2003 óta, augusztus 29-én ünnepeljük a magyar fotográfia napját. Hazánkban 1840-ben ezen a napon készült az első fénykép – akkori nevén dagerrotípia – nyilvános eseményen, ennek az évfordulójára emlékezünk ezen a jeles napon. Amikor gondolkodni kezdtem azon, hogy mivel is köszöntsem ezt a nagyszerű ünnepnapot, sok-sok világhírű magyar származású fotós neve jelent meg a szemem előtt, a teljesség igénye nélkül: Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László, Munkácsi Márton, vagy Brassaï (Halász Gyula).
Azonban követve a saját magam által a kulturális önvallomások sorozatban megjelent cikkeimmel teremtett hagyományt, ezúttal is egy személyes élményem segítségével szeretném köszönteni a magyar fotográfia napját. Ha jól emlékszem, tizenkét éves lehettem, körül-belül hatodik osztályos tanuló. Mint minden srác, én is szerettem a foci mellett a katonákat, a katonaságot, valahogy lenyűgöztek a háborús filmek, a harc, a küzdelem. (Érdekes, hogy mennyit változik az ember, ma már pont az ellenkezőjét gondolom: ki lehet a világból üldözni, ha egy filmben ropognak a fegyverek.)
A lépcsőházunkban pont szemben velünk egy nyugdíjas tanárnő lakott, Gréti néni. Tél volt, kint szakadt a hó, ennek ellenére édesanyáméknak valami fontos dolga akadt, és rábíztak Gréti nénire, hogy mégse legyek egyedül otthon. Át is küldtek a szomszédba, hogy azt a pár órát biztonságban töltsem. Gréti néninek számtalan nagy alakú képes könyve volt, különböző nagy múzeumok, festők alkotásaiból összeállított albumok, ezeket lapozgattam a cserépkályha előtt üldögélve. Míg nem a kezembe került egy csodás angol nyelvű album, számtalan fekete-fehér képpel. Csodálattal lapozgattam a könyvet, sokszor elkaptam a fejem, mert sebesülteket, bekötözött, sérült emberek is láttam, de mivel érdekelt a háború, nagy érdeklődéssel néztem az újabb oldalakat.
Sosem felejtem el, amikor megláttam azt a képet, ahol egy amerikai vadászpilóta ül a gépében, és kicsit mosolyogva a válla fölött hátranéz.
Ami a szememet odavonzotta erre a képre, az nem a pilóta volt, hanem a vadászgép oldalán feltüntetett, felfestett skalpjai, mint megtudtam, kilenc német és egy olasz gép volt felpingálva a gép törzsére. Tátott szájjal néztem a képet, és közben gondolatban már repültem a felhők fölött, és sorra lőttem le az ellenséges gépeket, ámulatba ejtő légi trükköket alkalmazva. Innentől kezdve érdekelni kezdett az is, hogy ki készítette ezt a képet, ki volt az a szerencsés, aki ilyen közel került a pilótához, ilyen közelről fotózta a háborús eseményeket. Igen, Robert Capa volt az, az ő képei varázsoltak el Gréti néni cserépkályhája előtt törökülésben ülve.
