Oravecz Imre életműve és egyben magánélete is csupa átmenet. Ahogy ő mondja: elmenetel és visszajövetel. Szajláról Amerikába, Amerikából Szajlára. A versből a prózába, a prózából a versbe. A mítoszokból a történelembe, a történelemből a mítoszokba.
De miután szinte az összes átmenet és átjárás, amit csak átélt, a prózához köthetően is jelen van az életművében, minden róla szóló gondolatunkkal egyszersmind a magyar prózát is ünnepelhetjük. Ahogy az is ünneplésre okot adó körülmény végtére is, hogy Oravecz hatvanéves kora után kezdett nagy formátumú regények írásába. Mi ez, ha nem a magyar próza egy egész életre szóló, egy egész életen át tartó hívása?
A rög gyermekei – töredékek egy faluregényhez
Oravecz Imre idős korában elkezdett és befejezett regénytrilógiája, A rög gyermekei (Ondrok gödre, 2007; Kaliforniai fürj, 2012; Ókontri, 2018) valójában még egy tétellel kiegészítendő, impozáns alkotás.
Egy korszakalkotó regénytrilógia három kötete. Ez a vállalkozás már önmagában is a magyar széppróza ünnepe. Forrás: Moly.hu
Ez a tétel a Halászóember című, 1998-ban megjelent verseskötet, amelynek már az alcíme – Szajla. Töredékek egy faluregényhez (1987–1997) – is pontosan jelzi, hogy milyen tárgyban tekinthető elengedhetetlen háttéranyagnak ez a költői remeklés.
Jobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.
Ez a szemléletformáló hatású, a magyar társadalmat teljesen eredeti, addig soha nem látott módon ábrázoló regénytrilógia eredendően felette áll minden kánonnak – s kortárs szerzőt ennél nagyobb elismeréssel aligha lehetne illetni. Miközben – való igaz – Oravecz egész élete készséggel ellene mond annak, hogy őt be lehessen sorolni bármelyik érvényes kortársi kánon őt megillető, vitathatatlanul magas pozíciójába.
Ha úgy vesszük, elkötelezetten jobboldali. Mi más lehetne, ha 1990-ben Antall József miniszterelnöki tanácsadó testületének tagja lett? 1991–1992 között pedig előbb az Új Magyarország, majd 1993-ban a Pesti Hírlap főmunkatársaként dolgozott. Ha úgy vesszük, elvitathatatlanul multikulturális jelenség, akinek az angolszász világ globalizmusa magától értetődően otthonos terep. A patrióta örökség és a multikulturális beágyazottság régóta egymással feleselő kettőssége ez nála, amelyet a Jövő idő című versében így fejezett ki Oravecz Imre:
rázkódni kezd értem Szajlán egy tölgy, vagy könnyet ejt egy jukka valahol Kaliforniában.
Ebben a szövegvilágban már a jövő prózai kánonja készül
Ezeket a látszólagos ellentmondásokat azzal lehet feloldani, ha kijelentjük: Oravecz már a jövő magyar prózai kánonját kezdte lerakni, építeni, gazdagítani ezzel a monumentális alkotásával. Ha így gondolkodunk, s ezzel kiemeljük a szerzőt a népi vagy urbánus írói karakter meghatározásának olykor kiúttalan csapdahelyzetéből, akkor voltaképpen az egyetértésünket fejezhetjük ki azzal a Szilasi Lászlóval, aki a Kaliforniai fürj megjelenése után azt hangoztatta:
amikor elmúlnak majd a mostani prózai divatok, ez a könyv lehet az új magyar irodalmi kánon egyik központi darabja.
A leginkább érdekes kérdés ebben persze az lehet, hogy mi miatt tekinthető Oravecz a Heves vármegyei kis falu, Szajla lakóinak, illetve az onnan kivándorló amerikás magyaroknak a paraszti sorsát ábrázoló, korszakalkotó trilógiája a hagyományos nagyrealizmus – vagy éppen a szociografikus faluregények – meghaladásának.
