És itt van a dolog egyik fontos része. Mert rendben, hogy utólag okosak vagyunk, és tudjuk az eredményt, amivel nem vagyunk megelégedve. De a vágyaink helyett gondoljuk végig az akkori alternatívát:
mi lett volna, ha nem írjuk alá az alapszerződést? Előnyösebb lett volna? Jobb lett volna a kárpátaljai magyarság élete? Nagy valószínűséggel hosszú távon sem, de rövid távon egész bizonyosan nem. Ők a legkevésbé sem szerettek volna egy sértett, dühös Ukrajnát. Úgynevezett kettős elnyomásban éltek évtizedeken át (egyszerre nyomta el őket a szovjet rendszer és az ukrán többség), és a dokumentum nagyon biztató volt a jogaikat, nyelvhasználatukat, jövőjüket illetően.
Nem véletlenül üdvözölték ők is az alapszerződést. Az, hogy az ukránok később nem tartották be a vállalásaikat, egy másik kérdés. De egy nagyon fontos kérdés, és ebben követik el az óriási hibát a szerződés védelmezői. Ugyanis nem a szerződéssel van baj. Ők viszont – igazságukhoz ragaszkodva, tán némi hiúságból is – nem akarják belátni a tévedésüket. Pedig bármilyen nagyszerű, becsülendő dolog is az igazságunkhoz való karakán ragaszkodás, az emberi nagyság legfőbb fokmérője a tévedéseink felismerése és pláne beismerése. Nem abban tévedtek, hogy aláírták az alapszerződést, hanem abban, hogy bíztak az ukránokban. Ha ezt beismernék, meggyőződésem, hogy nemcsak a vita méregfogát húznák ki, hanem „mennybe is mennének”. De legalábbis a bírálatok helyett elismerést kapnának.
Mert nem lehet kétség afelől, hogy az alapszerződést a legjobb szándékkal, elkötelezett hazafiként, a magyar kisebbségek helyzetének jobbítását őszintén akarva írta alá az Antall-kormány.
(Ezért is méltatlan és fölösleges hangulatkeltés, amikor Huth Gergő a „hazaárulás” szót – akár feltételes módban is – használja az eset kapcsán.) És nagyon fontos, hogy nemcsak a kárpátaljai magyarokról, hanem általában a határon túli magyarokról van szó. Az alapszerződés egyik nagy bírálója, Raffay Ernő történész (anno a Honvédelmi Minisztérium államtitkára) maga mondta néhány napja egy rendezvényen (saját fülemmel hallottam, élőben, tőle, tehát bármifajta cáfolat teljességgel értelmetlen), hogy
akkor még ő maga is egyetértett Antall érvelésével. Ami a következő volt: Kárpátalja is nagyon fontos, de az igazi „nagy falat”, a legfontosabb kérdés számunkra Erdély. És megakadályozandó, hogy az egykori kisantant (Csehszlovákia, Románia és Szerbia) esetleg összezárjon ellenünk, nagyon hasznos lesz egy közéjük ékelődött Ukrajna. Továbbá kifejezetten az erdélyi magyarság érdekében, Románia esetleges „izmozásával” szemben jól jön egy baráti, hatalmas (akkor még 55 milliós) Ukrajna.
Raffay Ernő nagyot nőtt a szememben, amikor beismerte, hogy akkor egyetértett ezzel az érveléssel; innentől kezdve sokkal könnyebben el tudom fogadni azt is, amiért ma már nem ért egyet vele. Még ha ez valóban csak utólagos „bölcsesség”, a mai valóság tükrében.
Ez nem azt jelenti, hogy Raffay Ernő – és sokan mások – azon vélekedése, mely szerint a területi revíziónak ma realitása van, szintén a valóság helyes felmérésén alapulna. Bármennyire is szeretnénk az elcsatolt területek visszacsatolását (és a szlovákok, románok, szerbek…, a posztkommunisták, libernyákok…, a magyar nemzet külső és belső ellenségeinek bármekkora hisztériája, fröcsögése ellenére ne féljünk kimondani, hogy a szívünkben igenis vágyunk erre, hiszen ezek a területek valaha Magyarországhoz tartoztak, magyarok lakták és részben lakják ma is őket), a jelenlegi politikai helyzet ezt nem teszi lehetővé.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy soha nem is jöhet el ilyen pillanat.
Orbán Viktor a Tranziton találóan fogalmazott: a magyarság olyan a Kárpát-medencében, mint egy pumpáló, pulzáló szív: hol kitágul, hol összezsugorodik. Most épp az összezsugorodás szakaszában vagyunk még, de ki tudja, mikor jön el egyszer csak az expanzív szakasz.
És bár valós érv, hogy ezen területek döntő hányadán már jelentős kisebbségben van a magyarság (épp ezért nincs realitása ma a területi revíziónak), nézzük például Esztergom esetét: volt olyan (az 1600-as évek második felében), amikor nem vagy alig volt magyar lakossága. (Döntően német volt.) Ma pedig jóval kilencven százalék fölötti arányban magyar város. De például 1946–49 között a lakosságcsere során a tőle nem messze lévő Kesztölcön is jelentősen változott a magyar és a szlovák lakosság aránya. Vagy a török hódoltság alatt gyakorlatilag minden magyar elmenekült a Duna–Tisza közéből, ma mégis magyar terület. (Persze a török hódítások miatt kiürült területek jelentős részére más etnikumok érkeztek, ez is volt Trianon egyik előidézője, de ez egy másik történelemóra.) Szóval való igaz, hogy az elcsatolt területek nagy részén, akár természetes úton, akár betelepítésekkel, mára többségbe kerültek a nem magyar etnikumúak. De a „szív” bármikor újra elkezdhet magyar vért pumpálni…
Visszatérve Ukrajnára:
az alapszerződés akkor a helyes és egyetlen járható útnak tűnt. A függetlenné vált Ukrajnának posztszovjet öröksége ellenére el kellett magát fogadtatnia a Nyugattal, illetve az összeomlott szovjet gazdaság és közigazgatás helyén működőképes államot kellett létrehozni és fenntartani. Jogosan feltételezhettük, hogy nem pusztán tisztességből fogja betartani a vállalásait, hanem saját érdekében is, hiszen továbbra is szüksége lesz a támogatókra, köztük Magyarországra.
Ahogy valóban nekünk is szükségünk volt egy baráti Ukrajnára a posztszovjet világban és az esetleg elharapózó román nacionalizmussal szemben. Nem sejthettük, hogy valójában az ukrán nacionalizmus (is) el fog harapózni, azt pedig még kevésbé, hogy az USA felismeri: Oroszország hosszú távú elszigetelésére kiváló eszköz lehet, ha sikerül nyugati bástyát csinálni a nagy létszámú lakossággal (és katonasággal!) rendelkező, ugyanakkor végtelenül korrupt, ezért teljes gazdasági függésben tartható Ukrajnából.
