Népmesék nélkül elvész a jövőnk

A népmesék, hála az Istennek, jól vannak. A magyar népmese napja évről évre egyre nagyobb társadalmi megbecsültségnek örvend. Ez így van rendjén. Büszkék lehetünk arra, hogy a kicsik és nagyok, szülők és nagyszülők és az ország számos intézménye ezen a napon a népmesék felé fordul, ezáltal is az ifjúság figyelmét eleik örökségére fordítsa.

Különösen gazdag népmesekincset tudhat magának a Kárpát-medencei magyarság.

Kétszáz éve folynak a tudatos folklórgyűjtések, óriási szövegkorpuszok érhetők el, és még sok tízezer, soha nem látott mese rejtőzik a közgyűjteményi archívumok mélyén. Lesz muníció a következő száz évre is, ha lesz értő olvasó, aki fontosnak tartja mindezt figyelemre méltatni. Hogy legyen, azért mindenkinek dolgoznia kell.

Egykoron, a XIX. századtól a népmesék a nemzet építésének az eszközeként is szolgálatot tettek, majd a szépírók és gyermekírók múlhatatlan munkássága révén a polgári és ifjúsági kultúra részévé is váltak. A paraszti társadalom eltűnt, de a mesék megmaradtak, máig közkedveltek. Hogy megmarad-e mindez a tudás a XXII. századra, azon áll, hogyan neveljük gyermekeinket.

Sokan keresik a mesékben az ősit, az archaikumot, sőt sokan csupán csak ezért magasztalják fel a népi kultúra ezen elemét.

Holott nem feltétlenül található meg ezekben a történetekben a több ezeréves misztikus tudás.

Nagy Ilona néprajzkutató véleménye szerint a parasztság sohasem volt kagyló, hogy igazgyöngyöket izzadjon ki magából. A sarkos megfogalmazás mindenképpen jó kiindulási pont arra, hogy a meséket és azok értékeit más szempontból is megvizsgáljuk. A mesék nem a múltjuk miatt fontosak, hanem azon szerepük miatt, amelyet a jövő érdekében be tudnak tölteni.

Az egykor füstös, sötét szobákban felcsendülő meséket gyakorta egyszerű emberek mesélték, a szavaikra mégis figyeltek.

A XIX. század végétől, a magyar ifjúsági irodalom megteremtésétől divat – és elvárt – lett népmesékkel nevelni. Benedek Elek meséi ma sem hiányozhatnak egyetlen gyermekszobából sem. A mese ugyanis valóban nevel, tanít, tanulságot fogalmaz meg. Valami olyan morális többlettel lát el, amelyre minden korban szükség van.

*Szent György és a sárkány – Lucas Cranach festménye (Forrás: Wikipedia)*

Régen sem élt mindenki a mesék erkölcsi rendje szerint, de abban nem volt kérdés, hogy mi a jó és a mi rossz. És abban sem, hogy erről beszéltek és ezt tartották követendőnek elmondani utódaiknak. A mai kor legnagyobb veszélye éppen abban áll, hogy a következő generációk előtt már nem mutatjuk fel a jó és rossz közötti különbséget. Nem mutatjuk be azt a morális egységet, amelyre egykoron minden közösség épült. A jó szándék helyett agresszív, arrogáns, önbíráskodó „mesehősöket” kapnak gyermekeink.

Mindezt pedig leöntve a fogyasztói kultúra mázával, amellyel sok-sok huncut krajcárt csalnak ki a szülők zsebéből, akik ezzel kimondatlanul is hozzájárulnak az újabb lélekölő termék előállításához.

A népmese ereje máig abban áll, hogy képes kiállni a jó mellett és bátorítani a legkisebbeket arra, hogy jól cselekedjenek. Egyértelműen foglal állást azok mellett az értékek mellett, amelyeket gyakran figyelmen kívül hagy a XXI. századi emberiség. A férfi legyen férfi, védelmezze a nőket és harcoljon utolsó csepp véréig, még akkor is, ha ördögökkel, boszorkányokkal kell megmérkőznie. A mesék a kemény küzdelemről, próbatételekről számolnak be, mindazokról, amelyeket ma sokan meg akarnak spórolni. Ahogy a segítségnyújtást is. A „jó tett helyébe jót várj!” eszméje helyett a globalista „mindent nekem, de azonnal” mentalitásának torz képe vált általánossá. Illetve már arra is van példa, hogy a nyúlszívű vitéz szorul a királylány segítségére. Ne is beszéljünk az elfuserált érzékenyítések egész sokaságáról, amelyekben a szegény sárkányt kell megsajnálnunk és elfogadnunk gyarlóságát.

Dehogy! A sárkány fejeit le kell vágni az utolsó szálig, mert különben nem szabadulunk meg a gonosztól.

Az a társadalom, amely lemond ennek vágyáról, olyan utódokat nevel ki, akik képtelen lesznek nemcsak különbséget tenni jó és rossz között, hanem saját érdekeiket is megvédeni. Így pedig eredménytelenül fogják felvenni a harcot, feltéve, ha egyáltalán harcba indulnak olyan örök egyetemes, emberi értékekért, amelyeket az érzékőrző mesehőseink követtek. A magyar népmese napjának talán ez a legfontosabb üzenete, hogy merjük gyermekeinket az eleink által megöröklött tudás szerint nevelni. Ezzel építhetünk kapcsolatot múlt és jelen között, erősíthetjük a köteléket szülők és gyermekek között.

Kapcsoljuk ki a bugyuta meséket, és helyettük merjük gyermekeinket felvértezni olyan csatákra, amelynek eredményeképpen kiállhatnak igazunkért.

A mesékben mindig győzedelmeskedik a jó, ehhez az eszményhez kell igazodni minden nemzedéknek. Ha véghez visszük, akkor boldogan élhetünk, amíg meg nem halunk.