A maszkcsatának újabb lendületet adott a korlátozó intézkedések bevezetése, mert attól kezdve azok kerültek elenyésző kisebbségbe, akik nem takarták el az arcukat. Ők hamar fennakadhattak az ellenőrzéseken, emellett a túlnyomó többség céltáblájává is váltak azoknak, akik félelemből vagy jogkövető magatartástól vezérelve hajlandók voltak maszkot hordani.  A vírustagadók, tiltakozók zöme ezek hatására változatos eszközökhöz nyúlt, volt, aki a pulóverje, inge, blúza mögé bújt, mások sállal takarták el az arcukat. Megint mások hajlandók voltak maszkot viselni, de a ruhából készült házi vagy a nagyüzemből kikerült, a sok hónapos használattól idővel totálisan bolyhossá vált gyári változatot a fejük tetejére vagy éppen az állukra húzták. A diszkrétebbek csak az orrukat vagy a szájukat hagyták szabadon. Mindenki azt gondolta, hogy aki így próbál eleget tenni a jogszabályi kötelezettségnek, az kizárólag a tiltakozók kis számú, de annál masszívabb táborát erősíti. Így gondoltam ezt akkor magam is.

Soha nem hittem volna, de napjainkban kell rájönnöm arra, hogy a helyzet ennél bonyolultabb. Azok után, hogy feloldották a korlátozásokat, szinte eltűntek a maszkot viselő utasok a tömegközlekedési eszközökről. Néha lehetett csak látni egy-egy embert, elsősorban külföldi turistát, aki úgy utazott a buszon, villamos és metrón, hogy eltakarta az arcát. 

Ezzel az óvintézkedéssel egy kicsit mindannyiunkat a koronavírus-járvány durva szakaszaira emlékeztettek, amitől gondolatban szabadulni próbáltunk. Aztán 

Vajon ennyire hiányzik egyeseknek a maszk? Divatot akarnak teremteni? Vagy csak elindult a nyári maszkabál? Ez egy olyan kérdés, amit nem merek nekik feltenni.

Borítókép: Illusztráció. Amikor még kötelező volt a maszkviselés a BKK járatain  (Fotó: MW Bulvár/Markovics Gábor)