Újragondolt könyvszakma

Hisztérikus reakciókkal válaszoltak egyes írók arra a tényre, hogy a Mathias Corvinus Collegium (MCC) többségi tulajdonrészt szerez a könyvkiadással és -forgalmazással foglalkozó Libri-csoportban. A heves és elutasító reflexiók különösen azért megdöbbentők, mert az állami, félállami szerepvállalás a lehető legjobb dolog, ami a magyar könyvszakmával történhet.

Aki kicsit is követi a magyar könyves közösség életének híreit, az tisztában van a szomorú statisztikával: minden ötödik, hetedik évben összeomlik egy jelentős könyvterjesztő, sokmilliárdos hiányt hagyva a kiadók kasszájában. Azaz a könyvszakmának folyamatosan viselnie kell az abból adódó veszteséget, hogy nem tudja megakadályozni a terjesztők kartellezését, na meg a terjesztési anomáliák között lavírozó hiénák ügyeskedéseit.

Hosszú évtizedek tapasztalatai után leszögezhetjük: a rendszerváltás után tévútra kanyarodott könyvszakma újjáépítését ott kellene kezdeni, ahol elrontottuk, valahol az alapoknál, valahol ott, hogy létezik egy nagy állami könyvterjesztő hálózat.

Csaknem egy évtizeddel ezelőtt, az Alexandra akkori válsága kapcsán Szabó Tibor Benjámin író, könyvszakmai újságíró egy L. Simon Lászlóhoz írott nyílt levélben kért segítséget a kultúrpolitikustól. A levélben – sok túlzás mellett – elég pontos diagnózist ad a hazai könyvkiadás és -kereskedelem anomáliáiról. Ekképpen: „A magyar könyvészet régóta lappangó betegsége a bizományosi könyvterjesztés nevű legális rablás. A bizományosi terjesztés azt jelenti, hogy a kiadók a könyvek kereskedésbe adásakor nem, csak a fogyás ütemében, 60–180 napos ciklusokban elszámolva (amelyet újabb 90 napos számlázási ciklus is hosszabbít) kapják meg a könyvek ellenértékének átlagosan 47%-át (mert a fogy. ár átlagosan 53%-a eleve a kereskedőnél marad, árrésként).

…A növekedés piaci logikája a tőkeerősebb kereskedővállalatokat már a kétezres évek legelejétől arra ösztönözte, hogy a sajáton túl a kiadók hónapokig náluk parkoló pénzeit is (azt a 47%-ot) fejlesztésekre, működésre, akármire használják.

Gyakorlattá vált, hogy a könyvkereskedések gazdálkodásának szerves része a kiadói jutalék, elköltik, beforgatják, hogy majd az újabb bevételekből, visszafelé kifizessék. Ez már akkor is gondot okozott, amikor a piac évente két számjegyű növekedést produkált (vagyis szinte minden hónapban több bevétele termelődött a kereskedőknek, mint előtte). A kereskedők elkezdtek késve fizetni a kiadóknak. Így, miközben a kereskedők fejlesztettek a más pénzéből (újabb és újabb ezer könyvesbolti négyzetméterrel gazdagítva az országot meg magukat), aközben a kiadói oldalon egyre-másra időleges forráshiány alakult ki, mert egyre lassabban jutott hozzájuk vissza az eladott könyvek után járó jutalék. Vagyis a könyvpiac rövid távú, dinamikus fejlődése hosszabb távon lelassította az ágazatban a pénzforgalmi ciklust, ezzel rontotta a könyvészet versenyképességét.”

A 2014-ben kelt összefoglalónál ma sem lehetnénk pontosabbak. Az évtizedeken keresztül kialakult következmény az lett, hogy a kiadók és partnereik között ismétlődően halmozódtak föl a tartozások, a kiadók így nem tudnak fejlesztésekre, marketingre költeni, a romló versenyképesség miatt az ágazatot elkerülik a komoly piaci befektetők. A hazai könyves szcéna sajátossága, hogy a kiadókat meglepően sok esetben nem üzletemberek, vállalkozók vezetik, hanem küldetéses irodalmárok, amely tény természetesen széles teret nyit az idealizmus vámszedői előtt.

Zárójelben jegyzem meg, hogy az idealisták jelenléte a könyves szakmában nem pusztán a kultúra egyik vagy másik területe mellett elkötelezett, humanisták szerepét jelenti, de azt is, hogy olyan sarlatánok is tömegesen vannak jelen a könyvszakmában, akik a maguk rögeszméinek kiélésén túl nincsenek tekintettel a könyvészeti hagyományokra, a szakmai igényekre. A könyvtermelés volumenéhez képest radikálisan lecsökkent a szakmailag és nyelvileg kontrollált, szerkesztett, korrektúrázott, tipográfiai kivitelükben és tartalmukban is igényesen előállított könyvek.

