Fehérek közt egy európai

Nem vitás, meglepetésként érte a patrióta tábort Orbán Viktor váratlan kisétálása a múlt heti Európa-csúcsról. Talán túl nagy várakozást keltettek az elemzők megelőző nyilatkozatai a magyar pozíció erősségéről és a lehetőségeinkről, talán eleve félreértés volt azt remélni, hogy Ukrajna csatlakozási tárgyalásainak elkaszálása reális és elérhető megoldás. Nem lehet véletlen, hogy a miniszterelnök egy héttel a csúcs előtt, a megszokott pénteki rádióinterjújában is külön nyomatékosította, hogy a vétó mint olyan nem is létezik az uniós jogrendben, ebből kifolyólag ő nem készül vétóra.

Elmagyarázta, hogy az egyhangú döntés intézményének éppen az (volna) a lényege, hogy a felek addig tárgyalnak, míg létre nem jön a közös nevező. Az interjúban így fogalmazott Orbán Viktor: „Magyarország nem vétózik. Olyan, hogy vétó, nincs, Magyarország meg fog akadályozni döntéseket. Ha egyetértünk, van uniós álláspont, ha nem, akkor nincs. Nem szabad engedni, hogy belekényszerítsenek minket abba, hogy lelkiismeret-furdalásunk legyen azért, mert nem értünk valamiben egyet.”

Az érdemi vita, egyeztetés ezúttal elmaradt, a „közös nevező” nélkülünk jött létre. Mi pedig, ha úgy tetszik, kisétáltunk ebből az ijesztő, bősz és vak, kierőszakolt egyetértésből.

Aztán órákon belül jött a megnyugtatóbb hír: Orbán Viktor az uniós csúcs további kulcsfontosságú döntéseinél jelen volt, így megakadályozta azt az őrültséget, hogy az Európai Unió hitelből brutális összegű, ötvenmilliárd eurós csomaggal támogassa Ukrajnát, annak ellenére, hogy a háborúban álló ország még a korábbi, összességében százmilliárd euróra tehető EU-s támogatásokkal sem számolt el, azok elköltéséről jószerivel semmit sem tudni.
Ukrajna uniós csatlakozását – Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatójának számítása szerint – még legalább 75 alkalommal megakaszthatják a tagállamok. Taktikai döntés volt tehát a pillanatnyi, arcvesztés nélküli vissza- vagy inkább kivonulás, hiszen Magyarország miniszterelnökének az első helyen mégiscsak a választópolgárai érdekét kell nézni. A mi érdekünk pedig az volt, hogy a megfelelő drámai pillanatban semlegesítsük a brüsszeliták aljas zsarolását és kikényszerítsük a nekünk járó, a felzárkóztatást és a Covid-járvány utáni gazdasági újraindítást segítő támogatások kifizetését. Nem mellesleg ez a pénz sem ajándék, hiszen a fedezetét – az ukrajnai adományokhoz hasonlóan – jórészt a tagállamok által garantált hitelfelvétellel szerezte meg az unió.

Első körben tízmilliárd eurót szabadítanak fel a nevetséges indokokkal visszatartott pénzből, amire ugyan nem az állam fizetőképességének megőrzése miatt van szükség – a Gyurcsány–Bajnai-kormány volt az, amelyet a világválság első szele a padlóra küldött 2008-ban –, hanem a háború előtti, normális életünk és életszínvonalunk visszaszerzéséhez kell a támogatás. Hogyan másként tudnánk helytállni az európai szabadpiac versengésében, ha a többi tagállam központi forrásból fűtheti a gazdaságát, miközben a magyaroknak nélkülözniük kell ugyanezeket a pénzeket? Csupán azért, mert kormányunk – a szavazók többségével egyetértve – vállalja az Európa jövőjéről vallott nézetkülönbségét a brüsszeli kaviárzabálókkal szemben?

Egy lépés hátra, kettő előre, így foglalható össze a múlt heti meccs eredménye.

Amit helyettünk a Der Spiegel írt le remekül: „Orbán mindenhol győzött: semmi igazán jelentőset nem áldozott fel. Milliárdokat kapott, blokkolta az Ukrajnának szánt pénzügyi segélyt, és továbbra is minden lehetősége megvan, hogy zsarolja az EU-t” – írta csalódottan a német lap. Milyen fájdalmas is, amikor a valódi zsarolót a saját fegyverével győzik le! Annyi tanulságot azért levonhat a kormánypárti tábor olykor aránytévesztésre és túlbuzgóságra hajlamos része, hogy nem érdemes a közönségben megalapozatlan várakozásokat kelteni, hiszen egy minden bizonnyal a vesztébe rohanó, de egyelőre még hatalmas és gazdag nemzetközi elittel szemben kell Orbán Viktornak és a magyar kormánynak jó alkukat és engedményeket kicsikarnia.

