A kérdés nyitottnak tűnik. Nem sok jót ígér, hogy az uniós politikai vezetők többségét az egész orosz–ukrán konfliktusban az arcpirítóan hazug propaganda szajkózása, a farizeus érvelés és valami egészen elképesztő cinizmus jellemzi. Nyilvánvaló képtelenségeket mantráznak az orosz veszteségeket eltúlozva, az ukránokét kicsinyítve, az ukrán áttörésről beszélnek újra és újra, minden érdemi alap nélkül és a totális ukrán győzelmet vetítik előre. Nyilván a gyakorlat által sokszor visszaigazolt goebbelsi tézis vezeti őket, miszerint az eleget ismételt hazugságot igazságként fogadják el az emberek egy bizonyos idő elteltével.

De bármit is hitet el polgáraival a fősodratú európai politikum és média, a tények még tények maradnak. S miként németek is szembesültek a valósággal, amikor a szovjetek már Berlin alatt voltak, csak idő kérdése, hogy kiderüljön az, amire a magyar miniszterelnök már a tavaly nyári tusnádfürdői beszédében rámutatott, tételesen, hogy Oroszországot ebben a háborúban nem lehet katonailag térdre kényszeríteni az eddig bevetett módszerekkel, az ukrán katonák kiképzésével, fegyverszállítással és szankciókkal. A frontvonalak befagytak, s az első világégés pár száz méterért folytatott lövészárokharcaira emlékeztető helyzet alakult ki. Szabályos vérszivattyú.

Attól pedig a Fennvaló óvja meg az emberiséget, hogy bármely NATO-tag vagy akár a teljes szövetség csapatokat küldjön az orosz–ukrán frontra, s a jelenlegi proxyháború nyílt NATO–orosz konfliktussá terebélyesedjen, mert az testközelbe hozná az Oppenheimer című film utolsó képsoraiban megidézett nukleáris apokalipszist.

Nemcsak azért értelmetlen ukrán nemzeti szempontól a véráldozat, mert ebben a konfliktusban nem győzhetnek, ami elég nyilvánvalóan kiderül a rideg számokból, hanem azért is, mert ha valamiképpen mégis győznének, országuk szuverenitása kisebb lenne annál, mint amekkora addig volt, míg orosz befolyási övezetbe tartoztak. Az amerikai gazdasági és politikai befolyás jóval mélyebb és szerteágazóbb, Ukrajna az Egyesült Államok bábállamává vált a Majdan nevével fémjelzett CIA-s puccs óta.

Egyes ellenzéki megszólalók képesek úgy beállítani a helyzetet, hogy a „kárpátaljai magyarság a hazáját védi a fronton”, megfeledkezve arról, hogy Ukrajna mint jogfosztó, elnyomó terrorállam létezhet csak normális gondolkodású helybeli magyarok fejében, s e közösséget érzelmi szálak értelemszerűen Magyarországhoz kötik. Sokunknak vannak személyes ismerősei is, akik az anyaországban leltek menedéket az ukrán behívó elől. Az ő sorsukról is szó van, de minden okunk megvan együttérezni azokkal, akik ukránokként döntöttek úgy, hogy elhagyják hazájukat a háború miatt.

Érdemes egy pillantást vetni arra a térképre, mely az ukrán menekültek eloszlásának áprilisi helyzetét rögzíti az unió államaiban (https://www.consilium.europa.eu/hu/infographics/ukraine-refugees-eu/), s megnézni a számokat, amelyek nagyságrendeket és arányokat tekintve napjainkban is irányadók. Akkor 1 034 630 ukrán menekült élt Németországban, a sorban Lengyelország következik 994 755 menekülttel, majd Csehország 447 830-cal. Százezer feletti ukrán menekültet részesít védelemben a felsoroltakon kívül Spanyolország (168 970), Bulgária (151 590), Olaszország (148 060), Románia (117 395) és Hollandia (117 200). Jó eséllyel a sokak által eleve etalonnak tekintett német álláspont körül jegecesedik majd ki a többi érintett állam viszonyulása.

Ténykérdés, hogy ebben az ügyben nemzetközi jogi megalapozottsága van a magyar és az osztrák álláspontnak, amint az ifj. Lomnici Zoltán is kifejtette. De nem ez a fő kérdés. Hanem, hogy ebben az ügyben a kegyetlen, értelmetlen és embertelen lengyel álláspont mentén alakul-e ki többség s egyfajta kvázikonszenzus, avagy az osztrák–magyar mentén, függetlenül mindenféle, amúgy nem mellékes jogi érveléstől.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/EPA/Swen Pförtner)