Kevesen gondoltak 2019 végén arra, hogy az emberiségnek újra egy hatalmas, tíz- és százmilliókat fenyegető világjárvánnyal kell majd szembenéznie. Joggal gondolhattuk, remélhettük, hogy hasonló sorscsapásokról mi és az utódaink már csak a történelemkönyvekben olvashatunk, a legtöbben talán előzőleg nem hallották a pandémia kifejezést. Aztán jött 2020 eleje, és minden megváltozott, megjelent a koronavírus-járvány, a kór az egész világon elterjedt, március 4-én pedig már a pandémia első regisztrált magyarországi esetét is bejelentették.
Egy héttel később országos veszélyhelyzetet hirdettek ki, amellyel különleges jogrend lépett életbe Magyarországon. Miként a világ legtöbb államában, hazánkban is olyan intézkedéseket vezettek be, amelyekkel igyekeztek fékezni a járvány terjedését, de ezzel az emberek mindennapi életét jelentősen korlátozták. Április végétől pedig már kötelező volt maszkkal, kendővel vagy sállal eltakarni az arcát annak, aki igénybe vette a tömegközlekedést.
A maszkviselésnek érdekes lélektana volt. Eleinte, még a korlátozó intézkedések bevezetése előtt csak azok viseltek maszkot, akik nagyon féltek a koronavírus-járványtól. A többiek közül pedig sokan furcsán néztek azokra, akik a buszon, villamoson vagy éppen vonaton eltakarták az arcukat. Csodabogárnak tartották őket, és sokan, nem csak magukban, meg is mosolyogták őket.
Aztán ahogy nőtt a fertőzöttek száma, és az emberek egymás után estek áldozatul a betegségnek – már a szigorítás előtt is –, egyre többen szereztek be maszkot és takarták el az arcukat. Mind többen érezték azt, hogy ha nem védekeznek, akkor ők lesznek a következők, akik rontani fogják a hazai statisztikai adatokat.