Itt érkezem el cikkem lényegéhez: elkeserítő és félelmetes volt látni ennek a dacos elitnek a konok és vak akaratosságát, ahogy minden észérven átgázolva, minden alternatívát lesöpörve kívánnak az unió részévé tenni egy olyan országot, amely az EU-n kívül álló okokból sajnos háborúban áll egy olyan nagyhatalommal, amely nem mindenható, de ha sarokba szorítják, életveszélyes lehet az egész kontinensre nézve. Amely vak dogmák és pitiáner lekötelezettségek mentén kész elárulni csaknem félmilliárd uniós polgár létérdekét.

Miközben az elmúlt években a migráció, az LMBTQ-terror vagy az ukrajnai háború kérdésében a közép-európai országok vezetői többnyire velünk értettek egyet, a nagy uniós vitákon mégis bemenekültek a tárgyaló valamelyik egérlyukába. Így történhetett meg, hogy az Ukrajna EU-s csatlakozási tárgyalásainak megindításáról, a (hideg)háborúba való végzetes belesodródásról szóló múlt heti döntésre elfogyott a józan politikusok bátorsága, és nem merték megakasztani a folyamatot. El lehet gondolkodni azon, hogy az egereknek vagy az oroszlánoknak kedvez-e ez a világ, de arra mégiscsak büszkék lehetünk, hogy a gerincünk nem puhult el, s az elmúlt bő egy évtized viharában mindvégig egyazon irányba tartott a gyorsnaszád. Az őszinteség és a következetesség lassan hungarikummá válik.

Orbán Viktor a népvándorlási válság kirobbanása, százezrek erőszakos betörése, a röszkei migránsattak után, már a migrációs népszavazásra készülődve, a 2016-os évértékelőjén fejtette ki nagyszabású gondolatmenetét Európa jövőjéről és a magyar külpolitika helyes irányáról: „A nemzetközi politika bonyolult és ravasz dolog. Van úgy, hogy országokat odébb tolnak, mondjuk kétszáz kilométerrel, mint a lengyeleket. És ismerjük persze a szakállas viccet is, miszerint Magyarország az egyetlen ország a világon, amely saját magával határos, ráadásul köröskörül. De a világpolitikában úgy is megváltoztathatja egy egész ország a helyét, hogy közben a határai tapodtat sem mozdulnak. Bennünket például megszállt a szovjet hadsereg, s egy szempillantás alatt átkerültünk nyugatról keletre, később kivonultak, s mi újra nyugaton találtuk magunkat. Nem indokolatlan tehát a kérdés: hol tart ma Magyarország a világpolitikai térben? Úgy tűnik, hiába múlnak az évszázadok, vannak dolgok, amelyek állandók. […] A magyarok csak akkor lehetnek függetlenek, akkor élhetnek szabadságban, csak akkor futhatják meg a tehetségük és szorgalmuk megrajzolta pályaívet, ha egyik nagyhatalom sem az ellenségünk, pontosabban, ha mindhárom egyszerre érdekelt Magyarország függetlenségében és gazdasági fejlődésében. […] A magyar külpolitika vastörvénye, hogy mi, magyarok a békében vagyunk érdekeltek.”

Majdnem nyolc év távlatából érdemes végigolvasni az egész nagy ívű, váteszi beszédet, amit értelmezve jól látható, hogy a magyar kormány az alapelveihez azóta is masszívan ragaszkodik. A patrióta oldal szellemi műhelyei az utóbbi időben nagyszerű munkákban magyarázták meg a világpolitika ijesztő fordulatait, alapozták meg gondos munkával a magyar hitvallás létjogosultságát. Az első helyen továbbra is Schmidt Mária Látlelet az orosz–ukrán háborúról című kötelező olvasmányát említem, de a sok értékes mű sorában kiemelten fontos Fűrész Gábor, a Századvég vezérigazgatója és Hortay Olivér energiapolitikai szakértő új könyve, mely Megadja Gábor felrázó előszavával, Egy új hidegháború küszöbén címmel látott napvilágot. Olvasni, forgatni kell ezeket a műveket, hogy rádöbbenjünk az igazságra: valójában ki képviseli az európai értékeket és az európai embert ebben a játszmában?

A bolsevik és a náci ideológiák fojtogatásában írta meg József Attila üdvözlő sorait Thomas Mannhoz. Habár a költeményt a liberálisok egyre súlyosbodó demenciájuk megnyilvánulásaként önigazolásként szokták felhasználni, azért mi értelmezzük azt újra: „Nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék / fő-e új méreg, mely közénk hatol / meddig lesz hely, hol fölolvashatol?/ Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők – szabadok, kedvesek / – s mind ember, mert az egyre kevesebb… / Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. / Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.”