Olyan sok minden történt azóta, mégis a volt magyar külügyminiszter egy júliusi írása kering fejemben, mert szinte egyedi módon tükrözi a mai magyar ellenzék prezentálhatóbb, még dialógusra képes részének mentalitását. Szükség van olykor elidőzni a többségi nemzeti törekvéseknek ma ugyan ellenszegülő, de napjaink magyar közéletének formálásában egykor kulcsszerepet játszó politikai elit jelenségénél is.
Generációm, amely tinédzserként élte meg a rendszerváltást, spontán tisztelettel tekint a rendszerváltók körére, és épp ezért is olyan nehezen értelmezhetők azok a kritikák, amelyek ennek a generációnak a soraiból érik a mai magyar külpolitikát, valamint a nyugati nihilista szélsőséges ideológiáknak való ádáz ellenállást. Álláspontjukra talán az egyetlen magyarázat az, hogy elakadtak a nyolcvanas, kilencvenes években kialakult Európa-képüknél, a harminc évvel ezelőtti geopolitikai fogalomrendszernél, és ezzel az erkölcsi világtérképpel képtelenek feldolgozni a mai aktuális kihívásokat, alkalmazkodni a kor csatarendjéhez.
Jeszenszky Bibó Istvánt idézve hasonlítja a mai magyar külpolitikát zsákutcához. Érdekes,
Bibó a történelmi zsákutca kifejezést elsősorban az osztrák–magyar kiegyezés, illetve az első világháború után kialakult nemzetszakadás kontextusában használja, amikor is a magyarságra az európai nagyhatalmak rákényszerítettek egy olyan diktátumot, amely a nemzeti lét, területi szuverenitás, közösségi önbecsülés minden elemét sértette. Épp azok a veszélyek, amelyek jelenkori variánsaival a mai magyar diplomácia küzd.
Ennek ellenére a volt külügyminiszter és diplomata épp azzal a súlyos váddal illeti a magyar kormányt, hogy szembefordult az 1989–90-es rendszerváltozás elveivel és céljaival. Ez egy kemény, övön aluli ütésnek indult, csak nem ért fel elég magasra.
A volt külügyminiszter három célkitűzésben határozta meg a rendszerváltás külpolitikáját: szakítás a ránk erőltetett, antidemokratikus keleti rendszerrel, „visszatérni” Európához, bekapcsolódni az euro-atlanti integrációba. Ezt szeretné ma is folytatni Jeszenszky Géza. Ennek csak egyetlen akadálya van: Európát, egy civilizációs népközösséget mára kiszorította annak egyik volt adminisztratív testülete, az Európai Unió.
A rendszerváltás korában az EU a nemzetek Európájának egy eszköze volt a béke, a jólét, a versenyképesség fenntartáshoz. Ma ennek az ellentéte igaz: a nemzetek Európája Brüsszel eszköze egy öntörvényű, öncélú globális elit kiszolgálására.
Ez pedig nem a provinciális, elmaradt magyar perspektíva, ezt a véleményt Pozsonytól Portóig megtalálni a legnagyobb parlamenti pártok képviselőinek felszólalásaiban.
Jeszenszky Géza a cikkben és máshol is megjelent véleményei alapján valamelyest a kritikus eurofilek közé tartozik, nyilván érti az Európai Unió mély ellentmondásait, de a pozíciójának van egy abszolút végzetes hibája: rendíthetetlenül hisz abban, hogy „a Nyugat képes az önkorrekcióra”. Ezzel az axiómával nem csoda, hogy képtelen elfogadni a magyar külpolitika új irányultságát. Ez egy olyan hittétel, aminek a valóság engesztelhetetlenül ellentmond: az Európai Unió visszafordíthatatlanul átbillent azon a ponton, amikor még megreformálható lett volna, képes az önreflexióra a kontinens lakossága érdekében. Ez 2015-ben lett teljesen világos, de Jeszenszky úr és politikai generációjának számos tagja olyan mértékben fektetett be saját személyes erkölcsi és politikai tőkéjéből az EU és a Nyugat tévedhetetlenségének dogmájába, hogy ennek elvetése egy fájdalmas szemléletváltást igényelne.
Az EU megreformálhatatlan. Azután, hogy egy év leforgása alatt bejött ide másfél millió telepes, és Brüsszel csak arra volt képes, hogy befogja a nemzeti szuverenitást és a határok védelmét követelők száját, nyilvánvaló, hogy ez az intézmény megreformálhatatlan. Ha a párizsi Bataclan-mészárlás után, ahol fiatalok szemét nyomták ki, kasztrálták, lőtték őket halomra gépfegyverrel, még mindig kvótákról beszélnek, akkor ez a Nyugat nem képes az önkorrekcióra.
Ha 2023-ban oda jutottunk, hogy az európai városokban tömeggyűléseket tartanak olyanok, akik kisdedek lemészárlását, gyermekek élve elégetését ünneplik, és Brüsszel csak zavarodott csenddel, kéztördeléssel tud ilyesmire reagálni, akkor bármilyen borzalmas is a felismerés, be kell vallani, hogy az az Európa, amelyről a vasfüggöny mögött egykor álmodtunk, már nincs többé.
Nézze meg Jeszenszky úr, mi maradt Európából! Egy, a krisztusi tanokat genderideológiára lecserélő, gyökértelen bürokrácia, terrorizmusba, bűnözésbe, szexuális erőszakba süllyedt, züllött és zavarodott embertömeg. Kérdezze meg magától, miért hisz a franciák 67 százaléka abban, hogy Európában népességcsere zajlik? Azt talán elismeri, hogy ők nem valami „Fidesz-propaganda” áldozatai?
Ugyanúgy, ahogy a kormány nem hagyta magának bemesélni, hogy a migrációt nem lehet megállítani,
a mai magyar külpolitika sem engedte magát hipnotizáltatni azzal, hogy elszigeteltek vagyunk, az Európai Unión kívül pedig nincs jövő és nincs igazság. Túllépett azon az idealisztikus Európa-képen, amiben a rendszerváltás egyes atyjai megragadtak, mint hangya a gyantában.
Egyszerűen nem lehet örökké függeni a Vera Jourová-félék kegyeitől, amikor a magyar gazdaságról és az ország biztonságáról van szó. Nem igazodhatunk az épp felkapott európai értékeknek kikiáltott divaterényekhez, és ezek elfogadását ellenőrző civil szervezetek önkényes osztályzatához. Egy pesti gangos udvarba ma több Európa szorul, mint a brüsszeli székhelyű szuperállam Patyomkin-falujába. Ha Jeszenszky úr végignéz ma Párizson, Stockholmon, Londonon vagy Amszterdamon, még mindig tényleg képes önmagával elhitetni, hogy mi, magyarok vagyunk zsákutcában?
A szerző a Hungary Today főszerkesztője
Borítókép: Pedro Sanchez spanyol miniszterelnök, Charles Michel, az Európai Tanács elnöke és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke az Európai Tanács 2023. október 6-i granadai informális csúcstalálkozóját követő sajtókonferencián (Fotó: AFP/Thomas Coex)
