Százöt évvel ezelőtt megrendítő ütést mért a Szent István-i Magyarországra a belső ellenség. A baloldali történelemhamisítók által „őszirózsás” polgári demokratikus forradalomnak nevezett szabadkőműves puccsal hatalomra került magyar- és keresztényellenes hazaárulók a legnagyobb veszedelem idején gúzsba kötötték hazánkat, lefegyverezték a honvédséget, és ezzel megfosztották Magyarországot a minden oldalról rátámadó külső ellenséggel szembeni önvédelem lehetőségétől.
Hogy a történelmi magyar politikai osztály miért tűrte bénult fatalizmussal az országvesztő gazemberek véres ámokfutását, az máig megfejtetlen lélektani rejtély.
Gróf Tisza István dermedt tétlensége, majd a Károlyi bizalmasa, Pogány József vezette terroristacsoport általi meggyilkolása megrendítő jelképe az 1918. őszi rettenetnek, ami végül elvezetett 1919. március 21-éhez, a Szamuely–Kun-féle bolsevista diktatúrához.
E drámai hónapok hiteles és kendőzetlen tükre az 1936-ban és 1937-ben is Nobel-díjra jelölt nagy magyar író, Tormay Cécile Bujdosó könyv című naplója.
1918. október 30-án és 31-én nem a magyar nemzet, hanem maroknyi köztünk élő, de inkább élősködő, idegenszívű, rögeszmés kalandor, jórészt és meghatározóan szabadkőműves puccsista ragadta magához a hatalmat. Nem a semmiből jöttek, akkor már ötven éve egyre gátlástalanabb gyűlölettel és egyre nyíltabban folyt a több mint ezeréves keresztény magyar állam elpusztítására irányuló aknamunka. A dualizmus Magyarországa látszatra szédítő fejlődést mutatott, a mélyben azonban elveszítette a fennhatóságot pénzügyei fölött, a törzsökös magyar birtokos osztályt uzsorával kiforgatták ősi jussából, művelhető föld híján a vidéket elhagyó és a városi ipar bérrabszolga-rétegeként kialakuló nincstelen kétkezi munkások emberhez nem méltó körülmények között sínylődtek, és így persze a kultúra és a tudatformálás őrhelyeit, különösen az akkor kialakuló tömegsajtót magához ragadó ellenséges felforgatók jól szervezett hálózatának könnyen mákonyozható és uszítható eszközeivé váltak. A történelmileg is inkább német és szláv, mintsem magyar Budapest ekkorra a magyar nemzetből kiszédített városállammá, az ellenséges idegenség hídfőállásává lett. És „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”.
Azon semmi csodálkoznivaló sincs, hogy ez a létszámában csekély, politikai-gazdasági befolyásában azonban korántsem jelentéktelen erő nem riadt vissza az országvesztő államcsínytől az első adandó alkalommal. De hogy nem akadt egyetlen honvédtiszt, aki a nemzetrontó gyalázat és az országvezetésre hivatottak bénultsága láttán az egyetlen lehetséges parancsot határozottan kiadva, katonáival elfojtsa a patkánylázadást, és ilyenkor szokásos módon statáriálisan felelősségre vonja a néhány tucat puccsista vezért, az máig felfoghatatlan.
Több mint ezer év építő munkája hullott a semmibe, a haza kétharmada került idegen megszállás alá, miután a Károlyi által honvédelmi miniszternek kinevezett alkoholista Linder Béla (később a szerbek által megszállt Pécs idegen zsoldban álló polgármestere) gyakorlatilag felszámolta a magyar honvédséget. „Nem kell hadsereg többé, soha többé katonát nem akarok látni!” – gurgulázta részeg gyűlölettel az Országház előtt ágálva, ezer év örökségének elpusztítását magasztalva.
