A minap az erdőkertesi Ki Akarok Nyílni Óvodában jártunk riporton, ahová a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány vakmissziójában szolgálatot teljesítő két munkatársat kísértünk el, a férfiak egyedi szemléletformáló foglalkozást, meseprogramot tartottak az intézményben. Ennek lényege, hogy a vak Sulyok Péter és a gyengénlátó Almádi Balázs a közös bemutatkozás után egy kis vakond és egy labrador kutya történetét mesélik el a gyermekeknek, amelyen keresztül fontos információkhoz juthat a hallgatóság.
Megtudhatják, hogy amíg a vakond a felszínen, addig a kutya a föld alatt nem boldogul könnyen. A történetben később megjelenik Bodza, akit Peti vakvezető kutyájaként mutatnak be. A gyermekek számára így a végén kiderül, hogy az egyik mesélő vak. A meseprogram kapcsán Visnovszkyné Bátori Katalin óvodavezető azt emelte ki, hogy az óvodás korosztály még nagyon nyitott, rácsodálkoznak mindenre és elfogadók. A szakember elmondta a meseprogramról: az a tanulsága az előadásnak, hogy el kell fogadni a másikat olyannak, amilyen, és segíteni kell mindenkinek, akinek erre szüksége van.
Az óvodavezető nyilatkozatát hallva elgondolkodtam azon, mekkora lehetőség és egyben felelősség az, hogy az óvodás korosztály még nagyon nyitott, és hogy a gyermekek ebben a korban valóban mindent elfogadnak, pláne amit a felnőttek mondanak. Lehetőség, mert az óvodáskorú gyermekek szemléletét még úgy lehet formálni, hogy később minél inkább az alapvető értékeket szem előtt tartó, másokra nyitott, szerető és segítőkész felnőttek legyenek. Olyan felnőttek, akik számára egyértelmű lehet, hogy az együttműködés, az összefogás előbbre visz, mint a széthúzás, és akik nemcsak segíteni, hanem segítséget kérni is tudnak. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezek természetes dolgok, de sajnos nem azok. Sokat tehetünk azonban azért, hogy óvodáskorú gyermekeinknek ezek a pozitív tulajdonságok minél inkább magától értetődők legyenek.
Óvodásokkal foglalkozni – azért is, mert a kisgyermekek végtelen elfogadók – ugyanakkor nemcsak lehetőség, hanem óriási felelősség is. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy mire nyitottnak és elfogadónak nevelik őket. Ez a szemléletformálás nem mehet szembe az alapvető értékeinkkel, a természet törvényeivel és semmiképp nem lehet öncélú. S nagyon fontos, hogy olyan témákkal forduljanak a gyermekeinkhez, amelyek az ő lelki és értelmi érettségüknek megfelelőek. Ebben a korban ugyanis még minden alakulóban van a lelkükben, elméjükben, márpedig szilárd alapok híján nincs mihez viszonyítani, és nincs mire építkezni.
Sulyok Péter és Almádi Balázs meseprogramjára azonban a legkritikusabb bíráló sem mondhatja azt, hogy öncélú lenne, mint ahogy azt sem, hogy zűrzavart okozna a gyermekek fejében. A meseprogramban olyan kedves, befogadható – és mellesleg nagyon is valós szereplők – tűnnek fel, mint egy kis vakond, egy labrador és egy vakvezető kutya, akik mindannyian közel állnak a gyermekek szívéhez. S az ő történetükön keresztül valóban megérthetik, hogy noha nem vagyunk egyformák, nagyon is szükségünk van a másikra.
Fontos ugyanakkor rögzíteni, hogy ez a foglalkozás senkit nem akar mássá tenni, és nem akarja a másságot követendő példának beállítani. Sulyok Péter és Almádi Balázs meseprogramja számomra azt üzeni, hogy valaki nem elsősorban azért értékes, mert más, hanem azzal együtt. Talán nem véletlen, hogy a két férfi foglalkozásai elképesztően népszerűek, mint ahogy az sem, hogy élvezik a Magyar Református Szeretetszolgálat támogatását. Mindenki érzi, hogy nemes célok érdekében, szeretettel fordulnak a kisgyermekek felé. S ennél nincs fontosabb!
