A kérdés amúgy jogos, hiszen Dobrev félig bulgáriai, félig magyarországi csúcskommunista szülők sarja, aki Klara Petrova Dobreva néven született Szófiában, és eddigi pályafutása során semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármi azonosságot vállalna a magyar nemzettel. Hacsak azt nem vesszük ide, hogy itthon láthatóan megkezdődött a jövő évi európai parlamenti választás kampánya, amiből kifolyólag a közterületeken mindenhonnan Dobrev vicsorog ránk azzal a szlogennel, hogy ő „európai, magyar és szociáldemokrata”. Persze ez betudható annak a régi bolsevik szokásnak, hogy a hazug, felforgató ideológia hívei igyekeznek minden projektjüket az ellenkezőjéről elnevezni, mint ami az valójában. Így lett például a totalitárius terror és elnyomás lapja Szabad Nép, majd Népszabadság, egy szűk, külföldről a nyakunkra tett, idegen lelkű klikk rémdiktatúrája „népi demokrácia”, Dobrev Klára meg magyar…
Egyszóval nagyon is lényeges kérdés, hogy Dobrev Klára kinek szurkolt a nemzeti válogatottunk sorsfordító mérkőzésén, és egyáltalán nem volt igaza a DK-s értelemben vett függetlenobjektivitás oszlopának, Kálmán Olgának, amikor az ominózus sajtótájékoztatón azzal sietett a gyűlöletrohamtól fuldokló Molnár Csaba segítségére, hogy átvette a szót, és azt kezdte magyarázni: magánügy, ki kinek szurkol.
Hiszen nem az.
Igenis fontos, hogy egy miniszterelnöki székre pályázó politikus szurkol-e a saját nemzete válogatottjának, és egyáltalán a saját nemzetének tekinti-e az irányítani áhított közösséget. Sőt a dollárbaloldali botrány óta már nem csupán drámai túlzásként, de a rögvalóságban is mérlegelendő kérdés, hogy a jelölt egyáltalán Magyarországnak szurkol-e a népek viaskodásában?
Mi több, Dobrev Klára és a Gyurcsány-csapat arrogánsan megtagadott válasza egyenesen szuverenitásvédelmi kérdés. Hiszen miközben egy nagyon nehéz világpolitikai és gazdasági helyzetben közéleti kérdések hosszú sora nyomaszt bennünket, választópolgárokat,
nem léphetünk túl a legfontosabb mérlegelendő szemponton: ki Magyarország-párti és ki nem az emberek bizalmáért küzdő politikai erők sorában? Elemi érdekünk ugyanis, hogy a hazaárulókat diszkvalifikáljuk a versenyből!
A fejedelmi többes alatt az ország hazaszerető nagy többségét értem, függetlenül attól, hogy ki milyen mértékben szimpatizál Orbán Viktor 13 éve szakadatlan kormányzásával.
Most leltem rá a Múzeum körúti Honterus Antikváriumban – mindenkinek ajánlom a felkeresését és a könyvaukcióik nyomon követését pusztán intellektuális élményként is – Szabó Dezső A végzet ellen – Hungárizmus és halál című esszéjére, mely 1938-ban, a neves népi írónk és még jelesebb publicistánk magánkiadású folyóiratában jelent meg.
Szabó Dezsőtől, aki a világháború végén halt meg egy Rákóczi téri bérház óvóhelyén, így háborús viszonyok között a téren temették el, a kiépülő kommunista rezsim azt is megtagadta, hogy exhumált holttestét méltó módon helyezzék örök nyugalomra. Életművét elhallgatták, amikor pedig már lehetett róla suttogni, Kádár János és Aczél György csahosai igyekeztek őt szélsőjobboldaliként és antiszemitaként beállítani. Pedig azon túl, hogy írásaiban kárhoztatta a Károlyi-féle „forradalomban”, majd Kun Béláék „patkánylázadásában” részt vevő zsidókat, nem volt antiszemita. Sőt a harmincas évek második felére megerősödő antiszemitizmust, a Németországból beszüremkedő náci eszméket egyenesen a magyar nemzeti gondolat legnagyobb ellenségeként azonosította.
