Munka helyett mítoszépítés

Az elmúlt két évben a következő érvelést halljuk a leggyakrabban az ellenzéki térfélről: a kormányzó erők lényegében kisebbségben kormányoznak, mindössze kétmillióan szavaztak rájuk, a többség valójában váltást akar, csak a választási rendszer rossz, hamis, ezért nem demokrácia, hanem diktatúra működik Magyarországon.

Ebből a terjedelmes mondandóból voltaképpen semmi sem igaz.

Az ellenzéki szimpatizánsok a számokkal rendszerint nem bíbelődnek, pusztán ködös érzéseket eregetnek világgá a soros vereség után.

Mindenekelőtt nem igaz, hogy az ország választóinak többsége összességében a kormányellenes erőkre szavazott volna. Ha a legutóbbi, 2022-es választás végeredményét nézzük, azt látjuk, hogy 70 százalékos részvétel mellett 5,44 millió ember adta le a voksát. Az otthon maradt 30 százalék természetesen nem „jár” az ellenzéknek. Aki nem választott, azt üzente, hogy nem érdekli a politika, vagy nem talált a maga számára elfogadható pártot, mozgalmat.

Vagyis az ellenzékre ugyanúgy nemet mondott, mint a kormányoldalra, sehova nem sorolható, sehova nem tartozik. És nem azért, mert rákényszerítették, valójában szabad akaratából döntött így.

2022-ben az 5,44 millió szavazópolgárból 2,8 millióan (a levélszavazatokkal együtt hárommillióan) választották a kormányoldalt, ami már önmagában is többség a túloldalhoz képest, de a nem baloldali szavazatokkal együtt további 400 ezerrel nő a szám. Vagyis ha ragaszkodunk az ellenzék logikájához, közös mezőben osztunk és szorzunk, azt kapjuk, hogy a nem baloldali szavazatok az összes leadott szavazat mintegy kétharmadát teszik ki (de a Fidesz–KDNP-nek a saját szavazataival együtt is nagyjából kétharmada van). A meggyőző parlamenti többség a magyar választási rendszer sajátosságai szerint úgy keletkezik, hogy a győztest a hazai rendszer némileg tovább jutalmazza (ez sem új fejlemény). Miután a kétharmad eleve közelebb van, mint a sima többség, égbekiáltó igazságtalanság nem történik a mandátumok megszaporodásával. 2022-ben a leadott szavazatokat összesítve tehát a kormánypárti szavazók voltak többségben, és ez tény, nem vitakérdés.

További Vélemény híreink

Az ellenzéki lét reménytelensége

A magyar választási rendszer régi tanulsága, hogy aki az egyéni választókerületekben gyenge, annak a végelszámolásnál jelentős hátránya keletkezik. Hogy 2022-ben az egyéni mandátumok aránya 87-19 a kormányoldal javára, sok mindent megmagyaráz. Mondhatnánk: ez volna az újabb kétharmad kulcsa. Az ellenzéki összefogás vidéken nincs, nem létezik, szétesett, esetleg össze sem állt. Aki pedig sorra elbukja a megszerezhető egyéni mandátumokat, annak természetesen semmi esélye a végső győzelemre. A negyedik egymást követő fideszes kétharmad tehát nagy részben a jobboldali jelöltek elsöprően jó szerepléséből, valamint az ellenzék katasztrofális vereségsorozatából fakadt. Szó sincs tehát baloldali fölényről, hacsak nem Budapesten, de az 2022-ben mindössze szépségtapasznak jó.