És miközben Budapest utcáit ellepte a csatornákból felhabzó fosztogató, gyilkoló csőcselék, az árulói, belső ellenségei által megsebzett és gúzsba kötött Magyarországot minden oldalról megtámadta a külső ellenség. A szabadkőműves propaganda azt harsogta, hogy senki nem jön ellenünk, hiszen minden katona hazavágyik, de ez a cseheket, a románokat és a szerbeket nem érdekelte, ők köszönték a lehetőséget. Ahogy az 1918. december 1-jei gyulafehérvári román gyűlés szervezői is, akiknek Károlyi utasítására a Magyar Államvasutak szerelvényeket bocsátott rendelkezésükre, hogy könnyebben, gyorsabban eljuthassanak az Erdély elszakítását részükről kimondó összejövetel színhelyére. Miután pedig 1919 márciusában átadta a hatalmat a bolsevik pszichopatáknak, és külföldre iszkolt, a beteg lelkű Károlyi nem szűnt meg hazánk ellen áskálódni, hanem a magyarság egyik legádázabb ellenségét, Edvard Benest arra bujtogatta, hogy a csehszlovák hadsereg támadja meg a Horthy Miklós kormányzósága alatt talpra álló Magyarországot.
A világtörténelemben sem korábban, sem azóta nem fordult elő, hogy egy megtámadott ország vezetői az önvédelem megszervezése helyett lefegyverzik saját katonáikat. Ez volt az egyetemes história legundorítóbb hazaárulása, amit soha nem feledhetünk.
De nemcsak tiszta történelmi tudatunk munkálása okán szükséges emlékeznünk a gyalázat, az aljasság, a magyargyűlölet százöt évvel ezelőtti fortyogó tobzódására, hanem jelenünk és jövőnk sorskérdéseinek megértéséhez is számos tanulsággal szolgál a később okkal-joggal krizantémos patkánylázadásnak nevezett gyalázatos eseménysorozat. Itt élnek köztünk a nagy magyar író, Herczeg Ferenc által igen pontosan degenerált hazardőrként, démoni dilettánsként jellemzett hazaáruló Károlyi Mihály magasztalói, eszmetársai, politikai klónjai. Clownjai, ha szójátékkal akarunk élni – csak éppen ezek az akkor internacionalista, ma globalista, akkor vörös, ma szivárványos bohócok nem ártalmatlan csepűrágók, hanem idegen érdekek nem lohadó magyar- és kereszténygyűlölettől fűtött elszánt ügynökei.
Igen, ezek ugyanazok.
Linder Béla Gyurcsány Ferenc vezette utódai kis híján megsemmisítették a Magyar Honvédséget. Katonáink létszáma 29 ezer fő alá csökkent, felszámolták a tüzérséget és a harckocsizókat, 2005-ben százmilliárd forinttal csökkentették a honvédelmi kiadásokat, amelyek a nemzeti össztermék mindössze 1,1 százalékát tették ki. A romlás, az erkölcsi züllés tragikus jelképe, hogy 2010-re mindössze 17 – nem elírás, nem tévedés, tizenhét – önkéntes tartalékos szolgált.
A nemzeti kormány erőfeszítéseinek köszönhetően ma már mintegy 11 ezren vannak, a honvédség létszámát kínkeservesen sikerült 36 ezer fő fölé tornászni, a 2010-es 318 milliárd forint helyett a 2023-as költségvetésből 1043 milliárd forint, a NATO-előírásoknak megfelelően a GDP több mint két százaléka jut honvédelmi kiadásokra, gőzerővel folyik a haderőfejlesztés.
Világunk egyre veszélyesebbé válik, látjuk a helyi érdekű csetepatékat és a globális geopolitikai ütközések lecsapódásaiként kitört proxyháborúkat, a születése óta hódító háborúkat folytató, bolygószerte puccsokat szervező, fenyegetőző-zsaroló Egyesült Államok alászállását kísérő dühödt-kétségbeesett zavarkeltéseket.
Hálát kell adnunk Istennek, hogy a mai károlyik, linderbélák, pogányjózsefek, szamuelyk, egyszóval korunk Magyarországot elpusztítani akaró, az Európai Egyesült Államok disztópiájával házaló hazaárulói a külföldi pénzeső és az abból finanszírozott, az 1918-at megelőző uszítást is felülmúlóan gyűlölködő magyar- és keresztényellenes propaganda ellenére nem tudnak a kormányzati hatalom közelébe férkőzni.
Ez azonban nem örökkévaló automatizmus. Sokat, egyre többet kell imádkoznunk, dolgoznunk és harcolnunk azért, hogy hazánk, a Szent István-i keresztény Magyarország ezer év múlva is fennállhasson.
Borítókép: Károlyi Mihály (Fotó: AFP/Roger-Viollet)
