A délvidéki magyarság által elért autonómia­szint szélesedése nem valószínű, igaz, a szűkülése sem, a kárpátaljai magyarság brutális elnyomatásában sem prognosztizálható változás.

Mielőtt az anyaország helyzetét vennénk górcső alá, térjünk vissza egy gondolat erejéig a szuverenitás és a nemzetpolitika viszonyára. A szuverenitás, az állami külső és belső mozgástér: potencialitás. Lehetőség, amelyet vagy kihasznál a kormányzat, vagy nem, de szuverenitás nélkül nem létezhet hatékony nemzetpolitika.

79 évvel ezelőtt, 1945 januárjában adta vissza a lelkét a Teremtőnek az egyik legnagyobb hatású, lényeglátó magyar ideológus, az elsősorban íróként ismert Szabó Dezső, akit a magyarság ellenségei kitörölni igyekeztek a köztudatból. Hatalmas életművének vezérgondolata volt, hogy a magyar állam a magyar nemzet első számú érdekérvényesítő eszköze a népek versenyében, s ezt az eszközt kell a tudatos, tervszerű nemzetépítés szolgálatába állítani. A magyar államot kell „magyar történelmi műhellyé” tenni.

Pár éve még bátor megállapításnak számított, ma már szinte közkeletű bölcsesség, hogy a nyugati világ politikai küzdelmeiben sokkal fontosabb törésvonal a jobb–bal szembenállásnál a szuverenista–globalista ellentét. Annál is inkább, hogy a jobboldalnak jelentős része ma már globalista csatlós, a következetes szuverenistákat a fősodor által szélsőségességgel vádolt erők között kell keresni.

A magyar politikai térkép rendkívül egyszerű ebből a szempontból. A kormány nemcsak a meglevő szuverenitás védelmére törekszik, hanem tágítani is igyekszik a mozgásteret, míg az ellenzék nyíltan vagy burkoltan, de a megmaradt állami döntéskör nagy részének az Európai Egyesült Államok gigantikus olvasztótégelyében való feloldását képviseli. A Mi Hazánk ebben a kérdésben egyértelműen a kormány támogatójának számít.
Tágult-e vagy szűkült a nemzetközi mozgásterünk ez elmúlt időszakban?

 Sikerült megbuktatni a szuverenista lengyel kormányt, és egy áljobboldali, globalista kottából játszó miniszterelnököt katapultáltak az ország élére, amivel Magyarország elvesztette legfőbb szövetségesét. 

Ezzel együtt is növekedett hazánk politikai súlya s így mozgástere is. Ma már a kormánnyal nem különösebben rokonszenvező független elemzők is elismerik, hogy Magyarország nemzetközi tekintélye sokkal nagyobb annál, mint ami területi nagyságából, gazdasági és fegyveres erejéből következik.
Szerepe van ebben a nemzetelvű, a magyar érdeket követő, a külső elvárásoknak fittyet hányó, önálló külpolitikának, az ellenzék által sokat bírált keleti nyitásnak, annak az alapállásnak, hogy minden fontosabb hatalmi tényezővel kölcsönösen előnyös egyezségeket igyekszik kötni a magyar diplomácia.
Nem mellékes a páratlan a belpolitikai teljesítmény sem, az, hogy egymás után négy alkalommal is sikerült szabad, demokratikus, tiszta választások útján alkotmányozó többséghez jutnia a nemzeti konzervatív, szuverenista kormányoldalnak. 

Mindezek mellett a tekintélynövekedés abból is származik, hogy az egész nyugati világot foglalkoztató nagy kérdésekben rendre beigazolódott a magyar miniszterelnök kezdettől képviselt álláspontjának helyessége.

A migráció ügyében ő volt az egyedüli, aki már a kezdet kezdetén világosan kijelölte a helyes utat: nem kell beengedni a határokon átcsörtető, asszimilálhatatlan, terrort és bűnözést hozó iszlám áradatot. A segítséget kell odavinni és nem a bajt idehozni. Mindezt átlátni egyszerű volt, ezen álláspontnak az árral szembemenő, következetes képviseletéhez kellett nem kevés bátorság és kitartás. A migránsajnározó fősodornak szükséges volt az október 7-e utáni sokk, az Izrael elleni brutális terrortámadást örömittasan, diadalmámorban ünneplő bevándorlótömegek látványa ahhoz, hogy észrevegye: nem egyszerűen kígyót melenget a keblén, hanem megannyi kígyófészket telepített saját házába. 

Eljutottunk oda, hogy egy magyar ellenzéki pártvezető veti fel annak a lehetőségét nem sokkal a 2024-es európai parlamenti választások előtt, hogy az Orbán Viktor által megjelenített politikai platform válhat az európai mainstreammé. Szépen rímel e gondolat a magyar miniszterelnök Svájcban megfogalmazott megállapítására, miszerint Magyarország nem fekete bárány, hanem az első fecske.

Mi mást kívánhat magyarul gondolkodó ember 2024 első napjaiban, mint azt, hogy ez valóban így legyen!

Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök (Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)