Van benne gyakorlatuk. Régóta csinálják. Talán szeretik is az effajta dolgokat.

A mintademokrácia, Ukrajna az Európai Unió tagja szeretne lenni. Azt talán hagyjuk is, hogy ezt ki akarja jobban, a Biden klán vagy az ukrán nép. Most azt se firtassuk, hogy az Egyesült Államok jelenlegi elnöke hányféleképpen van jelen az ukrán gazdasági életben.

Egy pillanatra fogadjuk el, hogy a teljes ukrán lakosság minden kényszer, presszió nélkül az EU-ban képzeli el a jövőjét! Akár egy véres háború és sok százezer halott árán is. Nehéz, szinte lehetetlen feladat, de mégis próbáljuk meg!

Ha Ukrajnának tényleg ilyen vágyai vannak, akkor nem viselkedhet így a nemzeti kisebbségeivel. A magyarral pedig pláne nem, hiszen mi egyrészt vétózhatunk – fogunk is, amíg így bánnak velünk Kárpátalján –, másrészt míg a kijevi elit mulat, pezsgőzik, táncol, jól érzi magát és élvezi az életet, az életét, addig a kárpátaljai magyarok a vérüket adják Ukrajnáért.

Magyarok, magyarul beszélnek, éreznek, gondolkodnak, de kénytelenek meghalni Ukrajnáért. Az országért, amelyik lépten-nyomon megalázza, megfélemlíti őket. Nézem a szomorú, dacos tanári sorfal mögött ácsingózó picike elsősöket, akik még semmit sem értenek abból, ami körülöttük zajlik. Nem tudják, hogy az ország, amiért a szüleik kénytelenek meghalni, meg akarja őket fosztani a nyelvüktől, a jelképeiktől, az identitásuktól. Gyermeki tudatlanságban élnek, kacagnak, futkároznak az iskola udvarán, majd felkapaszkodnak az ukrán színekre mázolt mászókára.

A háttérben ukrán zászlók hirdetik, hogy mit is gondol az óvónő a magyarokról, az ukrán óvónő pedig arról beszél, hogy a hely, ahol áll, Ukrajna, ezért nem lenghetnek magyar zászlók.

A kicsik nem tudják, nem értik. Pont olyanok, mint a nyugati politikusok. Csak épp az ő mentségük az, hogy épp most kezdik az iskolát, hogy hatévesek.

Hogy a nyugati politikusoknak mi a mentségük? Azt nem tudom.

Borítókép: A Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Középiskola a tanévkezdés után (Fotó: Mirkó István)