Szabó az említett lapszámban így ír a Németországból beáramló gyűlölködésről:
A mai kificamodott napok beteg rikácsolásai dacára, sőt: ezeknek élesebb megmutatása mellett: Nemzet csak a teljes polgári egyenlőség mellett lehet. […] Mióta nálunk titkos összebújások, a tébolydai felügyelet gondatlansága, lejárt börtönbüntetések s a törvényen kívüli emberkloákák küldik a prófétákat és »egyetlen fejeket« a politikai megváltások zászlótartóivá: nincs olyan őrült butaság, olyan cinikus gazság, mely politikai hiszekeggyé ne szabadulhatna a történelemmé lázadó baromarcú emberfalkák kátéiban. És természetes, hogy a tudatlanság és gyilkos cinkosság e zabolátlan gengszterei zsákmánylehetőségeiket, bandahatalmukat a tudás, a tehetség, a gondolat megkötözésével, az életverseny becsületes emberi feltételeinek elgátlásával akarják jogrenddé biztosítani.
Szabó Dezső azt is hozzáteszi:
A leszorított magyarság egyenlősítését, szükségszerű új honfoglalását, államalkotó jogai visszaszerzését is nem numerus claususok, nem ad hoc részletmegoldások sorozatával: hanem egy új, minden szabadságában, minden egyenlőségében intézményesen biztosított demokrácia megépítésével fogjuk elérni, mely a magyarság nagy tömegeit fogja az életharc eleven tényezőivé mozgósítani.
Az író a nemzetiszocializmust és magyar adaptációját, a hungarizmust nemes egyszerűséggel „faji bolsevizmusnak” nevezi, és csontig hatoló éleslátással ír arról, hogy hova vezethet, ha az akkori kormányzó és miniszterei kiengedik kezükből a kezdeményezést, és megengedik a német befolyás eluralkodását közügyeinkben.
A nagyszerű gondolkodó 1938-ban végső soron tehát egy hangos és elkeseredett szuverenista kiáltványt fogalmazott meg, leszögezve:
A faji diktatúra uralmával mind egyetemesebb erővel tért vissza a német imperiálizmus eredeti terve: Középeurópa kis államait a politikai közösség valamilyen formájában, a gazdasági előny csábító jelszavaival s a lelki átformálás minden eszközével lehetőleg fegyver nélkül, mintegy az ők ösztönös felajánlkozásából tenni a német uralmi vágy szerves részévé.
Ugye ismerős? A két világháború között a szovjet bolsevizmus és a német „faji bolsevizmus” szorításában fuldokolt Közép-Európa, megspékelve a győztes nagyhatalmak gonosz trianoni ármányával, a kis népek egymás ellen ugrasztásával és a Kárpát-medence nemzetiségeinek az évszázadokon át államalkotó és oltalmazó magyar nemzettel való szembefordításával.
Akkor, Szabó Dezső korában Magyarországnak ebből a halálos ölelésből kellett (volna) kiszabadulnia. Most, nyolcvan évvel később szinte ugyanez a problémánk. Csak most a háborúba bőszített Oroszország és a vérrel áztatott Közel-Kelet rémképe mellett is főként a washingtoni–brüsszeli imperializmus szorongat bennünket.
Szabó Dezső szövegében elég pusztán behelyettesíteni a szereplőket, és rádöbbenünk: korunk hungaristái, bolsevistái, a veszedelmes eszmék importőrei nem mások, mint Dobrev Kláráék. A nyugati – ma már kissé elkoptatott, de nagyon is pontos kifejezéssel élve – imperialisták ágensei.
Ezért fontos kérdés, hogy kinek szurkol Dobrev Klára, s rá tudjuk-e kényszeríteni őt arra, hogy ezt be is ismerje előttünk! A választópolgároknak joguk van tudni, hogy kik kérik a bizalmukat, és Magyarországra, ezeréves államunkra megvédendő egységként, nemzetünkre mint legfőbb rendező erőként tekintenek-e vagy sem!
Ezért is volt indokolt a harcias és kérlelhetetlen hangnem, amelyet minden idők legkarakánabb Fidesz-kongresszusán Orbán Viktor és a párt legmeghatározóbb politikusai, köztük Kövér László, Kubatov Gábor, Kocsis Máté és Szijjártó Péter megütött. Történelmi tragédiáink, a legrosszabbkor előtörő belviszályaink és gyengeségeink arra intenek bennünket: ezúttal ne legyünk tétovák és gyávák, és a kormányzat leghatározottabb kiállásával, alaptörvényünk szükséges módosításával védjük ki az új bolsevisták offenzíváját, s hirdessünk zéró toleranciát a hazaárulással szemben!
