Korunkban sok szó esik kultúráról, művészetről. Túl sok is, a szavak gyakran elvesztik jelentésüket, sőt jelentőségüket, és a gondolat fecsegésbe fúl. Üzleti szempontokról, népszerűségi mutatókról hallunk, kultúrafogyasztókról, akik a kultúripar szabványtermékeit fogyasztják. Eluralkodott a kalmárszellem és az igénytelen minimalizmus, lassan alig értjük, mit is jelent egyáltalában a kultúra.
Márpedig az úgynevezett kortárs kultúra produktumainak nagyon jelentős hányada sajnálatosan nem tartozik a valódi kultúra kategóriájába. Az efféle álművészet rég elszakadt az örök egyetemestől és a nemzeti önazonosságtól, idegen tőle a sorsvállalás, nem keresi az egészet, helyette érdektelen individualista részletekbe beleragadva nyünnyög és affektál, esetleg ordít vagy épp altesti valóját mutogatja kihívóan. Teszi mindezt a divatosan reflektálásnak nevezett megközelítésből, azt gondolván, hogy a lét valósága helyett a kultúra terét annektálva mindenkire ráerőszakolhatja a pillanatról alkotott személyes, tehát érdektelen véleményét.
Tipikus példája ennek a zentai születésű Urbán András rendezésében bemutatott, Trianoni csata című „színdarab”, amelynek nyitánya, hogy egy liberális budapesti színész egy parlamenti választás után nem kap munkát, ezért délvidéki színészeket fogad örökbe, és hogy bizonyítsa időközben előbukkant magyar identitását, heteroszexuális átalakulását és gyermekvállalási szándékát, egy bírálóbizottság előtt közösül a feleségével.
A szerepet természetesen Alföldi Róbert alakítja, azt a 2010 óta terjesztett hazugságot sulykolva ezzel, hogy neki a nemzeti kormány idején nincs munkája, továbbá rákényszerítik a normalitást.
A „darab” tele van primitív napi politikai utalásokkal, amelyek a Színház- és Filmművészeti Egyetemet sok évtizedig megszállva tartó liberális politikai színház egyeduralmát végre megtörő változásokat ostorozzák, végkicsengése pedig az, hogy Magyarország szörnyű hely.
Vagyis egy átlagos balliberális vértolulásos propagandacikket gyúrtak színpadra az ezen színházi világra jellemző unalmas, klisés, botránykeltő szubintellektuális akcionizmus formájában.
A beteg álművészet lehangoló példáit hosszan lehetne sorolni. Nem tesszük, elég ez az egy is annak bemutatására, hogy miféle elfajzott infernália öntötte el az eredendően a valódi, igaz kultúrának szentelt tereket a színháztól a filmig, az irodalomtól a képzőművészetig. A XIX. század második felétől egymásra torlódott, modern, tehát kártékony politikai ideológiák szülte pillanatnyi izmusok minden igazodási pontot leromboló relativizmusa Isten és ember ellen való bűn, diktatúrája megfojtja az életet. Eltüntet minden tájékozódásra alkalmas viszonyítási pontot, értelmezési lehetőséget, zsinórmértéket, mert mindent kigúnyol, kiforgat, szétrág, szétmarcangol, és halott törmeléket hagy maga után.
A tabuk ledöntését bátorságnak hazudja, pedig nem az, hanem gonoszság. Tabukra, tilalomfákra szükség van mindannyiunk jól felfogott érdekében. Aki senkit és semmit nem tisztel, az önmagát és minden embertársát lealjasítja.
A művészet megszállása, úgynevezett demokratizálása, a formák, a hagyományok, a valós mesterségbeli tudás szidalmazása a „kulturális forradalom” jegyében, illetve a politikai ihletettségű határtalan jogkiterjesztés őrülete végül a jog és a szabadság megfojtásához vezet, és a művészetnek hazudott materialista baloldali agitprop a legteljesebb emberi, hitbéli, közösségi, sőt ma már egyéni öntagadásra és önfelszámolásra dresszírozza a megzavart, megriasztott közönséget. A kénszagú luciferi alvilág immár benyomult a felvilágba, és egymásnak uszított nőt és férfit, felnőttet és gyereket, időset és fiatalt. Harsány, cinikus, provokáló álművészetekbe csomagolva keltenek mesterséges konfliktusokat, és ömlesztik a szórakoztatásnak nevezett, tartalom és forma nélküli híg, semmilyen ürességeket.