A magyarok 76 százaléka senkinek sem ajánlja, hogy a tanári pályát válassza – ezzel a címmel ismertette néhány napja az egyik baloldali portál az Ipsos közvélemény-kutatását, amely 29 országban mérte fel a népesség véleményét az oktatási rendszer helyzetéről. A cikk szerint a magyarok 74 százaléka szerint a pedagógusok nincsenek megfizetve, 73 százaléka szerint pedig nincsenek megbecsülve. A magyar oktatási rendszert mindössze a megkérdezettek nyolc százaléka értékelte jóra, a magyarok kétharmada elégedetlen vele.
A tanévkezdésre időzítve tele volt, van negatív hírekkel a baloldali média. Káoszról, drámai tanár- és pénzhiányról, a szülők növekvő anyagi terheiről írogatnak, s persze a státustörvény katasztrofális hatásairól. Összehangoltan folyik a keretezés és a hangulatkeltés a jövő hétre tervezett nagy „demokrácia napi” diák- és tanártüntetésre. Az Egységes Diákfront nevű – hivatalosan be nem jegyzett – szervezet ellenállásra és hídfoglalásra készül, s a koordinálásával pénzadományt gyűjtenek azok a civil szervezetek és szakszervezetek, amelyek utcai demonstrációkkal, ordibálással, provokatív hepciáskodással akarják jobblétre szen…, elnézést: felderíteni a honi oktatást, benne a sanyarú sorsú pedagógusokat.
A cél jól látható: gőzerővel és masszív külföldi támogatással halad az újabb kormányellenes akciók, a „polgári engedetlenség” szervezése, a diák- és tanáraktivisták felkészítése, trenírozása, hogy az iskolát bizonyos erők a pártpolitikai küzdőtérre rángassák.
Csodálom, hogy még nem került elő a híres/hírhedt legendás mondat:
A Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni.
Ami több mint száz éve a hazai tanárok első országos méretű forrongásának szlogenje lett, mivel e különben jámbor és békés réteget felingerelte az a hír, hogy a kormány nem a fizetésüket akarja fölemelni, hanem a szolgálati idejüket és a heti kötelező óraszámukat. Az 1910-es országos tanárkongresszuson egy fiatal székelyudvarhelyi főreáliskolai tanár, bizonyos Szabó Dezső – igen, a későbbi nagy próféta-író, a népi mozgalom Ady és Móricz mellett fő példaképe – fogalmazta meg iskolájának éles hangú kiáltványát:
Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni. A végképpen elnyomorgatott ember vöröset lát és vörös nóták buggyannak az ajkára…
Tehát nincs új a nap alatt, a tanítók-tanárok már jó száz éve sem voltak igazán megbecsülve, és tüntetésekkel, petíciókkal, sztrájkkal próbálták elérni élet- és munkakörülményeik javítását. Ami ma is legitim igény, követelés – ha a törvényes szabályok és keretek betartásával igyekeznek elérni.
A pártpolitikai csatározás behatolása az iskolába, az iskolának a kulturális hegemóniáért folyó ideológiai küzdelem eszközévé, illetve terepévé tétele azonban túllép a törvényes szabályokon és kereteken. Feltételezem, ezt a diákok és a szülők (csendes) többsége sem kívánja, helyesli,
még ha egyet is értenek azzal – amivel egyébként minden józanul gondolkodó, méltányos ember –, hogy Magyarországon meg kell teremteni végre azokat a körülményeket, amelyek a pedagógusokat a közösség elismert, megbecsült tagjaivá teszik és biztosítják számukra a tisztes polgári élet anyagi feltételeit. Amely célt egyébként a pedagógusok új életpályájáról szóló, a nyáron elfogadott törvény is tartalmaz.
