Az elmúlt évszázadok során a festők többnyire saját maguk dolgoztak képeik megóvásán, illetve pénzhiány okán még a XIX. században is számos kevésbé jó állapotú, de jó vászonnal rendelkező képet festettek át. Csak 1900 körül kezdtek bizonyos festők professzionális restaurátori munkát vállalni. A szakma azonban a megszületése óta elmúlt több mint száz év alatt sem vált elismertté. Németországban és Olaszországban például hiába diplomához kötött a munkavégzés, átlagosan mindössze 1000-1300 eurót keresnek a többnyire női restaurátorok. A művészeti alkotások megőrzése bár fontos a felszínen, a legtöbb hivatalos szerv igyekszik spórolni, így alvállalkozókkal dolgoztat, a rendszer pedig a fizetés negyven százalékát kihúzza a valódi munkát végzők zsebéből.

Az amatőr restaurátormunkák rosszat tesznek a szakma hírnevének

Máshol, például Spanyolországban szabályozás sincsen, így amatőrök is belekezdhetnek akár több évszázados műtárgyak felújításába. Ennek esett áldozatul 2012-ben Elias Garcia Martinez Ecce Homója, amelyen Jézus majomszerűvé változott az önjelölt restaurátor munkája miatt. Három éve egy valenciai magángyűjtő tulajdonában lévő Szűz Mária kép vált felismeretlenné, miután egy elvileg bútorok és festmények restaurálásával foglalkozó „szakember” kézbe vette. Bartolomé Esteban Murillo Szeplőtelen fogantatás című alkotása a Pradóban látható, ám Murillo körülbelül harminc változatot készített. A restaurátor kétszer próbálkozott a helyreállítással, de mindegyik verzió rosszabb lett az előzőnél.

Magyarországon az ötvenes évek elejéig igazi restaurálás kevés történt, inkább a műtárgyak állagvédelme került előtérbe tisztítás segítségével, ami azonban sok esetben kevés maradt. A háború veszteségei, illetve a korábbi éra művészeinek osztályidegenné válása azonban szükségessé tették, hogy profi festőművészek restaurátorrá képezzék át magukat. Ekkor indult Magyarországon a hivatalos restaurátorképzés. Ez volt az az időszak is, amikor nagypapám beköltözött a kenesei templom mennyezeti freskója alá, hogy művészi gondossággal újítsa fel azt. (Sajnos munkáját azóta egy újabb felújítás során átfestették.) A hatvanas években kerültek a múzeumok tanácsi kezelésbe, melynek okán a restaurátoroknak megyei feladatokat is el kellett látniuk, ami jobb megélhetést biztosított, mint a festőművészi lét.

Anatómiát, fizikát, analitikát és művészettörténetet hallgatnak a diákok ma is a képzéseken, egyre több speciális technológiai újítást használva. Megtanulják, hogy a restaurálás esetén nem a saját ízlés számít, hanem az állagmegőrzés. Ehhez minden tárgyat fény- vagy sztereomikroszkópos vizsgálatnak, és különböző cseppanalitikának vetnek alá. 

Nagypapám művészetnek tekintette, és azt mondta, az igazi festő ebben is megtalálja a szépséget. Sokan értenek vele egyet. Gippert László – aki a Magyar Nemzeti Galériában 2016-ban egy fém polc mögül előkerült negyven Vaszary-festményt restaurált – például igen izgalmasnak írta le a folyamatot, ahogy a hengerre helyezés nélkül feltekert, deformálódott képeket kisimította és pótolta hiányosságaikat.

A szakma jövőjéről mindezek ellenére számosan negatívan nyilatkoznak, többnyire a pénzhiányt, illetve a társadalmi megbecsülés alacsony fokát említve problémának. Bármely változás nemcsak a művészi alkotások jövőjét szolgálná, de a hozzám hasonló unokáknak is örökre szóló élményt adna.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Getty Images)