Hiszen látszólag nem igazán tér el attól az örökségtől, amit a nagyrealizmus és/vagy a népi írók szociografikus jellegű, a társadalom mélyrétegeit is feltérképező prózája képvisel.
Ha így tesszük fel a kérdést, akkor talán az lehet a válasz, hogy a nagyrealizmustól a szándékolt ütemtelensége és a tudatos szétszórtsága, a népi írók szociografikus világától pedig a teljes ideológiamentessége különíti el Oravecz prózaművészetét.
Kezdjük az első karakterjeggyel. Mivel Oravecz versbeszéde is nélkülözi a komolyabb strófaszerkezeteket, ilyenformán talán nem lehet meglepő a prózája ütemtelenségének felemlegetése sem – feltéve, ha világossá tesszük, hogy ezt a tulajdonságát a dicséret hangján szólva hozzuk fel róla. Mert éppen ez az ütemtelenség lehet az a modernség, amelyik Oravecz új, saját kánonját a legjobban meghatározza.
Poliritmikus lüktetéssel bomlik ki a cselekményszövés
Holott valójában ez az ütemtelenség is ütemesség, csak amolyan poliritmikus lüktetés adja ki benne a cselekmény kibontására nézve a kiszámíthatatlan felgyorsulások és lelassulások sorozatát. A kivándorlásokba és hazatérésekbe is átforduló, örök vándorlás gyökértelenségét – ami persze úgy gyökértelenség, hogy a rög gyermekei közben minden talaj minden gyökérzete fölött meg-megállva is mindig érzik a rögök ízét és zamatát. (És ezt itt szó szerint is kell érteni: a regénytrilógiában szereplő Árva család öt generációjában rendre fel-felbukkan az a furcsa, de a paraszti kultúrák földkultusza alapján jól érthető szokás, hogy bele-belekóstolnak az anyaföld kezükben szétmorzsolt darabjaiba.)
Ez az a sok-sok „elmenetel és visszajövetel”, amit más történelmi kontextusban, de úgyszintén Szajláról elszármazva, majd oda visszazarándokolva Oravecz is a megmintázott a saját sorsában. Úgy, ahogy erről a Mandinerben megjelent, Györffy Ákosnak adott interjújában beszélve is érzékletes vallomást tett.
Kétszer mentem el úgy, hogy nem jövök vissza, aztán mégis visszajöttem. Az elmeneteleket és a visszajöveteleket sosem lehet teljesen igazolni. Nem lehet azt sem mondani, hogy helyes vagy helytelen döntések voltak. Annyira abszurd dolog, ha az embernek el kell mennie onnan, ahol van, ahol bele van gyökerezve mindenbe. Aztán meg hiába tér vissza valaki öt vagy tíz év múlva, már nem ugyanaz az ember jön vissza. A létezés játékszerei vagyunk, kénye-kedve alakít minket
S bár Oravecz a regénytrilógia minden darabjához fűzve elmondja, hogy „könyve a képzelet szülötte, alakjai, a benne foglalt történések költöttek, és mindennemű egyezés élő vagy holt személyekkel, vagy valóságos eseményekkel a véletlen műve”, az elmeneteleknek és a visszajöveteleknek a létezés játékaként kialakított ütemtelen sorozata mégis ismerős lehet számunkra.
A létezés játékszerei vagyunk, a sors kényére-kedvére kiszolgáltatva
Mert hiába van úgy, hogy az Árvai család parasztemberei csak küszködnek a világ jelenségeinek mélyebb megértésével, ami Szajla nem képzelt, hanem valóságos szülöttének, a magasan kvalifikált értelmiséginek, Oravecz Imrének nem jelenthet gondot, a sors kénye és kedve azért mindannyiukkal ugyanúgy tud játszani. Akár Szajla dombvidékén, akár a tengerentúl.
S Oravecz ebből a hányódásból alkot maradandót az Árvai család öt nemzedékét megrajzolva, s alakjainak a nagyrealista regényekhez illő sokaságát megint csak ütemtelenül bemutatva.
