„A botrány hőse nem vétkes, hanem szennyes. Ezért hiányzik belőle mindennemű nagyság. […] Lehet állandóan botrányban élni, obszcén hatalmaktól beszennyezve, de ebben az esetben az idill megvalósulásának lehetősége megszűnt, és a létrontó erők felszabadulása következtében a fundamentális emberi életrendről való tudat eltűnt” – állapítja meg helyesen Hamvas Béla a Patmoszban.

Ebből születik meg a kultúra, a kultusznak a táj, a genius loci formálta sajátos formai megnyilvánulása, a kultusz ember általi művelése, megélése, ápolása, továbbadása, a lelkek együtt rezgése – Isten és ember együttműködése. A kultúra adja életformánkat, ez tart meg minket azoknak, akik voltunk, vagyunk és lehetünk. Mindaz, ami ezen kívül, netán ezzel szemben létezik: nem kultúra.

Ebből következően a művészet szükségképpen szakrális ihletettségű valóságeszencia, a teljesség fejé tájékozódik, a kultusz mélységeibe és magasságaiba tekint. Imitatio dei, azaz Isten művének elhívott, a világot önmagukon átszűrni képes alkotók általi leképezése. A művészet lélek és szellem hídja kezdet és vég, ősök és utódok között. Kilépés a folyamatos időáramlásból, nem hétköznapi, hanem egyedi és megismételhetetlen. A művészet a haza és népe lelkéből, önazonosságából fejlődik ki, formai értelemben tudatos önkifejezés, jelképek, formák rendezett összefüggésrendszere. Nem önmagáért való, hanem oka, küldetése van.

A művészi megnyilvánulás ünnep, katarzist vált ki, magában hordozza a felemelő ráismerést akkor is, ha épp a rútságot, a csúfságot, a gonoszságot, a tragikumot, az elborzasztót, a sokkolót, a diszharmonikusat mutatja meg tartalmi vagy akár formai értelemben – feltéve, hogy ezt nem szervetlen öncélúsággal teszi, hanem a harmónia, a megnyugvás hiányára való figyelemfelhívás szándékával. Másként fogalmazva a torzság építő szándékú megmutatása magában hordozza a szépséget, amennyiben felismerésre és cselekvésre sarkall. Ám ha a torzság az alkotó benső torzságából fakad, ha önnön rendezetlenségét okádja a közönségre, vagyis a közösségre, akkor bizony az nem művészet, hanem művészetpótlék, rosszabb esetben ördögi, a Nagy Szétdobáló által sugalmazott tudatos destrukció. A kultuszaitól, így kultúráitól megfosztott Európa vak tévelygése megrendítő erejű bizonyítéka mindennek.

Szembeszállni az álkultúrával, az álművészettel, a „kulturális sokszínűség” pusztító hazugságával keresztény és magyar kötelességünk. „Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is!” Ennek kell érvényesülnie személyes mindennapi döntéseinkben éppúgy, mint a megtartó értékelvűséget alaptörvényünkben is kinyilvánító magyar állam cselekedeteiben. Jó és rossz, igaz és hamis, erény és bűn, élet és halál kibékíthetetlen ellentétei egymásnak. Utasítsuk el az úgynevezett értékpluralizmus hazugságát, a választás jogunk és kötelességünk. Ez, és csakis ez adja meg az értelmes emberi élet szabadságát.

Borítókép: Alföldi Róbert (Fotó: Bánkúti Sándor)