2003 óta, augusztus 29-én ünnepeljük a magyar fotográfia napját. Hazánkban 1840-ben ezen a napon készült az első fénykép – akkori nevén dagerrotípia – nyilvános eseményen, ennek az évfordulójára emlékezünk ezen a jeles napon. Amikor gondolkodni kezdtem azon, hogy mivel is köszöntsem ezt a nagyszerű ünnepnapot, sok-sok világhírű magyar származású fotós neve jelent meg a szemem előtt, a teljesség igénye nélkül: Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László, Munkácsi Márton, vagy Brassaï (Halász Gyula).
Azonban követve a saját magam által a kulturális önvallomások sorozatban megjelent cikkeimmel teremtett hagyományt, ezúttal is egy személyes élményem segítségével szeretném köszönteni a magyar fotográfia napját. Ha jól emlékszem, tizenkét éves lehettem, körül-belül hatodik osztályos tanuló. Mint minden srác, én is szerettem a foci mellett a katonákat, a katonaságot, valahogy lenyűgöztek a háborús filmek, a harc, a küzdelem. (Érdekes, hogy mennyit változik az ember, ma már pont az ellenkezőjét gondolom: ki lehet a világból üldözni, ha egy filmben ropognak a fegyverek.)
A lépcsőházunkban pont szemben velünk egy nyugdíjas tanárnő lakott, Gréti néni. Tél volt, kint szakadt a hó, ennek ellenére édesanyáméknak valami fontos dolga akadt, és rábíztak Gréti nénire, hogy mégse legyek egyedül otthon. Át is küldtek a szomszédba, hogy azt a pár órát biztonságban töltsem. Gréti néninek számtalan nagy alakú képes könyve volt, különböző nagy múzeumok, festők alkotásaiból összeállított albumok, ezeket lapozgattam a cserépkályha előtt üldögélve. Míg nem a kezembe került egy csodás angol nyelvű album, számtalan fekete-fehér képpel. Csodálattal lapozgattam a könyvet, sokszor elkaptam a fejem, mert sebesülteket, bekötözött, sérült emberek is láttam, de mivel érdekelt a háború, nagy érdeklődéssel néztem az újabb oldalakat.
Sosem felejtem el, amikor megláttam azt a képet, ahol egy amerikai vadászpilóta ül a gépében, és kicsit mosolyogva a válla fölött hátranéz.
Ami a szememet odavonzotta erre a képre, az nem a pilóta volt, hanem a vadászgép oldalán feltüntetett, felfestett skalpjai, mint megtudtam, kilenc német és egy olasz gép volt felpingálva a gép törzsére. Tátott szájjal néztem a képet, és közben gondolatban már repültem a felhők fölött, és sorra lőttem le az ellenséges gépeket, ámulatba ejtő légi trükköket alkalmazva. Innentől kezdve érdekelni kezdett az is, hogy ki készítette ezt a képet, ki volt az a szerencsés, aki ilyen közel került a pilótához, ilyen közelről fotózta a háborús eseményeket. Igen, Robert Capa volt az, az ő képei varázsoltak el Gréti néni cserépkályhája előtt törökülésben ülve.
Robert Capa a magyar származású fotóriporter, aki Friedmann Endre néven született 1918-ban Budapesten, majd a történelem viharai elsodorták Magyarországról, és igazi világpolgárként a szíve mélyén meg tudott maradni egy igazi pesti vagánynak. Öt (!) háborúról tudósított fotóriporterként, de mindig művészi igényességgel, a fotóiból áradó együttérzéssel, empátiával és csodálatos intuícióval, mesterien használva az objektívet. Az 1936-ban a spanyol polgárháborúban készített ikonikus fotójával, A milicista halála cíművel vált világhírűvé. Híres képei, sorozatai jelentek meg a Life-ban, illetve a Collier’s-ben. 1947-ben magalapította a ma is működő Magnum fotóügynökséget.
Állítólag a Capa név, Frank Capra amerikai filmrendező nevéből származik, akinek az 1934-ben készült Ez történt egy éjszaka (It Happened One Night) című klasszikus mozija az öt fő kategóriában Oscar-díjat nyert. Így természetesen a két főszereplő, Clark Gable és Claudette Colbert is megkapta a legrangosabb színészeknek járó díjat.
A kommunikáció egyetemes eszközével szólt hozzánk. Képei életre keltek a szemünk előtt a képzeletünk segítségével, de nem akárhogy, nem mindennapi módon. Sorozataiban ő maga, a fotós fogja végig a kezünket, és vezet minket, nézőket, megmutatva a háború borzalmas pillanatai mellett azt a csipetnyi emberséget, azt kis félmosolyt, a tankon ülő, orrát túró kisfiú életszerűségét, egy-egy megcsillanó szempárt, vagy éppen az általunk tárgyalt képen a sikeres amerikai vadászpilótát, aki kilenc német és egy olasz gép lelövése után a válla fölött büszkén hátranéz, és a szemében minden benne van: a háború, a halál közelsége, a hazaszeretet és az elhivatottság.
Capa a Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúból (eredeti cím: Slightly Out of Focus, 1947 – magyar kiadás: 2006, Park Könyvkiadó) című könyvében a D-napon szerzett élményeiről a következőképpen írt:
A haditudósító a saját kezében tartja tétet – az életét –, amelyet tetszése szerint tehet rá egyik vagy másik lóra, de visszadughatja a zsebébe, akár a legutolsó pillanatban is. Én szerencsejátékosnak születtem. (…)
Bizony a magyar származású fotóriporter mindig nagy tétben játszott, számtalanszor kockáztatta az életét, és majdnem mindig szerencséje volt. Egyetlenegyszer nem: utolsó riportját Vietnámban készítette, ahol Thai Binh városában aknára lépve veszítette el az életét. Korán, nagyon fiatalon ment el a világfi, akiért számos olyan híresség rajongott, mint Ingrid Bergman, Steinbeck, Hemingway vagy éppen Picasso. A munkásságát, hagyatékát, több tízezerre tehető fotóját az emberiség számára okulásul hagyta, és mi, magyarok büszkék lehetünk arra, hogy a fotóművészet terén is tudtunk egy korszakos zsenit adni a világnak.
A szerző a Magyar Nemzet Aktuális rovatának vezetője
Borítókép: Robert Capa, a tudósító címmel megnyílt a világ első, állandó Robert Capa életmű-kiállítása az idén tízéves Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ új, ötszáz négyzetméteres kiállítóterében. A képen Robert Capa magyar származású fotográfus-fotóriporter. A 20. század egyik legjelentősebb fotósa volt, elsősorban dokumentaristaként, haditudósítóként tartják számon. (Fotó: Benkő Sándor/BS Vas Népe)
