Még a litvánok elleni döntetlenre végződő meccs előtt írtam ezt a nem elemzést. Mert annyi minden juthat eszébe egy nyughatatlan fotelultrának nem sokkal azután, hogy Sallai Roland már megint eleresztett egy hálószaggatót. Töredékek, pillanatok, félmondatok. Az alkalom tökéletesnek tűnik már most is, hiszen a szerbeket nem szokás egymás után kétszer, azaz oda-vissza megverni. Még azelőtt történt, hogy Sallai belecsempészett volna némi külsőt is az ominózus löketbe, amit a rosszabbik lábával engedett útjára.

És hozzá az idézet Sándor bácsitól: „Ha mindönki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkó mindön úgy lösz, ahogy lönni köll.” Aztán szemöldök-összevonva, esetleg lóugratva, oszt jó napot. Mert betyár időket élünk. Magam ráadásul kimondottan kedvelem, amikor a legelszántabb szurkolók többrétegű és jelentésű transzparensekkel jelentkeznek, amelyekből adott esetben nem hiányzik a humor, az irónia és az önirónia sem.

Ilyen volt például az olaszok elleni találkozó előtti vonuláskor a felejthetetlen, a mi nonnáink jobban főznek a ti nonnái­toknál felirat is. Ezerszer jobb ez, mint cigányozni. Na de ha én betyárt látok, azonnal Éri Péter (Pityu) jut eszembe, örökre. Fekete kalap, gyönyörű bivalyszemek, bajusz, hatalmas fogsor, délceg termet, csudás tenor, ahogyan minden idők és a magyar dalkincs egyik legszebb művét, a Betyárnótát játssza. Vajon látja-e még ezt a meccset – ez villan még be, mert tudom, hogy nagyon beteg. És hogy jelentősebb Fradi- és válogatott meccsek után gyakran felhívtuk egymást. Láttad? Ezután az a kép jön, hogy állok a szamosújvári temetőben Sándor bátyám sírjánál, ami szemben áll mindennel. Mert a magyar néplélek már csak ilyen, romantika és rögvalóság dacos keveréke. A pályán szív, szenvedés, néha sziporka, a nagyjából száz perc alatt kitörlődik minden más. Add Uram, hogy ne most kapjak infarktust, presszingelem a szódásszifont. Mire a francia végre lefújja, maestro Marco Rossi, ez a csodalény két évet öregszik.