Mivel az úgynevezett státustörvény körüli, szakmai vitákba csomagolt politikai konfliktus valójában a kulturális hadviselés részévé vált, közben sajnos elsikkad az a lényeges kérdés, hogy a magyar iskolákban kik, mit, kiket és hogyan tanítanak. Hogy milyen iskolában éreznék jól maguk a gyerekek, fiatalok, akiknek ugyebár mégiscsak az oktatás-nevelés középpontjában kellene lenniük.
Például én milyen iskolában érezném jól magam? (Akár öregdiákként, akár tanárként.) Mondjuk Apáczai Csere Jánoséban, aki elismert tudósként élhetett volna Hollandiában, de „a nemzetéhez való mértéktelen és soha vissza nem viszonzott nagy szerelme” mágnesként húzta haza, Erdélybe, hogy tudása további gyarapítása helyett megszerzett tudása alapján taníthassa honfitársait, a magyar fiatalokat.
Vele kezdődött az a nemzeti közművelődési hagyomány, melynek képviselői a magyarság megmaradását és lemaradásának megszüntetését a műveltségbeli gyarapodástól és az erkölcsi nemesedéstől remélték, kívánták – ezért a fiatal nemzedék korszerű oktatását és a magyar szempontú, érdekű nevelést a legfontosabb kérdésnek tekintették Bessenyein, Kölcseyn, Széchenyin, Bolyain át a két Eötvösig, Klebelsberg Kunóig, Karácsony Sándorig, Németh Lászlóig.
De jól érezném magam Babits tanár úr iskolájában is, aki fogarasi diákjait arra intette, hogy az iskolában nem ismereteket, mesterséget tanulnak, hanem a tanárok gondolkodni és beszélni tanítják őket. Vagy a szeretet pedagógusa, Karácsony Sándor iskolájában, ahol tanár és tanítvány családi életközösségben hatnak egymásra, „egyik a másikhoz képest él, ketten tesznek egyet”. Vagy akár Ritoók Zsigmond gimnáziumában, ahol a pedagógiai credo egy Plutarkhosztól vett idézet volt:
Az emberi lélek nem edény, amelyet meg kell tölteni, hanem oltár, melyen lángot kell gyújtani.
És a sort hosszan folytathatnám. Mert sok-sok, méltatlanul elfeledett magyar iskola volt és van a Kárpát-medencében, amelyre nézve nagyon igaz Ady Endre üzenete egykori, zilahi iskolájába:
Én iskolám, köszönöm most neked, / Hogy az eljött élet-csaták között / Volt mindig hozzám víg üzeneted. / Tápláltad tovább bennem az erőt, / Szeretni az embert és küzdeni / S hűn állni meg Isten s ember előtt.
Talán nem állok egyedül azon nézetemmel, hogy a nemes, lelkesítő hagyományokra és mai őrzőikre, folytatóikra (!) kellene jóval több figyelmet és erőforrást fordítanunk, és a nemtelen, lelketlen, modern divatokra, a háttérből marionettbábuként rángatott, ripacskodó celebekre, izgága „haladó” influenszerekre spongyát rá!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!