Három-négy éves lehettem, amikor egy délután láttam nagypapámat leülni az akkor beláthatatlannak tűnő festővászon elé. Éppen apró fehér vonalakkal rajzolta a badacsonyi táj virágzó cseresznyefáinak koronáját. A kép a Balatonról nézve ábrázolta a szőlővel borított tanúhegyeket, előtérben egy hatalmas fűzfával. A törzs sárgásbarnája a színkör tudatosságával rímelt az ébredező tavaszi táj harsogó zöldjére és az ég azúrjára. Ölbe vett és kijavított, hogy az bizony nem azúr, hanem permanentkék, néhol jég vagy ultramarin vonásokkal. Ahogy a fehér sem egyszerű fehér, hanem cink vagy titán, és nézzem meg hogyan világosodik a paletta, amikor ecsetjét a sötét égszínek után a világosba mártja.
A kép ma a dolgozószoba dísze, szembe menve a divatos lakberendezési trendekkel, miszerint a felgyorsult világban elérni kívánt nyugalmat csak a minimalizmus testesítheti meg. Ez esetben pedig a könnyen takarítható akril- és üvegfelületek mellett nem fér meg holmi kép a falon, tessék tapétával kiemelni adott falfelületeket. Ha mindenáron ragaszkodnánk a képekhez, a divatos fali panelek mellett legfeljebb nyomatok engedélyezettek – hiszen minek költsünk sokat egy lakberendezési tárgyra, ha az év Pantone által meghatározott színei úgyis évről évre változnak, tehát a lakásokban is néhány évente kötelező stílust váltani.
A digitális festményeknek nincs lelkük
Természetesen nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy Rembrandt bécsi kisönarcképének hivatalos másolatát nézze szülei nappalijában, ám kevésbé ismert művészek mesés képeit lehet megtalálni bármely régiségkereskedőnél vagy galériában. A modern technológia és a folyamatos változást hirdető lakberendezési trendek azonban a papírképek, esetleg a nyomtatott vászon diadalát hirdetik. Ezekre fillérekért lehet akár 3D-technológiával is festményeket varázsolni, amelyek azonban szakértők, például
Noah Charney művészettörténész, bestselleríró szerint már annyira elterjedtek, hogy „kockáztatják a művészetet és a történelmet igazán ismerők és szeretők számára legfontosabb dolog elvesztését: a lelket”.
A digitális képeknek ugyanis nincs különös aurájuk, ráadásul csökkenthetik az eredetiek iránti érdeklődést – különösen, ha azok állagmegőrzése sem tökéletes.
Az elmúlt évszázadok során a festők többnyire saját maguk dolgoztak képeik megóvásán, illetve pénzhiány okán még a XIX. században is számos kevésbé jó állapotú, de jó vászonnal rendelkező képet festettek át. Csak 1900 körül kezdtek bizonyos festők professzionális restaurátori munkát vállalni. A szakma azonban a megszületése óta elmúlt több mint száz év alatt sem vált elismertté. Németországban és Olaszországban például hiába diplomához kötött a munkavégzés, átlagosan mindössze 1000-1300 eurót keresnek a többnyire női restaurátorok. A művészeti alkotások megőrzése bár fontos a felszínen, a legtöbb hivatalos szerv igyekszik spórolni, így alvállalkozókkal dolgoztat, a rendszer pedig a fizetés negyven százalékát kihúzza a valódi munkát végzők zsebéből.
Az amatőr restaurátormunkák rosszat tesznek a szakma hírnevének
Máshol, például Spanyolországban szabályozás sincsen, így amatőrök is belekezdhetnek akár több évszázados műtárgyak felújításába. Ennek esett áldozatul 2012-ben Elias Garcia Martinez Ecce Homója, amelyen Jézus majomszerűvé változott az önjelölt restaurátor munkája miatt. Három éve egy valenciai magángyűjtő tulajdonában lévő Szűz Mária kép vált felismeretlenné, miután egy elvileg bútorok és festmények restaurálásával foglalkozó „szakember” kézbe vette. Bartolomé Esteban Murillo Szeplőtelen fogantatás című alkotása a Pradóban látható, ám Murillo körülbelül harminc változatot készített. A restaurátor kétszer próbálkozott a helyreállítással, de mindegyik verzió rosszabb lett az előzőnél.
Federico Zeri olasz művészettörténész szerint a restaurátor több kárt tud okozni, mint egy bomba, mert bár egy robbanás minden bizonnyal tönkre teszi a művet, de egy ép töredék is elég a festmény stílusának elemzéséhez és újraalkotásához. A restaurátor azonban, ha teljesen lefejti, újraalakítja a felső réteget, lehetetlenné teszi a formai értelmezést.
Magyarországon az ötvenes évek elejéig igazi restaurálás kevés történt, inkább a műtárgyak állagvédelme került előtérbe tisztítás segítségével, ami azonban sok esetben kevés maradt. A háború veszteségei, illetve a korábbi éra művészeinek osztályidegenné válása azonban szükségessé tették, hogy profi festőművészek restaurátorrá képezzék át magukat. Ekkor indult Magyarországon a hivatalos restaurátorképzés. Ez volt az az időszak is, amikor nagypapám beköltözött a kenesei templom mennyezeti freskója alá, hogy művészi gondossággal újítsa fel azt. (Sajnos munkáját azóta egy újabb felújítás során átfestették.) A hatvanas években kerültek a múzeumok tanácsi kezelésbe, melynek okán a restaurátoroknak megyei feladatokat is el kellett látniuk, ami jobb megélhetést biztosított, mint a festőművészi lét.
Anatómiát, fizikát, analitikát és művészettörténetet hallgatnak a diákok ma is a képzéseken, egyre több speciális technológiai újítást használva. Megtanulják, hogy a restaurálás esetén nem a saját ízlés számít, hanem az állagmegőrzés. Ehhez minden tárgyat fény- vagy sztereomikroszkópos vizsgálatnak, és különböző cseppanalitikának vetnek alá.
Heitler András, a Magyar Képzőművészeti Egyetem docense szerint vita van arról, hogy a restaurálás művészet vagy tudomány.
Nagypapám művészetnek tekintette, és azt mondta, az igazi festő ebben is megtalálja a szépséget. Sokan értenek vele egyet. Gippert László – aki a Magyar Nemzeti Galériában 2016-ban egy fém polc mögül előkerült negyven Vaszary-festményt restaurált – például igen izgalmasnak írta le a folyamatot, ahogy a hengerre helyezés nélkül feltekert, deformálódott képeket kisimította és pótolta hiányosságaikat.
A szakma jövőjéről mindezek ellenére számosan negatívan nyilatkoznak, többnyire a pénzhiányt, illetve a társadalmi megbecsülés alacsony fokát említve problémának. Bármely változás nemcsak a művészi alkotások jövőjét szolgálná, de a hozzám hasonló unokáknak is örökre szóló élményt adna.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Getty Images)
