Azon semmi csodálkoznivaló sincs, hogy ez a létszámában csekély, politikai-gazdasági befolyásában azonban korántsem jelentéktelen erő nem riadt vissza az országvesztő államcsínytől az első adandó alkalommal. De hogy nem akadt egyetlen honvédtiszt, aki a nemzetrontó gyalázat és az országvezetésre hivatottak bénultsága láttán az egyetlen lehetséges parancsot határozottan kiadva, katonáival elfojtsa a patkánylázadást, és ilyenkor szokásos módon statáriálisan felelősségre vonja a néhány tucat puccsista vezért, az máig felfoghatatlan.
Több mint ezer év építő munkája hullott a semmibe, a haza kétharmada került idegen megszállás alá, miután a Károlyi által honvédelmi miniszternek kinevezett alkoholista Linder Béla (később a szerbek által megszállt Pécs idegen zsoldban álló polgármestere) gyakorlatilag felszámolta a magyar honvédséget. „Nem kell hadsereg többé, soha többé katonát nem akarok látni!” – gurgulázta részeg gyűlölettel az Országház előtt ágálva, ezer év örökségének elpusztítását magasztalva.
És miközben Budapest utcáit ellepte a csatornákból felhabzó fosztogató, gyilkoló csőcselék, az árulói, belső ellenségei által megsebzett és gúzsba kötött Magyarországot minden oldalról megtámadta a külső ellenség. A szabadkőműves propaganda azt harsogta, hogy senki nem jön ellenünk, hiszen minden katona hazavágyik, de ez a cseheket, a románokat és a szerbeket nem érdekelte, ők köszönték a lehetőséget. Ahogy az 1918. december 1-jei gyulafehérvári román gyűlés szervezői is, akiknek Károlyi utasítására a Magyar Államvasutak szerelvényeket bocsátott rendelkezésükre, hogy könnyebben, gyorsabban eljuthassanak az Erdély elszakítását részükről kimondó összejövetel színhelyére. Miután pedig 1919 márciusában átadta a hatalmat a bolsevik pszichopatáknak, és külföldre iszkolt, a beteg lelkű Károlyi nem szűnt meg hazánk ellen áskálódni, hanem a magyarság egyik legádázabb ellenségét, Edvard Benest arra bujtogatta, hogy a csehszlovák hadsereg támadja meg a Horthy Miklós kormányzósága alatt talpra álló Magyarországot.
A világtörténelemben sem korábban, sem azóta nem fordult elő, hogy egy megtámadott ország vezetői az önvédelem megszervezése helyett lefegyverzik saját katonáikat. Ez volt az egyetemes história legundorítóbb hazaárulása, amit soha nem feledhetünk.
De nemcsak tiszta történelmi tudatunk munkálása okán szükséges emlékeznünk a gyalázat, az aljasság, a magyargyűlölet százöt évvel ezelőtti fortyogó tobzódására, hanem jelenünk és jövőnk sorskérdéseinek megértéséhez is számos tanulsággal szolgál a később okkal-joggal krizantémos patkánylázadásnak nevezett gyalázatos eseménysorozat. Itt élnek köztünk a nagy magyar író, Herczeg Ferenc által igen pontosan degenerált hazardőrként, démoni dilettánsként jellemzett hazaáruló Károlyi Mihály magasztalói, eszmetársai, politikai klónjai. Clownjai, ha szójátékkal akarunk élni – csak éppen ezek az akkor internacionalista, ma globalista, akkor vörös, ma szivárványos bohócok nem ártalmatlan csepűrágók, hanem idegen érdekek nem lohadó magyar- és kereszténygyűlölettől fűtött elszánt ügynökei.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!