Mert miközben látszólag a hagyományos regényforma alakítja a művek regényterét és cselekményszövését, ha jobban megfigyeljük a történések sorozatát, megdöbbentő tér- és időugrásokat vehetünk észre. Mindezt semmi más nem indokolhatja, mint hogy a hagyományos nagyregény formátumának szinte észrevétlen, de azért mégis jól érzékelhető újraértékelése zajlik a szemünk előtt.
De ezt csak akkor látjuk, ha a szövegtől kicsit elemelkedünk – ahogy az álmokat gyakran látó, s álombéli látomásaikban a magasban szárnyaló Oravecz-hősök is oly gyakran megteszik a trilógia anyagában. Mondok néhány példát. A rög gyermekei egyebek mellett a kivándorlás és a visszavándorlás esélyeinek regénye, az amerikás magyarok hányattatott sorsának elemzése. Amit költői képek egész sorával vezet fel Oravecz az Ondrok gödre zárófejezetében.
Az állomásfőnök felemelte az indítótárcsát, fütyült a mozdony, és elindultak. Pesten megvették a New York–Toledo viszonylatra a jegyeket, és átszálltak, Odelbergnél átgördültek az osztrák–magyar–német határon, aztán Berlinben megint átszálltak, Hamburgban pedig hajóra, és mentek. Mentek Amerikába. Mentek ők négyen. És mentek mások is, mentek sokan. Velük, külön, előttük Hamburgból, Brémából, Cherbourgból, Triesztből és más európai kikötőkből. És utánuk később Fiuméból is, de főként Fiuméból. Egyesével, kettesével, csoportosan, csapatosan. Előre összebeszélve, vagy útközben, vonatokon, állomásokon megismerkedve, összeverődve. Másodosztályon, első osztályon, harmadosztályon, de elsősorban harmadosztályon, kabinokban elhelyezve vagy a fedélzetközben meghúzódva. Szabályszerű jeggyel vagy jegy nélkül, potyautasként, matróznak, fűtőnek, pincérnek elszegődve. Kifogástalan vagy hiányos okmányokkal, útlevéllel, valódival, hamissal, útlevél nélkül. Ünneplőbe öltözve, népviseletben, városi ruhában, mindenféle gúnyában. Poggyásszal, poggyász nélkül, sok vagy kevés holmival. Pénzzel a zsebükben, üres kézzel, vagy csak pár fillérrel. Szorongva, reménykedve, dideregve, izzadva, futva a jólét után, menekülve a szegénység elől. Hirtelen elhatározással útra kelve, ötletszerűen, vagy előtte átgondolva, alaposan megfontolva, kinti munka ígéretével, biztosra vagy vaktában, senkit sem ismerve kint, fejest ugorva a bizonytalanba, az ismeretlenbe. Konkrét helyre, államba, városba, vidékre, gyárba, bányába, vagy ahova éppen vetődnek. Mentek a százak, az ezrek, a tízezrek mindenhonnan, a magyar korona országaiból, Magyarország minden részéből, az Alföldről, Dunántúlról, Erdélyből, Bánátból, Felvidékről, Csallóközből, Szerémségből, Muraközből, a Tengermellékről. Városokból, falvakból, tanyákról. Ment a fiatal, az öreg, a férfi, a nő, a házas, a hajadon, a felnőtt, a gyerek, az úr, a szolga, a módos, a nincstelen, a polgár, a dzsentri, a pór, az alkalmazott, az alkalmazó, a kereskedő, az iparos, a munkás, a tőkés, a tőkétlen, az intéző, a hivatalnok, a kupec, a házaló, a kubikus, a paraszt
– olvasható a trilógia első darabjának fináléjában egy olyan mondatzuhatagban, amely tökéletesen megmutatja mitől költői, s mitől szociografikus egyszersmind Oravecz Imre valóságlátása.
Nem az óceánjáró útja, hanem egy vonat zakatolása
De túl ezen a tanulságon ebben a szövegrészben gyökerezik rögtön annak a modern ütemtelenségnek is a magyarázata, amelyről eddig már annyi szó esett. Ha van valami, ami iránt aztán tényleg érdeklődést ébreszthet ez a szöveg, akkor az nem más, mint a viszontagságos hajóút maga. De Oravecz ezt nem így gondolja.
