Lángba borítani vagy lángot gyújtani

A magyarok 76 százaléka senkinek sem ajánlja, hogy a tanári pályát válassza – ezzel a címmel ismertette néhány napja az egyik baloldali portál az Ipsos közvélemény-kutatását, amely 29 országban mérte fel a népesség véleményét az oktatási rendszer helyzetéről. A cikk szerint a magyarok 74 százaléka szerint a pedagógusok nincsenek megfizetve, 73 százaléka szerint pedig nincsenek megbecsülve. A magyar oktatási rendszert mindössze a megkérdezettek nyolc százaléka értékelte jóra, a magyarok kétharmada elégedetlen vele.

A tanévkezdésre időzítve tele volt, van negatív hírekkel a baloldali média. Káoszról, drámai tanár- és pénzhiányról, a szülők növekvő anyagi terheiről írogatnak, s persze a státustörvény katasztrofális hatásairól. Összehangoltan folyik a keretezés és a hangulatkeltés a jövő hétre tervezett nagy „demokrácia napi” diák- és tanártüntetésre. Az Egységes Diákfront nevű – hivatalosan be nem jegyzett – szervezet ellenállásra és hídfoglalásra készül, s a koordinálásával pénzadományt gyűjtenek azok a civil szervezetek és szakszervezetek, amelyek utcai demonstrációkkal, ordibálással, provokatív hepciáskodással akarják jobblétre szen…, elnézést: felderíteni a honi oktatást, benne a sanyarú sorsú pedagógusokat.

A cél jól látható: gőzerővel és masszív külföldi támogatással halad az újabb kormányellenes akciók, a „polgári engedetlenség” szervezése, a diák- és tanáraktivisták felkészítése, trenírozása, hogy az iskolát bizonyos erők a pártpolitikai küzdőtérre rángassák.

Csodálom, hogy még nem került elő a híres/hírhedt legendás mondat:

A Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni.

Ami több mint száz éve a hazai tanárok első országos méretű forrongásának szlogenje lett, mivel e különben jámbor és békés réteget felingerelte az a hír, hogy a kormány nem a fizetésüket akarja fölemelni, hanem a szolgálati idejüket és a heti kötelező óraszámukat. Az 1910-es országos tanárkongresszuson egy fiatal székelyudvarhelyi főreáliskolai tanár, bizonyos Szabó Dezső – igen, a későbbi nagy próféta-író, a népi mozgalom Ady és Móricz mellett fő példaképe – fogalmazta meg iskolájának éles hangú kiáltványát:

Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni. A végképpen elnyomorgatott ember vöröset lát és vörös nóták buggyannak az ajkára…

Tehát nincs új a nap alatt, a tanítók-tanárok már jó száz éve sem voltak igazán megbecsülve, és tüntetésekkel, petíciókkal, sztrájkkal próbálták elérni élet- és munkakörülményeik javítását. Ami ma is legitim igény, követelés – ha a törvényes szabályok és keretek betartásával igyekeznek elérni.

A pártpolitikai csatározás behatolása az iskolába, az iskolának a kulturális hegemóniáért folyó ideológiai küzdelem eszközévé, illetve terepévé tétele azonban túllép a törvényes szabályokon és kereteken. Feltételezem, ezt a diákok és a szülők (csendes) többsége sem kívánja, helyesli,

még ha egyet is értenek azzal – amivel egyébként minden józanul gondolkodó, méltányos ember –, hogy Magyarországon meg kell teremteni végre azokat a körülményeket, amelyek a pedagógusokat a közösség elismert, megbecsült tagjaivá teszik és biztosítják számukra a tisztes polgári élet anyagi feltételeit. Amely célt egyébként a pedagógusok új életpályájáról szóló, a nyáron elfogadott törvény is tartalmaz.

További Vélemény híreink

Nacsa Lőrinc: Brüsszel ne a baloldali szervezeteket, hanem a magyar családokat, tanárokat támogassa!

Mivel az úgynevezett státustörvény körüli, szakmai vitákba csomagolt politikai konfliktus valójában a kulturális hadviselés részévé vált, közben sajnos elsikkad az a lényeges kérdés, hogy a magyar iskolákban kik, mit, kiket és hogyan tanítanak. Hogy milyen iskolában éreznék jól maguk a gyerekek, fiatalok, akiknek ugyebár mégiscsak az oktatás-nevelés középpontjában kellene lenniük.

Például én milyen iskolában érezném jól magam? (Akár öregdiákként, akár tanárként.) Mondjuk Apáczai Csere Jánoséban, aki elismert tudósként élhetett volna Hollandiában, de „a nemzetéhez való mértéktelen és soha vissza nem viszonzott nagy szerelme” mágnesként húzta haza, Erdélybe, hogy tudása további gyarapítása helyett megszerzett tudása alapján taníthassa honfitársait, a magyar fiatalokat.

Vele kezdődött az a nemzeti közművelődési hagyomány, melynek képviselői a magyarság megmaradását és lemaradásának megszüntetését a műveltségbeli gyarapodástól és az erkölcsi nemesedéstől remélték, kívánták – ezért a fiatal nemzedék korszerű oktatását és a magyar szempontú, érdekű nevelést a legfontosabb kérdésnek tekintették Bessenyein, Kölcseyn, Széchenyin, Bolyain át a két Eötvösig, Klebelsberg Kunóig, Karácsony Sándorig, Németh Lászlóig.

De jól érezném magam Babits tanár úr iskolájában is, aki fogarasi diákjait arra intette, hogy az iskolában nem ismereteket, mesterséget tanulnak, hanem a tanárok gondolkodni és beszélni tanítják őket. Vagy a szeretet pedagógusa, Karácsony Sándor iskolájában, ahol tanár és tanítvány családi életközösségben hatnak egymásra, „egyik a másikhoz képest él, ketten tesznek egyet”. Vagy akár Ritoók Zsigmond gimnáziumában, ahol a pedagógiai credo egy Plutarkhosztól vett idézet volt:

Az emberi lélek nem edény, amelyet meg kell tölteni, hanem oltár, melyen lángot kell gyújtani.

És a sort hosszan folytathatnám. Mert sok-sok, méltatlanul elfeledett magyar iskola volt és van a Kárpát-medencében, amelyre nézve nagyon igaz Ady Endre üzenete egykori, zilahi iskolájába:

Én iskolám, köszönöm most neked, / Hogy az eljött élet-csaták között / Volt mindig hozzám víg üzeneted. / Tápláltad tovább bennem az erőt, / Szeretni az embert és küzdeni / S hűn állni meg Isten s ember előtt.

Talán nem állok egyedül azon nézetemmel, hogy a nemes, lelkesítő hagyományokra és mai őrzőikre, folytatóikra (!) kellene jóval több figyelmet és erőforrást fordítanunk, és a nemtelen, lelketlen, modern divatokra, a háttérből marionettbábuként rángatott, ripacskodó celebekre, izgága „haladó” influenszerekre spongyát rá!