A magyar választási rendszer régi tanulsága, hogy aki az egyéni választókerületekben gyenge, annak a végelszámolásnál jelentős hátránya keletkezik. Hogy 2022-ben az egyéni mandátumok aránya 87-19 a kormányoldal javára, sok mindent megmagyaráz. Mondhatnánk: ez volna az újabb kétharmad kulcsa. Az ellenzéki összefogás vidéken nincs, nem létezik, szétesett, esetleg össze sem állt. Aki pedig sorra elbukja a megszerezhető egyéni mandátumokat, annak természetesen semmi esélye a végső győzelemre. A negyedik egymást követő fideszes kétharmad tehát nagy részben a jobboldali jelöltek elsöprően jó szerepléséből, valamint az ellenzék katasztrofális vereségsorozatából fakadt. Szó sincs tehát baloldali fölényről, hacsak nem Budapesten, de az 2022-ben mindössze szépségtapasznak jó.
Az ellenzéki vereség oka továbbá, hogy a kormányoldal választói tömege ciklusok óta masszívan együtt mozdul. Sőt, az utolsó országgyűlési választásra számában még nőtt is, nem keveset, a hajdani bő kétmilliósról majdnem hárommillióra. Az ellenzék legközelebb sem tud győzni, ha nem kapcsol be legalább egymillió új szavazót. Ezzel azonban két probléma is akad. Egyrészt a rendszerben jelenleg nincs több százezres tartalékuk, az eddig csak a kormányoldalnak állt rendelkezésére. Másrészt a baloldalnak át kellene csábítania legalább félmillió szavazót a kormányoldaltól, ami jelenleg gyakorlatilag lehetetlen. Egyrészt a jobboldalnak van vezetője, programja, képesek kommunikálni, amit akarnak, másrészt a baloldal politikusai, sajtómunkásai, értelmiségi figurái következetesen és folyamatosan szidalmazzák a Fidesz–KDNP támogatóit.
A 2022-es kampányban, amikor közös miniszterelnök-jelöltjüknek, Márki-Zay Péternek a legnagyobb szüksége lett volna az átpártoló jobboldali szavazókra, újfent csak szimpla gyalázkodásra futotta. Nem csoda, ha Orbán Viktor újra egyedül maradt a színpadon, ami egyrészt az ő tudását és tehetségét, másrészt a túloldal látványos tehetetlenségét bizonyítja.
Az ellenzék természetesen sok felesleges szót szaporít a mozgósítás körüli ellentmondásokra, mintha ők nem végeznék el ugyanúgy a kampányidőszak teendőit, mint a kormánypártiak. Szóba hozzák a választókerületek számbeli átalakítását is, miközben természetesen a régi választókerületi rendszerben is vereséget szenvednének. Arról nem beszélve, hogy világosabb pillanataikban – amikor nem keresték még sikertelenségük okait – ugyanúgy kisebb parlamentet és észszerűbb választókerületi határokat szerettek volna, mint a jobboldali többség. Nem jogos tehát gerrymanderinget, azaz a választókerületek manipulációját emlegetni, hiszen a döntés eredetileg közös akaratból származik, ráadásul nem is ez a változtatás döntött a végső erősorrendről.
Az sem igaz, hogy a baloldaliak a tájékoztatásban hátrányban volnának. Az internetes portálok elérhetőségükben, befolyásukban máig erősek, léteznek azonkívül ellenzéki televízió- és rádiócsatornák, napilapok, közösségi oldalak. Szó sincs róla, hogy a kormányoldal fölényben lenne a tájékoztatásban, csak mára megszerveződött a sajtója, és ez a körülmény megoldhatatlan talánnyá nőtte ki magát ellenzéki körökben.
A kormányzó oldal tehát nemcsak a számok világában, de a valóságban is többséget alkot. A látszat, miszerint Orbán Viktort többen utasítják el, mint ahányan kedvelik, nagyrészt abból fakad, hogy az ellenzékiek hangosabbak, a kormány híveinek pedig négy egymás utáni kétharmad után nincs mit bizonygatni. Másrészt az is fontos körülmény, hogy aki nem tudja megszervezni a saját oldalát, de ugyanakkor a többség látszatát kelti, a hatalmi küzdelemben rendre alulmarad. Elfeledkezik arról is az ellenzék, hogy szövetségkötésük pecsétőre, Gyurcsány Ferenc lassan két évtizede a legnépszerűtlenebb politikus Magyarországon. Aki hozzáköti magát, annak győzelem helyett mindössze helyezést osztanak.
De ami a lényeg: a baloldalnak először is rá kellene ébrednie a valóságra, arra, hogy szétforgácsolódtak, nincsenek hiteles arcaik, gondolataik, üzeneteik a magyar társadalom számára. Hogy sorra rossz válaszokat adnak a felmerült kérdésekre, és minden alkalommal pusztán a kormányoldal narratívájára reagálnak. Ha valóban elhiszik, hogy többségben vannak, miközben sorra bukják el a választásokat, ráadásul egyértelmű és világos módon, akkor a jövőben sem tudnak jó válaszokat adni. Ennél távolabbról kellene kezdeni a végső visszaszámlálást. Már ha egyáltalán képesek rá, mert másfél évtized után egyelőre még a legalapvetőbb közéleti válaszokkal is adósak, miközben alaposan túlbecsülik saját képességeiket és lehetőségeiket.