Minden különösebb gond nélkül átsiklik ezen az elképesztő életanyaggal szolgáló sorsdarabkán, a Fürst Bismarck nevű óceánjárón megtett kilenc napos úton lényegében csak annak szentelve különösebb figyelmet, mennyire nem volt jó az ivóvíz, ami a hajóban lehetett kapni.
S aztán a bevándorlási hivatalnokokkal folytatott, életbevágóan fontos játszmák sem foglalkoztatják, így a trilógia második darabjában szinte már azonnal Toledo felé zötykölődik az Árvai család. Ahol a vonaton hamarosan álmot lát, amelyben a bevándorlás felkavaró élményei, az Ellis Island szigetén „a hosszú kacskaringózás, a haladás ketrecből ketrecbe, asztaltól asztalig, a faggatás, a vallatás” borzalmas, tényleg rémálomba illő végkifejletbe torkollik, miután közlik vele, hogy nem mehet be Amerikába, mert testi fogyatékos, hiányzik a bal hüvelykujja.
A hosszúra nyúló rémálom persze véget ér, de mindezt azért érdemes ilyen hosszan bemutatni, mert ez az az ütemtelenség, amelyben nem a valóság számít, hanem az elfojtott félelmek, vágyakozások ütemezik inkább a saját, a valóságtól független módjukon magukat. Hol álmokba rejtőzve, hol a szereplők cselekedeteinek kifejtetlen motivációjául szolgálva.
S Oravecz regénye valójában ezzel is egy új kánont épít. Mer ugyanis másképpen bánni a tér és az idő szabályaival, mint a klasszikus nagyregények szerzői valaha tették. Mer a népes család sok tucat családtagjáról teljesen rendszertelen figyelemmel tudósítani, egyesek sorsát hosszan nyomon követve, mások életéről szinte már a születésük pillanatában elfeledkezve. S mer olyan cselekményelemekbe belefeledkezni, amelyek látszólag nem viszik előre a történetet, de közben különleges aurát kölcsönöznek a hősök életének.
Oravecznek a legtöbb ilyen prózaíró kicsapongása nem más, mint elcsatangolás. A család kollektív tudattalanját meghatározó kivándorlás sok-sok kicsi mása: a körülöttük éppen megtalálható környezet szinte érthetetlenül csökönyös felderítésének vágya.
A csavargás vágya: egy szöveg, amit szanaszét barangolnak a hősei
Mennek itt a környező dombokra, szántásokra, erdőkbe, sivatagokba felnőttek, gyerekek. Mennek Szajlán, ungon és berken át, megfordulva minden dűlőben és határban: Dolyinán, Vágáson, Rácfalun, Rabinán, Szárazréten, Koponya-tetőn, Kiskúton, Kalub-alján, Dregolyon, Pecegpallagon vagy Ujiszkón, és persze Ondrok gödrének minden mélyedésében.
Mennek Toledóban, s mennek Kaliforniában. Látnak Ondrok gödrében dűlőket, szántásokat, látnak Toledo mellett a Kiserdőben amerikai mormotákat rejtő farengeteget, látnak Kaliforniában narancsfákból álló ligeteket, látnak a Colorado sivatagban völgyfürjeket.
Mintha csak ez a sok-sok kószálás kicsiben ugyanazt a nyughatatlanságot mutatná, mint amit nagyban az Árvai család és Oravecz Imre sok-sok elmenetele és visszajövetele is magában foglal. És ami a hagyományos nagyrealista próza alakulataihoz képest különös, s egyben nagyon is sajátságos karakterjegy. Egyfajta modern másság tanúságtétele.
Aztán folytassuk a másik fő különbségtétellel. Oravecz trilógiájának elhatárolásával a népi írók létrehozta erősen ideologikus – a politikai centrumhoz képest a politikai extrémizmust is magában foglaló, akár szélsőbaloldali, akár szélsőjobboldali – alkotásoktól.
Itt jön be a képbe a trilógiának az a bámulatos tulajdonsága, hogy bármennyi erősen ideologikus témával szembesít is minket Oravecz, a világképe a lehető legteljesebb mértékben ideológiamentes marad.