Az ellenzéki vereség oka továbbá, hogy a kormányoldal választói tömege ciklusok óta masszívan együtt mozdul. Sőt, az utolsó országgyűlési választásra számában még nőtt is, nem keveset, a hajdani bő kétmilliósról majdnem hárommillióra. Az ellenzék legközelebb sem tud győzni, ha nem kapcsol be legalább egymillió új szavazót. Ezzel azonban két probléma is akad. Egyrészt a rendszerben jelenleg nincs több százezres tartalékuk, az eddig csak a kormányoldalnak állt rendelkezésére. Másrészt a baloldalnak át kellene csábítania legalább félmillió szavazót a kormányoldaltól, ami jelenleg gyakorlatilag lehetetlen. Egyrészt a jobboldalnak van vezetője, programja, képesek kommunikálni, amit akarnak, másrészt a baloldal politikusai, sajtómunkásai, értelmiségi figurái következetesen és folyamatosan szidalmazzák a Fidesz–KDNP támogatóit.

A 2022-es kampányban, amikor közös miniszterelnök-jelöltjüknek, Márki-Zay Péternek a legnagyobb szüksége lett volna az átpártoló jobboldali szavazókra, újfent csak szimpla gyalázkodásra futotta. Nem csoda, ha Orbán Viktor újra egyedül maradt a színpadon, ami egyrészt az ő tudását és tehetségét, másrészt a túloldal látványos tehetetlenségét bizonyítja.

Az ellenzék természetesen sok felesleges szót szaporít a mozgósítás körüli ellentmondásokra, mintha ők nem végeznék el ugyanúgy a kampányidőszak teendőit, mint a kormánypártiak. Szóba hozzák a választókerületek számbeli átalakítását is, miközben természetesen a régi választókerületi rendszerben is vereséget szenvednének. Arról nem beszélve, hogy világosabb pillanataikban – amikor nem keresték még sikertelenségük okait – ugyanúgy kisebb parlamentet és észszerűbb választókerületi határokat szerettek volna, mint a jobboldali többség. Nem jogos tehát gerrymanderinget, azaz a választókerületek manipulációját emlegetni, hiszen a döntés eredetileg közös akaratból származik, ráadásul nem is ez a változtatás döntött a végső erősorrendről.

Az sem igaz, hogy a baloldaliak a tájékoztatásban hátrányban volnának. Az internetes portálok elérhetőségükben, befolyásukban máig erősek, léteznek azonkívül ellenzéki televízió- és rádiócsatornák, napilapok, közösségi oldalak. Szó sincs róla, hogy a kormányoldal fölényben lenne a tájékoztatásban, csak mára megszerveződött a sajtója, és ez a körülmény megoldhatatlan talánnyá nőtte ki magát ellenzéki körökben.

A kormányzó oldal tehát nemcsak a számok világában, de a valóságban is többséget alkot. A látszat, miszerint Orbán Viktort többen utasítják el, mint ahányan kedvelik, nagyrészt abból fakad, hogy az ellenzékiek hangosabbak, a kormány híveinek pedig négy egymás utáni kétharmad után nincs mit bizonygatni. Másrészt az is fontos körülmény, hogy aki nem tudja megszervezni a saját oldalát, de ugyanakkor a többség látszatát kelti, a hatalmi küzdelemben rendre alulmarad. Elfeledkezik arról is az ellenzék, hogy szövetségkötésük pecsétőre, Gyurcsány Ferenc lassan két évtizede a legnépszerűtlenebb politikus Magyarországon. Aki hozzáköti magát, annak győzelem helyett mindössze helyezést osztanak.

De ami a lényeg: a baloldalnak először is rá kellene ébrednie a valóságra, arra, hogy szétforgácsolódtak, nincsenek hiteles arcaik, gondolataik, üzeneteik a magyar társadalom számára. Hogy sorra rossz válaszokat adnak a felmerült kérdésekre, és minden alkalommal pusztán a kormányoldal narratívájára reagálnak. Ha valóban elhiszik, hogy többségben vannak, miközben sorra bukják el a választásokat, ráadásul egyértelmű és világos módon, akkor a jövőben sem tudnak jó válaszokat adni. Ennél távolabbról kellene kezdeni a végső visszaszámlálást. Már ha egyáltalán képesek rá, mert másfél évtized után egyelőre még a legalapvetőbb közéleti válaszokkal is adósak, miközben alaposan túlbecsülik saját képességeiket és lehetőségeiket.