A baloldali sajtóban nemegyszer abnormális jelenségként írták le azt, hogy az erdélyi magyarok többségét jobban foglalkoztatja az anyaországi közélet, mint a román, hogy több budapesti politikust tudnak felsorolni, mint bukarestit. Ami abból a szempontból érthető, hogy a balosok jellemzően kívülről szemlélnek minket, nem alkotnak velünk egy érzelmi szolidaritáson alapuló közös egységet.
Nemcsak minket, erdélyi, partiumi és bánsági magyarokat néznek kívülről, hanem a magyarságot általában. Így születnek az olyan megfogalmazások, miszerint a magyar „genetikailag alattvaló”, vagy „provinciális hőbörgő”, „agyhalott”, „droid”, „sötétben tartott, trágyával etetett gomba”, „krokodilagyú”, „rémisztő képződmény” s a sor még hosszan folytatható egészen a „patkányig”. Van, amikor e jelzők az egész nemzetre vonatkoznak, s van, amikor annak csak a jobboldalra szavazó, zömmel nemzetben gondolkozó részére. De a gyökérzet ugyanaz, a kívülállóság s a vélt felsőbbrendűség.
Miközben magyar ésszel, magyar szívvel mi sem természetesebb e jelenségnél.
Racionálisan le lehet vezetni, hogy ismerni kell az ellenfelet, hogy jobb tudni, kik irányítják a Romániának nevezett államalakulatot, amelynek uralma alá utalt több mint másfél millió magyart a történelem vaskényszere, de az átlagembert nem efféle észszerű meggondolások vezetik, hanem a belülről jövő érdeklődés, a nemzeti önazonosság, a kulturális meghatározottság. Még most, Trianon után egy évszázaddal is szerves történelmi kötődés áll az erdélyiek Budapest-központú világszemlélete mögött. Nem egy évszázadnyi, hanem egy évezrednyi.
Voltak az elmúlt száz évben olyan sorsfordulók, amikor a tágan értelmezett erdélyi magyarság lélegzet-visszafojtva figyelte a nemzetközi és azon belül az anyaországi politikai fejleményeket. Nemcsak akkor, midőn a mi sorsunkról döntöttek Bécsben, 1940. augusztus 30-án, hanem 1956 októberében is, amikor aligha mutatkozott arra remény, hogy a magyar szabadságvágy időlegesnek bizonyult győzelme bármiben is befolyásolja a léthelyzetünket.
Nemkülönben a nyolcvanas évek vége felé, amikor a ceausescui terror elől egyre többen vállalták a zöldhatáron való átkelés kockázatát, mert híre terjedt, hogy Magyarország nem adja már vissza az erdélyi menekülteket Romániának. Elvszerű, értékelendő döntés volt ez, mely szembement a nemzetközi joggal, akárcsak egyébként a keletnémet menekültek kiengedése. Akkor e lépés konvergens volt a szabadnak gondolt és akkor egyébként a jelenleginél ténylegesen sokkal szabadabb nyugati világ elvárásaival. Most viszont olyan sorsfordulóhoz érkeztünk, amikor az Európai Unió államai egy hasonló kérdésben, az ukrán vezetés által katonakötelesnek mondott ukrán férfiak kiadatásának ügyében formálják az álláspontjukat.
