép. Amennyiben ő marad az elnök, némi módosulásokkal a mostani történet folytatódik. Az ország nehéz helyzetben van, inog a gazdaság, nagy az infláció, maga Erdogan is látha­tóan megkopott kissé az örökös küzdelemben. Azonban a labda most kétségkívül nála pattog, újra bebizonyította, hogy nem szabad őt leírni. Hamarosan kiderül, végső győzelemre váltja-e pillanatnyi előnyét. Erre a pillanatra vár lélegzet-visszafojtva az egész világ, hiszen mindenki tudja, hogy ami most Törökországban zajlik, globális értelemben is elsőrangúan fontos kérdés.

Borítókép: Kemal Kilicdaroglu, a hatpárti ellenzék vezetője és Recep Tayyip Erdogan török elnök a 2018-as választások során (Fotó: Mayyar Neumann/Twitter)