Még a litvánok elleni döntetlenre végződő meccs előtt írtam ezt a nem elemzést. Mert annyi minden juthat eszébe egy nyughatatlan fotelultrának nem sokkal azután, hogy Sallai Roland már megint eleresztett egy hálószaggatót. Töredékek, pillanatok, félmondatok. Az alkalom tökéletesnek tűnik már most is, hiszen a szerbeket nem szokás egymás után kétszer, azaz oda-vissza megverni. Még azelőtt történt, hogy Sallai belecsempészett volna némi külsőt is az ominózus löketbe, amit a rosszabbik lábával engedett útjára.
Napokkal előtte olvastam, hogy minden eddiginél látványosabb élőkép készül a mérkőzés elejére, komoly használati utasítás is járt hozzá. De azért amikor Rózsa Sándor többemeletnyi nagyságú portréja felkúszott a kirajzolódó trikolór elé, elállt a lélegzetem.
És hozzá az idézet Sándor bácsitól: „Ha mindönki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkó mindön úgy lösz, ahogy lönni köll.” Aztán szemöldök-összevonva, esetleg lóugratva, oszt jó napot. Mert betyár időket élünk. Magam ráadásul kimondottan kedvelem, amikor a legelszántabb szurkolók többrétegű és jelentésű transzparensekkel jelentkeznek, amelyekből adott esetben nem hiányzik a humor, az irónia és az önirónia sem.
Ilyen volt például az olaszok elleni találkozó előtti vonuláskor a felejthetetlen, a mi nonnáink jobban főznek a ti nonnáitoknál felirat is. Ezerszer jobb ez, mint cigányozni. Na de ha én betyárt látok, azonnal Éri Péter (Pityu) jut eszembe, örökre. Fekete kalap, gyönyörű bivalyszemek, bajusz, hatalmas fogsor, délceg termet, csudás tenor, ahogyan minden idők és a magyar dalkincs egyik legszebb művét, a Betyárnótát játssza. Vajon látja-e még ezt a meccset – ez villan még be, mert tudom, hogy nagyon beteg. És hogy jelentősebb Fradi- és válogatott meccsek után gyakran felhívtuk egymást. Láttad? Ezután az a kép jön, hogy állok a szamosújvári temetőben Sándor bátyám sírjánál, ami szemben áll mindennel. Mert a magyar néplélek már csak ilyen, romantika és rögvalóság dacos keveréke. A pályán szív, szenvedés, néha sziporka, a nagyjából száz perc alatt kitörlődik minden más. Add Uram, hogy ne most kapjak infarktust, presszingelem a szódásszifont. Mire a francia végre lefújja, maestro Marco Rossi, ez a csodalény két évet öregszik.
Én csak egyet, a másikat Firenzében hagytam. Cirmos ultra – aki még a fentebb említett Sallai-mozdulatot követő általános zűrzavarban menekült el egy időre – is visszatér a fotelbe, és az ünneplés képei alatt jöhetnek megint az emlékképek. Hogy például volt egy ilyen párharc vége 1-12 is a jugók ellen, most meg ez van. Meg a wolwerhamptoni gálázás, hogy csak egyet említsünk a Rossi-korszakból. Szüntelen huhogás és károgás közepette. A stadionok vs. lélegeztetőgépek értelmezhetetlensége. Hogy miért ez játszik, miért nem amaz.
Mindeközben Rossi kitalálta a szív- és szeretetalapú focit, és divat lett meccsre járni. De nem a divat a lényeg, hanem a kölykök. Hogy lassan több a Szoboszlai-mez, mint a Messi. Azt már évekkel ezelőtt leírtam valamelyik parádé után, hogy a Szoboszlai–Sallai kettőst még órákig elnézegetném, de azóta a (nemzetközi) helyzet csak fokozódott, Varga Barnabással súlyosbítva. Ha beütöm a keresőbe, hogy VAR, megelőzi a vargabélest és az ízletes vargányát. Mint a védőit. Azért persze van, aki szerint Szoboszlai hátrafelé passzol. Igen, szokott arrafelé is, lapozzunk. Nettó hülyeségtől nem vész el az örömünk. Jönnek majd vereségek, kudarcok, mert a foci, mint magának az életnek egy érdekes leképezése, már csak ilyen ugye, de ez már a miénk.
Másnap jön a telefon, hogy meghalt a Pityu. Hosszú csend. Gyertyát gyújtunk. Aztán feltesszük a Betyárnótát. Dehogy halt meg, csak elrepült, gyaníthatóan muzikális angyalok kísérték. A világ legjobb hosszúfurulyását. És még brácsa, bőgő, gitár, ami jött. Tán az utolsó betyár ment el, egy karizmatikus férfi, egy jelenség. Aki tudta és át is tudta adni, hogy a magyar népzene és a blues bizony rokonok, ugyanazok a húrok szólalnak meg a szívben, szakadásig. Éri Péter a világ zenésze volt. A tordasi ház meg a világ közepe. Az alkotó, teremtő és könnycsordulásig vicces világé. Kitölthetetlen űr maradt most, de messze nem üres. Olyan súlyos, ám édes teherrel a közepén, amit vinni kell tovább. A tudást, a humort, az emberséget. Nem lesz könnyű meló, de akkó lösz mindön úgy, ahogy lönni köll. Ő már úgy tött, ahogy tönni köll.
Borítókép: Marco Rossi (Fotó: Mirkó István)
