És itt érünk el ahhoz a mondathoz, ami miatt pellengérre állított anno a hetilap. Merthogy igen, van olyan hajléktalan, aki a társadalmi nyomás, a felelősségvállalás – akár pusztán önmagáért –, az elvárások, a mindennapi daráló elől menekül és választ egy olyan létformát, ami mindezek alól felszabadítja. Ezzel nem azt állítom, hogy ők így boldogok, és ez egy ideális állapot bárkinek, csupán annyit, hogy az ő esetükben azért lehetetlen szinte a segítségnyújtás, mert el sem akarják fogadni.

Az édesanyám sokáig dolgozott addiktológusként. Később pszichiátriai szakvizsgát szerzett és az egyik legnagyobb fővárosi kórház pszichiátriai osztályán dolgozott majdnem tizenöt éven át. Szinte mindig feküdtek hajléktalanok a részlegen, és nem feltétlenül azért, mert oda tartoztak, hanem mert például egy elvonási tünetektől hallucináló hajléktalant a mentő automatikusan oda vitt be. Ilyenkor a nővérek megmosdatták, tiszta ruhát adtak rájuk, tetvetlenítették és sterilizálták őket, levágták a hajukat, körmüket, vagyis megpróbálták a hozzájuk kerülő fedél nélkül élőket emberhez méltó állapotba hozni. És ha kellett, segítettek másban is. Hivatalos ügyek elintézésében, átmeneti szállás keresésében, amiben lehetett.

Így került be hozzájuk egy idős bácsi, akit a Mechwart ligetnél fagyhalál közeli állapotban találtak meg és szállítottak be. Sok időbe telt, amíg minden betegségéből meggyógyult, eközben viszont kiderítették róla, hogy ki ő és hogyan érik el a hozzátartozóit. Kiderült, hogy van bankszámlája, amire folyamatosan érkezett a nyugdíja már sok-sok éve, de nem nyúlt hozzá. Olyan sok megtakarítása gyűlt így össze, hogy be tudták őt fizetni egy kulturált idősek otthonába, ahol élete végéig ellátást kapott volna, és még így is maradt volna költőpénze. A sikertörténetet követő hónapokban a bácsi megint egyre többször tűnt fel a Mechwart ligetben szatyrokkal, koszosan. Aztán télen megint kórházba vitték az utcáról, mert eszméletlen volt. Tüdőgyulladásban halt meg.

A történettel pusztán annyit szeretnék alátámasztani, hogy nem őrültem meg és demagóg sem vagyok. Valóban létezik egy olyan mentális állapot, amikor már hiába a segítség, hiába minden lehetőség, nem lehet az utcáról visszahozni azt, aki valamilyen oknál fogva ott akar maradni. Ennyit a Magyar Narancsról.

Pontosabban még azt fontos elmondani, hogy amikor az elmúlt évtizedek egyetlen felelős főpolgármestere, Tarlós István megpróbált érdemi változtatásokat tenni a Budapesten fedél nélkül élők ügyében, és életbe léptetett egy átgondolt és szervezetileg is alátámasztott hajléktalanrendeletet – amit mellesleg 2015. májusban három tartózkodás mellett minden fővárosi képviselő megszavazott –, a Magyar Narancs úgy tudta csak kommentálni, hogy „Tarlós István behisztizett, akinek nincs otthona, szívódjon fel gyorsan” . Szerinte ugyanis a közterület-használat szabályozása azt jelentette, hogy aki fedél nélkül kénytelen élni, azt meg kell büntetni.

Nos nem, a hajléktalanrendeletnek nem ez volt a lényege. Sokkal inkább azt vette alapul, hogy egy fedél nélkül élő embert (is) alapvetően megillet az emberi méltósághoz való jog. Tehát feltételezhetően javít az életminőségén, ha nem a Batthyány téren él egy padon a saját ürülékében, hanem például hajléktalanszállón, ahol ágyat és meleg ételt kap, illetve lehetőséget a változtatáshoz. De azt is, hogy egy átlag állampolgárnak is joga van ahhoz, hogy amikor reggel munkába indul és kilép a lakása ajtaján, akkor ne az a látvány fogadja, hogy valaki éppen a járdán végzi a nagydolgát a legnagyobb természetességgel, majd visszafekszik aludni a vásárcsarnok oldalán berendezett hálószobájába.

Karácsony Gergelynek természetesen egyik első dolga volt főpolgármesterként eltörölni Tarlós igen komplex rendeletét, mondván, „mindenkinek mindent szabad”. A döntés azonban nemhogy szakmailag nem volt semmilyen egyéb alternatívával megtámasztva, sokkal inkább akart imponálni Budapest liberális felének.

A hajléktalanhelyzet ma Budapesten a következő. Egyrészt szinte ellepték a fővárost a hajléktalanok, akik valóban életvitelszerűen élnek a közterületeken, gyakorlatilag kisajátítva azokat. Például ha szeretném elvinni játszótérre a gyerekeimet és a II. János Pál pápa térnél lakom, akkor a szeméten és a mocskon túl – ami nem mellesleg súlyos közegészségügyi és köztisztasági állapotot idéz elő –, kempingsátrakat, hálózsákokban alvó hajléktalanokat, szerteszét hagyott élelmiszert, piásüveget, óvszert, nem egy esetben emberi ürüléket kellene kerülgetnünk. A főváros a helyzetet úgy oldaná meg, hogy mobil vécét épít a térre, ami már a Blaha esetében is „kiválóan” bevált: drogosok és prostituáltak vették birtokukba;  az a jobbik eset, ha simán csak kocsmának használják.

Ez az állapot nem csak Józsefvárosra igaz egyébként,  kisebb-nagyobb eltérésekkel szinte minden közpark hasonló képet mutat. Nem utolsó adalék a történethez, hogy a józsefvárosi Fidesz szerint Iványi Gábor, az Oltalom Karitatív Egyesület vezetője megfenyegette a kerületet, hogy ha Pikó nem ad tizenöt millió forint gyorssegélyt az egyesületének, ötszáz hajléktalant küld az utcára. Ezen információ birtokában még bájosabb a Telex írása, amelyben azt taglalják, a Fidesz pusztán politikai célokra használja a hajléktalankérdést.

Felmerült bennem az is, vajon azok a balos portálok, amelyek a Tarlós-féle hajléktalanrendelet idején szétcikkezték magukat arról, milyen kegyetlen a városvezetés, az utóbbi időben miért nem írnak tényfeltáró riportokat ugyanerről? Például hogy hogyan néz ki a Keleti pályaudvar és környéke, a II. János Pál pápa tér, a Batthyány tér, az aluljárók, a parkok, és hosszan lehetne folytatni a sort. Ez lenne a segítség a fedél nélkül élőknek? Hogy totálisan magukra hagyva a város bármely pontján kiüthetik magukat? Ez Karácsony Gergely megoldása a hajléktalanhelyzetre? Végtelenül szomorú. Most már csak azt nem tudom, hogy amikor a főpolgármester érdemi megoldások helyett arról posztol, hogy aki szóvá teszi ezeket az állapotokat, az dehumanizál, lenéz és megvet – jelesül Kubatov Gábor –, akkor valóban így gondolja-e, vagy teljesen elment az esze? Nekem inkább az utóbbi tűnik reálisnak.

Borítókép: Hajléktalanok Budapesten (Fotó: Mirkó István / Magyar Nemzet)