Magyar sorskérdésekbe ütközünk, de az ideológiáktól érintetlenek maradunk
Ami nem kis erény. Különösen ilyen tematikai elkötelezettség mellett. Ennyire a magyar élet sorskérdéseinek ábrázolásába áthajló szöveg alkotásába fogva. Mert hősei hol az egzisztenciális biztonságra, az anyagi javak számukra még elérhető, tisztes felhalmozására törekednek imponáló szorgalommal – legyenek akár Szajlán vagy akár az Államokban –, hol pedig a magyarságuk őrzését tartják szem előtt, amerikás magyarként is az óhaza (az „ókontri”) értékeinek ápolására – a magyar nyelv, a magyar kultúra őrzésére – törekednek.
Mert a paraszti sorsból kemény munkával kitörő, módos életet teremtő magyar gazda és a kint összegyűjtött, kisebb vagyonkával a hazatérést tervező amerikai magyar vendégmunkás sorsfeladata – ideologikus megközelítést használva – egyaránt a magyar megmaradás. Oravecz szerint is, a hősei szerint is. Csak ezt ők így ki nem mondanák. Mert más nyelven, más logika szerint élnek.
A boldogulás minden színterén az okosan tervező túlélés ambícióit dédelgetve. Gazdaként inkább a megmaradásra, a gyarapodásra koncentrálva, tengerentúli vendégmunkásként pedig a magyar megmaradás ügyében a magyarságot természetesen sokkal hangsúlyosabban képviselve.
Oravecz ideológiamentessége persze nem azt jelenti, hogy a regénye ne bővelkedne ezekben az identitást erősítő vagy kikezdő témákban. De a hőseit ezenközben úgy ábrázolja, hogy hitelesen láttatja az ideológiáktól való érintetlenséget, de mindeközben az ideológiák rabságába kerülés ösztönös elhárítását is. Úgy, hogy ezek a tartózkodó magatartások nem holmi kimunkált értelmiségi reflexek maradnak, hanem inkább a változékony létezésbe vetett magyar paraszt praktikus józanságát mutatják be nekünk.
Úgy, hogy az ő folyamatos túlélésük a bizonyság arra, hogy így is lehet élni. Sőt: talán a magyar paraszt értékrendjét a leginkább így is kell elképzelni.
Ha ideologikus mércéket követve gondolkodnánk, bármikor kész lehetne persze az elmarasztaló, szélsőséges ítélet Árvaiék családjának sok-sok tagjáról: azokról, akik a föld szerzésének rendelnek alá minden más, személyes érdeket, családi összetartozást. Azokról, akik a hazájukat elhagyva, Amerikában keresnek boldogulást. Azokról, akik Amerikában veszendőbe hagyják menni magyarságukat. Azokról, akik Magyarországra visszatérve ábrándokat kergetnek, s aztán minden diktatúrát lázadás nélkül elszenvednek.
Oravecz Imre regényeinek mindezzel szemben viszont az a legnagyobb erénye, hogy távol tartják maguktól ezeket a rögeszmés vádaskodásokat – hiszen a rög gyermekei minden esendőségükkel együtt is mindenért megküzdenek, s a küzdelmeik közben egyre csak megnemesednek. Úgy, ahogyan csak a józan paraszti ésszel a létezésbe vetett földművesek tudnak.
Kulturális genocídium: kérdésessé válik az ittlét joga
A paraszti sors létbe vetettségének misztikába hajló értelmezését a regények is magukhoz vonzzák, de Oravecz egyik, már idézett interjúját alapul véve lehet talán a leginkább a Szajlán meggyökerező eredetmítoszok nyomára jutni.
