A család az emberiség legrégebbi intézménye, a társadalom alapvető egysége, legyen szó bármely politikai berendezkedésről. A családok befolyása a társadalomra és magára a politikai rezsimre kulcsfontosságú. Amikor megszületünk, a család az első kapcsolatunk az értékekkel, az oktatással, a neveléssel. Emellett a családban megélt tapasztalatok által nyerünk tudást, nemcsak a szüleinktől, hanem a nagybátyáinktól, nagyszüleinktől és a többi rokontól. A család a mentsvár az indoktrinációval és az állam vagy az elit által gyakorolt ellenőrzéssel szemben. Ezért támadják.
Az 1920-as évek szovjet kommunistái már egy „szexuális forradalommal” megpróbálták eltorzítani a családot, liberalizálni a kapcsolatokat. Meztelenségi felvonulásokat és tömeges abortuszgyakorlatot hirdettek. Mindezt nagyszerűen leírja Alekszandra Kollontaj 1921-es művében (A kommunizmus és a család). Becslések szerint 1930-ban a terhességek hetven százaléka nem „teljesedett ki”. Sztálin aztán, látva az ezzel járó demográfiai veszteséget, elkezdte ismét kriminalizálni az abortuszt, és segített egy kicsit a szovjet családoknak. Persze a kommunista keresztes hadjárat ezzel nem ért véget: a gyerekeket szigorúan nevelték az iskolában, megtanították nekik a rendszernek fontos értékeket, sőt azt is, hogy a kormány és a rendszer védelme érdekében saját családtagjaikat is elárulják.
Miért olyan fontos a család? Először is, a család a kultúra, az értékek és a hagyományok generációk közötti átadásának színtere, az idők során szerzett tapasztalatok pedig jövőbeli tudássá alakulnak. Hasonlóképpen, a tulajdon átruházása családon belül kulcsfontosságú, nemcsak annak, aki kapja, hanem az aktuális politikai rezsimnek is, mivel lehetővé teszi az ember számára, hogy befektessen, tervezzen, mindamellett, hogy arra készteti az egyént, hogy gondoskodjon erről a tulajdonról, a saját eljövendő nemzedékéről, megtakarítson, a legjobbat adja gyermekeinek. Másodszor,
hol is lehet jobban gondoskodni a gyerekekről, mint a családban? Mindig a család lesz az, amelynek őszinte és önzetlen érdeke lesz, hogy ezt megtegye, és megpróbálja a legjobbat nyújtani, nemcsak gazdaságilag, de a nevelésben is.
Végül, harmadszor, bármennyi segítséget is nyújt a modern állam, végül csak a családod lesz, amely segíteni fog neked, amelyhez teljes bizalommal fogsz fordulni. A családban találsz majd érzelmi támogatást is.
Ez ellen a család ellen szüntelen a támadás. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában kialakult az a mentalitás, hogy családra már nincs szükség, az egyéni önmegvalósítás fontosabb, mint a hosszú távú gondolkodás, így a jövőbeli projektek – mondjuk a családépítés – nem menők.
A fősodratú média szolgálja (ki) hűen ezt a gondolatot. Az El País spanyol újságban nem kell sokáig keresgetni a hangzatos címeket:
Nem vállalunk gyereket, hogy ne járuljunk hozzá a környezeti összeomláshoz.
Vagy mondjuk ott van a társadalomban eluralkodó feminizmus: eltorzítja a női szerepvállalást. Nem azt mondom, hogy a nők egyedüli dolga anyának lenni és a háztartást vezetni, de mintha ezt a szerepet a társadalom el is felejtette volna. Sőt, ha van nő, akinek ezzel nem lenne gondja, mindjárt megkapja a feministáktól, hogy „elidegenedett”.
Az abortusz a mai nyugati társadalom másik legelfogadottabb fogalma, mintha csak egy fogamzásgátló módszer lenne. A média nem igazán magyarázza meg a vele járó kockázatokat, a mellékhatásokat vagy a pszichológiai traumát, amit okoz. Félelmetes, hogy a legfrissebb, 2020-as spanyolországi abortuszadatok szerint vannak nők, akik több abortuszt is bevállalnak.
2020-ban Spanyolországban 88 269 abortusz történt (ne feledjük, ekkor tombolt a Covid-járvány). 80 209 esetben a nő kérésére került sor az abortuszra, míg 5005 esetben a nő életét vagy egészségét súlyosan veszélyeztette volna a szülés. 2733 esetben súlyos, 271 esetben pedig az élettel össze nem egyeztethető magzati rendellenességek merültek fel. Ez azt jelenti, hogy a 88 269-ből mindössze 8009 abortuszt végeztek érthető okokból, a többi annak az egyszerű ténynek köszönhető, hogy nem akarták megszülni a babákat.