Az igénytelen könyvtermelésnél nagyobb probléma az, hogy az idealista kiadóvezetők – nyilvánvaló hiányosságaik okán – nem tudták megszervezni azokat a szakmai érdekképviseleti fórumokat, rendezvényeket, szervezeteket, amelyek a könyvkiadás egyes szereplőinek érdekeit artikulálhatnák és szembeállíthatnák más szereplőkkel vagy képviselhetnék az állami szabályozás során felmerülő egyeztetések során. (Ebben a vonatkozásban igen különös, hogy két, lényegében ellenérdekelt fél – a könyvkiadók és a könyvterjesztők – egy szakmai szervezetben dolgoznak. Ráadásul a tagdíjat forgalomarányosan fizetik, a nagy terjesztők a legnagyobb befizetők, azaz tulajdonképpen ők tartják el a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének [MKKE] dolgozóit, ők fizetik a vezetőik tiszteletdíjait. Nem csoda hát, ha a MKKE elsősorban a terjesztőket képviseli.)

Nem túlzás kijelenteni, hogy a rendszerváltás után olyan kihívásokkal kellett szembenéznie a hazai könyvestársadalomnak, amelynek az sem szakmai, sem morális tekintetben nem tudott megfelelni.

Akik most az államilag finanszírozott MCC könyvpiaci megjelenésétől tartanak, azok megfeledkeznek arról, hogy például a tankönyv-kereskedelem területén az állami szerepvállalás – a minőségi tankönyvkiadás fenntartása mellett – véget vetett a családokon élősködő kiadói ügyeskedésnek. Ahogy a Könyvtárellátó Nonprofit Kft. belépése a tankönyvpiacra, úgy az MCC megjelenése a könyvkereskedelemben véget vethetne a kiadókon nyerészkedő kereskedelmi hálózatok erőfölény-politikájának. A nem csak piaci szempontokat mérlegelő könyvterjesztő vállalat megjelenése ugyanis már önmagában is szabályozó hatással lehet a könyvpiacra.

Talán a legfontosabb tényező az, hogy a Libri-csoport új többségi tulajdonosának a profitorientált piaci helytállás kívánalma ellenére sem kellene mindenáron profitmaximalizálásra törekednie. Egy ilyen cégnek ugyanis nem kell csak azért növelnie a bevételeit, hogy annak segítségével előnyre tegyen szert versenytársaival szemben. Azaz megtörhetné a bizományosi könyvterjesztés spirálját. Nem kényszerülne arra, hogy tovább emelje a nagykereskedelmi árrést, sőt talán még arra is volna lehetősége, hogy csökkentse azt. Nem kényszerülne arra sem, hogy negyed- vagy féléves ciklusokban számoljon el a kiadókkal, mint ahogyan arra sem kényszerítené semmi, hogy kilencvennapos fizetési hatásidőket vállalva fékezze a kiadói tőke megtérülését. Mi több, bizonyos esetekben – mondjuk éppen a kimagasló értékeket képviselő könyvek tekintetében – talán arra is volna lehetősége, hogy a bizományosi értékesítés helyett részben megvásárolja a kiadók könyveit (természetesen a remittenda visszavásárlásának kötelezettségét róva a kiadóra), amivel forradalmi változást indíthatna el a hazai könyvpiacon. Hiszen egy ilyen lépés megosztaná a könyvpiaci szereplők között azt a kockázatot, amit most egyedül visel a kiadó.

Ráadásképpen még azt is megtehetné a kereskedelmi hálózat új tulajdonosa, hogy piacra segítse azokat a kiadókat, amelyeknek könyvei most nem jutnak el az olvasókhoz. A nagy könyves hálózatok könyvpalotáiból ugyanis jelenleg hiányzik a megjelenő könyveknek fele, harmada. Ennek a hiánynak sajnos nem az az oka, hogy a kereskedők kerülik a könyvszakmai szörnyszülötteket, a könyves sarlatánok kiadványait, hanem éppen ellenkezőleg, az, hogy kerülik a kis példányban eladható magas nívójú kiadványokat. A nagy kereskedelmi láncok ugyanis leginkább olyan könyveket tartanak, amiktől jelentős forgalmat remélnek. Népszerű bestsellerekkel, slágergyanús kötetekkel, botrányhősök, tévés személyiségek könyveivel vagy külföldön már sikert elért kiadványok magyar megfelelőivel vannak tele polcaik, miközben a valóban igényes kiadványokra alig-alig jut hely és figyelem. A teljes könyvkínálatot csak a legnagyobb könyvtárakban, illetve a könyvtári igényeknek megfelelő Könyvtárellátó Kft. kínálatában találhatjuk meg.

Mindent egybevetve, az MCC belépése a könyves nagykereskedelembe nemcsak sokkal gazdagabb könyvkínálatot jelenthet, de piaci szabályozó hatása mellett, illetve azon keresztül azzal az eredménnyel is járhat, hogy a minőségi könyvkiadás felé mozdul el a magyar könyvszakma.