idezojelek

Nemzeti burzsoázia vs. vörösbárók

A Hadházy Ákosok és a többi hasonló „politikus” feladata a hazai nagytőke gyengítése.

Ifj. Lomnici Zoltán avatarja
Ifj. Lomnici Zoltán
Cikk kép: undefined

A baloldal, az újbaloldal és a posztnyilasok egyik kedvenc toposza a nemzeti nagytőkésekkel kapcsolatos aggályok folyamatos megfogalmazása. Egyik alapvető kiindulópontjuk, hogy az említett, a posztkommunista gazdasági rezsimet részben leváltó és a külföldi érdekcsoportokat törvényes módon kiszorító nemzeti burzsoázia nem támogathat vagy indíthat el olyan gazdasági és kulturális fejlesztési projekteket, amelyek ellensúlyozni képesek a kedvezőtlen hatású társadalmi-gazdasági folyamatokat.

Pedig ennek pont az ellenkezőjét látjuk. És ez hosszú távon a nemzetmegmaradás egyik alappillére, amit a polgári kormányok is felismertek, így 

2010 óta az Orbán-adminisztráció kiemelt prioritásként kezeli a vállalkozók ösztönzését és hatékony támogatását, ennek eredményeképp a nemzetstratégiai szektorokban jelentősen javult a magyar tulajdon aránya. „Aki értelmes fejlesztési programmal érkezik, az kap támogatást.” Ezzel szemben a 2010 előtti baloldali kormányok idején a szocialista elithez tartozó vörösbárók gazdagodtak.

A különbség jól látható: míg a vörösbárók egy jó része betöltött valamilyen kormányzati pozíciót, ami a gazdagodásuk egyik kulcsa volt, addig a nemzeti nagytőke képviselőinél erről nem beszélhetünk, utóbbiak piaci megbízások révén lettek sikeresek. A vörösbárókat számos bűncselekmény elkövetésével hozzák összefüggésbe, illetve az sem egyedi eset, hogy kárt okoztak a magyar polgároknak, míg a nemzeti tőkésosztálynál ilyenekről nem beszélhetünk, ellenben felelősségvállalásukkal hozzájárulnak a társadalom hátrányos helyzetben lévő tagjainak könnyebb boldogulásához.

Minden ország érdeke, hogy legyenek „unikornisai” (legalább egymilliárd dolláros értéket elérő startup), valamint legyenek olyan patrióta nagytőkései (milliárdos nagyvállalatokat tulajdonló, nemzeti érzelmű vállalkozók), akik a nyilvánvaló profitorientáltság mellett a hazájuk érdekét is szem előtt tartva, elsősorban velük azonos nemzetiségűeket foglalkoztatnak, a nyereségükből a saját országukban fektetnek be, növelve a hazai munkahelyek számát és a hozzáadottérték-termelést, illetve az adót a saját országuk államkasszájába fizetik be, ezzel hozzájárulva az adott államban élő emberek életkörülményeinek javításához. 

Az országoknak szükségük van tehát nagyvállalatokra, azonban azok az államok, amelyek nem rendelkeznek nemzeti nagytőkés vállalkozókkal, ezt az „űrt” kénytelenek multinacionális cégekkel kitölteni (illetve gyakran, ahogy a magyarországi baloldalnál is láttuk, ezt önként teszik), amelyek a profitot kiviszik az országból, és nem áll érdekükben egyetlen nemzet jólétéhez sem hozzájárulni. 

Ahogy a globalista politikusokat, ezen cégeket is kizárólag az anyagi haszonszerzés hajtja. Már a rendszerváltozást követően fontos lett volna a nemzeti tőkésosztály felépítése: a gazdasági nehézségek és a munkanélküliség leküzdése, a hatékony társadalmi-gazdasági fejlődés elősegítése, a szegénység és a radikalizálódás megelőzése érdekében a jobb helyzetben lévő polgárok ösztönzése, hogy vállaljanak közvetlen szerepet a növekvő nemzetgazdasági kihívások kezelésében.

A „nemzeti burzsoázia” támogathat és elindíthat olyan gazdasági és kulturális fejlesztési projekteket, amelyek ellensúlyozni képesek a kedvezőtlen hatású társadalmi-gazdasági folyamatokat. Sőt a vállalkozók ösztönzése és hatékony támogatása politikai beállítottságtól függetlenül történhet. 2020 júliusában a miniszterelnök Szakács László MSZP-s országgyűlési képviselőnek válaszolva a parlamentben így fogalmazott: 

Az önök emberei, a vörösbárók is kapnak támogatást. Nem az alapján hozok döntést, hogy kinek milyen színe van, mert a gazdaságot nem lehet pártalapon építeni. Aki értelmes fejlesztési programmal érkezik, az kap támogatást.

Más volt a helyzet a vállalkozások és azok támogatása terén (is) a szocialista érában a vörösbárók idején, amikor – ahogyan arra Gyurcsány Ferenc egy 2017-es dunaújvárosi lakossági fórumán utalt – az volt a gyakorlat, hogy visszakérték a kormányzati beruházásokra szánt pénzek húsz százalékát, ami magyarázatként szolgál, többek között, a 4-es metró Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) által is vizsgált, jelentésben feltárt „szétlopott” beruházására. 