Az abortusz mellett döntő nők közül 36 468 nem használt fogamzásgátlót, vagyis felelőtlen volt. 20 423 esetben ugyanaz a nő másodszor, 6906 esetben a harmadik alkalommal, 2936-szor negyedszer, 889-szer ötödször, nyolcszáz esetben pedig a hatodik vagy többedik alkalommal vetette el a gyermekét: ugyanaz a nő! Ki veti alá magát hat vagy több alkalommal abortusznak? Normális ez? Az abortusz normalizálása folyik: azt ígérik, ez a módszer könnyű, senki sem ítél el érte, megszabadulhatsz a „problémádtól”. Ezt teszi a Nyugat, így verbalizálja az abortuszt, így legalizálja és normalizálja az embergyilkosságot.
Aztán azt akarják beadni nekünk, hogy tulajdonképpen minden család „család”. Romboljunk csak, torzítsuk a jelentését, ferdítsük el a valóságot! Minden lehet család, hölgyeim és uraim! Minek a bizalom? Az egység? A kötelék?
A homoszexuális házasság legalizálása csak a kezdet. A spanyol kormány például előállt azzal a törvényjavaslattal, amely kimondta, hogy tizenhat (!) fajta család létezik. És tessék, kérem ezt szépen, rendesen, iskolában tanítani.
Nem bírom felfogni, hogy a libertáriusok és a klasszikus liberálisok miért nem tulajdonítanak jelentőséget a családnak? Sőt, azokat, akik védik, ultrakonzervatívoknak nevezik. A klasszikus liberálisok és libertáriusok azonban progresszívek, elutasítanak mindent, ami a hagyományból, kultúrából, vallásból és családból származik, lerombolják a múltat, ahogyan a franciák tették az 1789-es forradalomban, guillotine alá küldve a fél országot a múltjával együtt. Mindez oda vezet, hogy manapság kevesebb a házasság, a gyerek, következésképpen kevesebb a család, így az emberek könnyebben manipulálhatók, indoktrinálhatók és uralhatók. Közben szüntelenül próbálják szétverni a család intézményét olyanok, mint Soros György és alapítványai.
Az elmúlt két évtizedben a demográfiai válság drasztikusan felgyorsult az európai kormányok túlnyomó többségének általános tétlensége mellett. A kevés kivételhez tartozik az Orbán Viktor vezette magyar és a Jog és Igazságosság párt irányította lengyel kormány.
Sokszor mondom, hogy amikor 2021-ben másodszor érkeztem Magyarországra, megdöbbentett, hogy fiatal, kisgyerekes embereket látok, hiszen Spanyolországban nem gyakori az ilyen. Úgy látszik, az állami családtámogatás észszerű politikákkal kiegészülve valóban hozzájárul a demográfiai növekedéshez, és megvannak az eredményei. Lengyelország is hozott ilyen irányú döntéseket, és az is hozzájárult a mutatók javulásához. Mindkét kormány konzervatív politikája az Európai Unió és Soros György céltáblájává tette a két országot.
Spanyolországban például az egyik legalacsonyabb a termékenységi ráta az Európai Unióban, mindössze 1,13 gyerek jut egy nőre, de nem számítva az anyák állampolgárságát, tíz spanyol anyának talán ha hét vagy nyolc gyermeke van. 2021-ben a születések száma 1941 óta elérte a történelmi minimumot, és a helyzet még súlyosabb, hiszen ma már jóval nagyobb a lakosság, mint akkor. 2022 első fél évében az országos statisztikai intézet friss adatai szerint összesen 159 705 gyermek született Spanyolországban, vagyis ez már a nyolcadik egymást követő év 2015 júniusa óta, amikor az év első hat hónapjában csökkenő a tendencia. (Akkor a születések száma megközelítette a 205 ezret.) Ez szörnyű. És ha tovább számolgatjuk, még szörnyűbb.
A spanyol nők egyre kevesebb gyereket szülnek, feminista- és woke-ideológiák nyernek teret, egyre több abortuszt végeznek. Rá kell jönnünk, hogy a népességcsere nem csak elmélet, már számokkal bizonyítható.
Európa demográfiai tél előtt áll, és valódi megoldásokra van szükségünk. Ezért nagyon fontos, hogy a demográfia központi kérdés legyen a nemzeti és az európai politikában. Jó látni, hogy minden korábbinál többen vettek részt személyesen vagy online a mostani budapesti demográfiai csúcson. Novák Katalin köztársasági elnök mellett politikai és egyházi vezetők, gondolkodók és influenszerek osztották meg véleményüket a családról, a demográfiáról és a lehetséges megoldásokról.
A szerző spanyol politológus