Kulturális genocídium történt, a szó legmélyebb értelmében, hiszen a kultúra szó eredetileg földművelést jelentett. […] A magyar paraszt mindent kibírt az elmúlt ezer évben, a földesurát, a török hódoltságot, éhínségeket, háborúkat, de azt nem bírta ki, hogy elvették a földjét. Hogy elvették léte, kultúrája alapját, mindenét. Szajla azelőtt egy jómódú falu, szinte mintafalu volt, a környéken az irigység tárgya. A hatvanas évek elején elvettek mindent, földet, lovat, tehenet, a szekeret, ekét, de a pusztításra groteszk módon az tette fel a koronát, hogy aztán a rendszerösszeomlással megszűnt a tsz is. Mert addig legalább volt földművelés, borzasztó káros módon ugyan, de mégis volt. De összegzésképp annyi mondható, hogy van itt egy falu, Szajla, és semmi oka nincs már annak, hogy itt legyen, ahol van. A falvak azért keletkeztek ott, ahol keletkeztek, mert ott volt föld, megélhetés. A föld ma is megvan, de gyakorlatilag parlagon, és nem él belőle senki, tehát az ittlétnek nincs többé joga
– nyilatkozta a Mandinernek Oravecz Imre, s ebből a gondolatmenetből kétségkívül a kulturális genocídium folytán jogosulatlanná vált jelenlét fogalma hat a leginkább dermesztően.
De szerencsére nincs veszve semmi. Mert ha netán el is fogadnánk tőle, hogy a mai Szajla láttán esetleg volna is ok a ledermedésre, ugyaninnen nézve – hála neki – találhatunk okot éppen már a felengedésre is. A reménységre is.
Ha bizonytalan az ittlét joga, mindent áthathat az ittlét mítosza
Mert ha Szajlán az ittlétnek – itt és most – nincs is többé joga, az csak még inkább sürgetővé teszi az igényt, hogy jöjjön el hát ugyanide, ugyanebbe az űrbe az ittlét mítosza. Mert ez az, amit a rög gyermekei elhoznak közénk – a mítoszokat termő regényformának, s Oravecz mítoszokat termő és teremtő képzeletének és emlékezetének is köszönhetően.
Oravecz zsenialitása ugyanis abban áll, hogy a maga kisemmizett szülőföldjét mitikus erővel ajándékozza meg – ami csak a legnagyobb írókhoz méltó gesztus. E gesztus értékét csak növeli, hogy valóban könnyen helyt adhatunk annak az állításának, hogy azóta kulturális genocídiumot hajtottak végre a tájon. Oravecz szerint ez a népirtás a legvéresebb diktatúra idején, a Rákosi-korszakban ment végbe. Ebbe az időszakba helyezte aztán A rög gyermekeiben Steve Arvai, az amerikás magyarból lett szajlai gazda hányattatásait is. Hogy ő már csak szökni tudjon és akarjon innen.
De Oravecz Imre nem szökött el Szajláról. Most is ott él. Élve az ittlét jogával. Amely talán nem létezik, de ő napról napra kivívja magának.
Károlyi Csaba írja Oravecz trilógiáját elemezve, hogy a kuláksorsba kényszerített Steve Arvai fia, Jancsika, ha jól számolja, épp 1943-ban született Szajlán. Miként a szerző is. Ez a tény persze szerinte sem vonja kétségbe a szerző állítását, mely szerint könyve a képzelet szülötte.
De mi tudjuk, amit tudunk. A mítoszok erejénél fogva egy időre mi is mindentudóvá válunk, miként A rög gyermekeinek narrátora is azzá lett. S ezzel a mindentudással felvértezve most is szívünkön viseljük Jancsika sorsát.
Mert hiába képzelt alak ő, ennek ellenére mégis tekinthetünk rá éppenséggel úgy, mint aki az Amerikából hazatért Oravecz Imre képében él Szajlán. Az ittlét minden értelmét vesztett jogát gyakorolva. S ezzel a magyar prózában rejtve rejtező mítoszokat is visszahelyezve a maguk ősi jogaiba.
Borítókép: Oravecz Imre író, költő, a 2016-os Aegon Művészeti Díj nyertese az irodalmi pályázat eredményhirdetésén az Aegon Magyarország fővárosi székházában 2016. április 13-án. Oravecz Imre Távozó fa című verseskötetéért kapta az elismerést (Fotó: MTI/Kovács Tamás)
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
