Kázmér 2024. március 4.
logo

Orbán Viktor különleges beszédei egy kötetben

Rácz András
2023.12.06. 11:00
Orbán Viktor különleges beszédei egy kötetben

Miniszterelnökünk sajtónyilatkozatait, parlamenti felszólalásait, nyilvános vitáit, kampánybeszédeit, kormányfői helyzetértékeléseit – a kihívások hevétől függően – naponta vagy hetente hallhatjuk, követhetjük. Irányadó nagy előadásai, pár mondatos lelkesítő szavai, velős összefoglalói mindenkihez eljutnak, aki követi a magyar politika eseményeit. 

Van azonban a közéletnek egy kevésbé nyilvános, szűkebb körű, mindig csak az érintettekre tartozó, mondjuk úgy, intim vetülete is.

Az avatóünnepségeken, emléküléseken, temetéseken vagy éppen kitüntetések alkalmából elmondott beszédek, bár nyilván hozzáférhetők, nem a széles közönséghez szólnak.

Mindig örültem, ha maradt időm és erőm ki- vagy elkalandozni a politika hatalmi gépezetének hatósugarán túlra. Ilyenkor ugyanaz a cél és meggyőződés vezetett, mint a politika szokásos napi malmában: mozgósítani a magyar nemzet erőforrásait, ahol pedig még hiányok vannak, ott létrehozni azokat a szellemi és lelki erőket, amelyek segítségével ismét elfoglalhatjuk a világban azt a helyet, amit ez a nép tehetsége,  jelleme és történelme alapján megérdemel. Ebből a szándékból születtek az itt közölt beszédek

– írja Orbán Viktor a most megjelent Másként című kötet előszavában.
A napokban boltokba kerülő válogatás azokat a beszédeket gyűjti össze, amelyek megmutatják a miniszterelnök gondolkodásának sarokköveit, értékvilágának alapjait, körülrajzolják közös életünkről megalkotott vízióit. Ünnepek és emléknapok, Templom és iskola, Hősök és bajtársak – olvashatjuk a kötet három egységének címét, s a felosztás többé-kevésbé azt is megmutatja, miféle eszmék azok, amelyekhez ragaszkodik a szónok: közös múltunk, jeles dolgaink és tragikus emlékeink először, hitünk és tudásunk másodszor, végül – de amint a terjedelmekből is érzékelhető – legfontosabbként azok az emberek, akiket követünk, akikre felnézünk, akiktől példát veszünk, akikre támaszkodunk.

A nemzeti imánk megszületésének kétszázadik évfordulóján elmondott beszéddel kezdődik az első rész, s folytatódik az első világháború emlékezetével, Trianonnal, majd a holokauszttal, a kitelepítésekkel, hogy ötvenhat hősies pillanatait, a prágai és a temesvári felkeléseket megidézve eljuthassunk a rendszerváltó országgyűlésig, végül az új alaptörvényig, amely megalkotóinak szándéka szerint történelmi perspektívába helyezi Magyarország jogait és szokásait.

A következő fejezetben olyan beszédeket olvashatunk, amelyek egy-egy kisközösség – magyarok, zsidók, németek – templomának, illetve zsinagógájának felavatásán, kisebb, nagyobb oktatási intézményekben hangzottak el, s melyekben a miniszterelnök újra és újra hitet tesz az európai kultúra erejét adó zsidó–keresztény hagyomány és a modern európaiságot jelentő kritikus, újító szellem mellett. Esszenciális jellegű mondatot idézek tőle. „Mi, magyarok hagyományosan arra neveljük a gyermekeinket, hogy a szülők tiszteletének bibliai parancsolatán túl képesek legyenek arra is, hogy ha kell, ellentmondjanak, többet, mást és jobbat akarjanak annál, mint amire mi vagyunk, voltunk képesek” – szögezte le Orbán Viktor a Pécsi Tudományegyetem alapításának jubileumi ünnepségén.
A legérdekesebb és legtanulságosabb fejezet az emberekről szól. Hőseinkről és harcostársainkról. 

Antall József, Petőfi Sándor, Bethlen István, Makovecz Imre, Puskás Ferenc, közelmúltunk, kultúrtörténetünk, politikatörténetünk sok-sok alakja bukkan itt föl.

Többnyire szomorú események alkalmából, temetéseken elmondott beszédek ezek, máskor emléküléseken, emlékhelyavatásokon elhangzott szavak, de akadnak itt születésnapi köszöntők, kitüntetésekhez kapcsolódó laudációk is. Számomra ezek közül az egyik legérdekesebb az, amellyel Jankovics Marcellt búcsúztatta a miniszterelnök. Nemcsak arról tanúskodik ez a beszéd, milyen értéket tulajdonít a kormányfő a kultúrateremtő alkotónak, hanem egyfajta önvallomásként arról is, hogyan lett politikai harcosból államférfivá Orbán Viktor. Idemásolom egy-két mondatát. 

Amikor eljött a mi időnk, én is hosszú évekig értetlenkedtem. Vártam, hogy suhintson. Széleset, erőset, mélyet. Vágja őket ketté, vagy mint mesehősei, aprítsa miszlikbe, ahogy vele tették, amikor kiszorították, félrelökték, és örömmel szúrtak alattomos tőreikkel a szívtájék felé. Miniszterelnökként adtam hozzá vasat, kohót, salétromot, ólmot és fegyverkovácsokat is. De nem és nem. Nem hallottam sem csontok ropogását, sem inak szakadását, sem eldőlő testek zaját, és nem láttam kosárba hulló fejeket sem. És egyre csak zúgolódtam, elégedetlenkedtem, és sürgettem: mire vár még? De nem és nem. Évek kellettek hozzá, hogy megértsem, hiába várok. Erre hiába várok. Neki más küldetése volt. Az ő küldetése más volt, mint a magamfajtáké. Az ő küldetése abban állt, hogy zászlóval a kézben, majd lobogóba csavart emberként megmutassa nekünk, miért harcolunk. Mit kell megvédenünk. Hogy a harc ne keményítse meg végzetesen a szívünket, hogy a legélesebb pengeváltáskor, a legdurvább csatákban is emberek maradhassunk, hogy tudjuk, nem a legyőzendő ellenfél számít, hanem azok és az, ami a hátunk mögött van, akikért és amiért valójában harcolunk.

Nos, erről szól ez a könyv. Arról, ami a hátunk mögött van, akikért és amiért valójában harcolunk.

 

Borítókép: Orbán Viktor Jankovics Marcell temetésén (Fotó: Kurucz Árpád)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.