És itt van a dolog egyik fontos része. Mert rendben, hogy utólag okosak vagyunk, és tudjuk az eredményt, amivel nem vagyunk megelégedve. De a vágyaink helyett gondoljuk végig az akkori alternatívát:
mi lett volna, ha nem írjuk alá az alapszerződést? Előnyösebb lett volna? Jobb lett volna a kárpátaljai magyarság élete? Nagy valószínűséggel hosszú távon sem, de rövid távon egész bizonyosan nem. Ők a legkevésbé sem szerettek volna egy sértett, dühös Ukrajnát. Úgynevezett kettős elnyomásban éltek évtizedeken át (egyszerre nyomta el őket a szovjet rendszer és az ukrán többség), és a dokumentum nagyon biztató volt a jogaikat, nyelvhasználatukat, jövőjüket illetően.
Nem véletlenül üdvözölték ők is az alapszerződést. Az, hogy az ukránok később nem tartották be a vállalásaikat, egy másik kérdés. De egy nagyon fontos kérdés, és ebben követik el az óriási hibát a szerződés védelmezői. Ugyanis nem a szerződéssel van baj. Ők viszont – igazságukhoz ragaszkodva, tán némi hiúságból is – nem akarják belátni a tévedésüket. Pedig bármilyen nagyszerű, becsülendő dolog is az igazságunkhoz való karakán ragaszkodás, az emberi nagyság legfőbb fokmérője a tévedéseink felismerése és pláne beismerése. Nem abban tévedtek, hogy aláírták az alapszerződést, hanem abban, hogy bíztak az ukránokban. Ha ezt beismernék, meggyőződésem, hogy nemcsak a vita méregfogát húznák ki, hanem „mennybe is mennének”. De legalábbis a bírálatok helyett elismerést kapnának.
Mert nem lehet kétség afelől, hogy az alapszerződést a legjobb szándékkal, elkötelezett hazafiként, a magyar kisebbségek helyzetének jobbítását őszintén akarva írta alá az Antall-kormány.
(Ezért is méltatlan és fölösleges hangulatkeltés, amikor Huth Gergő a „hazaárulás” szót – akár feltételes módban is – használja az eset kapcsán.) És nagyon fontos, hogy nemcsak a kárpátaljai magyarokról, hanem általában a határon túli magyarokról van szó. Az alapszerződés egyik nagy bírálója, Raffay Ernő történész (anno a Honvédelmi Minisztérium államtitkára) maga mondta néhány napja egy rendezvényen (saját fülemmel hallottam, élőben, tőle, tehát bármifajta cáfolat teljességgel értelmetlen), hogy
akkor még ő maga is egyetértett Antall érvelésével. Ami a következő volt: Kárpátalja is nagyon fontos, de az igazi „nagy falat”, a legfontosabb kérdés számunkra Erdély. És megakadályozandó, hogy az egykori kisantant (Csehszlovákia, Románia és Szerbia) esetleg összezárjon ellenünk, nagyon hasznos lesz egy közéjük ékelődött Ukrajna. Továbbá kifejezetten az erdélyi magyarság érdekében, Románia esetleges „izmozásával” szemben jól jön egy baráti, hatalmas (akkor még 55 milliós) Ukrajna.
Raffay Ernő nagyot nőtt a szememben, amikor beismerte, hogy akkor egyetértett ezzel az érveléssel; innentől kezdve sokkal könnyebben el tudom fogadni azt is, amiért ma már nem ért egyet vele. Még ha ez valóban csak utólagos „bölcsesség”, a mai valóság tükrében.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!