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

 

Az Orbán Viktor által említett vörösbárók a 2002 és 2010 közötti időszak azon emblematikus figurái, akik a „bárókhoz méltó” jólétüket nem elsősorban a kimagasló teljesítményükkel, hanem a szocialista párthoz és annak vezetőihez fűződő szoros viszonyukkal alapozták meg. Ezek az emberek a baloldal válságos kormányzása alatt milliárdosok lettek, illetve megsokszorozták a vagyonukat úgy, hogy abból az ország semmit sem profitált.

A 2010-es kormányváltás egyúttal szemléletváltást is hozott. A nemzeti, polgári kormányok a korrupció visszaszorítása mellett fókuszáltabbá tették a magyar fejlesztéspolitikát, amiből következik, hogy sokkal jelentősebb a multiplikátor hatás, mint a 2010 előtti években, így ma jóval magasabb az uniós támogatások felhasználásának hatékonysága is, mint a szocialista kormányok idején volt, amikor előszeretettel támogattak több megkérdőjelezhető fejlesztési beruházást. Még egy volt balliberális ellenzéki képviselő, Scheiring Gábor is elismerte egy elemző cikkben, hogy a magyar kormány 2010 óta határozottan a nemzeti tőkét kívánja helyzetbe hozni. Eszerint a transznacionális társaságok 2004 és 2010 között, a baloldali kormányok idején 127,3 milliárd forint állami támogatást kaptak, szemben a magyar vállalatoknak jutó 2,9 milliárd forinttal (utóbbi az összes kiosztott támogatás alig két százaléka volt). 

2011–2018 között a multinacionális cégeknek juttatott állami támogatás mértéke ugyan megkétszereződött (263,2 mil­liárd forint), azonban a magyar cégek támogatási összege a huszonkilencszeresére nőtt (83,6 milliárd), vagyis a támogatások összértéke 24 százalékának a kedvezményezettje a nemzeti tőke volt ebben az időintervallumban, szemben a korábbi, igen alacsonynak számító két százalékkal.

A szemléletváltás eredményei számokban is jól kifejezhetők. A legfontosabb szektorokban jelentősen javult a magyar tulajdon aránya: 2010 és 2020 között az építőiparban 79-ről 89 százalékra, a bankszektorban 40-ről 58 százalékra, az energetikában 29-ről 56 százalékra, a médiában 24-ről 50 százalékra emelkedett. Az Eurostat felmérte, hogyan alakult az uniós tagállamok gazdaságában a külföldi vállalatok részaránya 2010 és 2020 között, és Magyarország azon kevés országok közé tartozik (Belgium, Észtország és Litvánia mellett), ahol ez az arányszám csökkenni tudott, vagyis erősödnek és teret nyernek a hazai vállalatok. A nemzetstratégiai szempontból meghatározó szektorokban megnövekedett magyar tulajdoni arány hatalmas előrelépést jelent szuverenitási szempontból is, hiszen ez azt jelenti, hogy a kiemelt ágazatok zömében magyar tulajdonban vannak, azokról magyarok rendelkeznek, az ország pedig koránt sincs úgy kitéve a külföldi nagytőke befolyásának, mint 2010 előtt. 

A magyar GDP növekedésében és a hazai vállalatok gazdaságban való részvételének javításában jelentős szerepet játszott a kormány nemzeti érdeket szem előtt tartó gazdaságpolitikája, valamint azok a nemzeti nagytőkések, akik munkahelyek százezreit teremtik meg.

Ezzel ellentétben a vörösbárókat számos bűncselekmény elkövetésével hozzák összefüggésbe, illetve az sem egyedi eset, hogy kárt okoztak a magyar polgároknak (pél­dául a Nagybani Zrt. árazása, a Lágymányosi-öböl adásvételei), míg a nemzeti tőkésosztály felelősségvállalásával hozzájárul a társadalom egészségügyi vagy anyagi okokból hátrányosabb helyzetben lévő tagjainak könnyebb boldogulásához. Pozitívum, hogy az agráriumban is egyre erősebb a hazai vállalatok szerepvállalása. Az agrártárca becslése szerint 2021–2027-ben a 2014–2020 közötti Vidékfejlesztési program forrásainak háromszorosa, 4265 milliárd forint jut a magyar vidék, a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar fejlesztésére. A jövedelmező megélhetés megteremtésének elszánt kormányzati támogatása pedig képes elősegíteni a nemzeti tőkésosztály további erősödésének gazdasági alapját.

Az orbáni cselekvő állammodell lényege, hogy szintetizálja a globálist és a lokálist, kellő körültekintéssel és előrelátással az utóbbira helyezve a hangsúlyt. Ami korábban támadási felület volt, az mára követendő példa lett, válság idején pedig az egyetlen járható út.


Ugyanakkor ne feledjük, hogy a demokráciát az autokráciától alapvetően és megkérdőjelezhetetlenül a hatalom erőszakos megszerzése és/vagy megtartása különbözteti meg, és a demokratikus hatalom ellenfelei akaratlanul – vagy inkább akarva – ezen metódus mentén a magyar emberek és vállalkozások jólétét és biztonságát veszélyeztetik.

A szerző alkotmányjogász

Borítókép: A posztkommunista gazdasági rezsimet működtető Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Bajnai Gordon nemzeti fejlesztési és gazdasági miniszter (Fotó: MTI/Kovács Attila)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Bayer Zsolt avatarja
Bayer Zsolt

A szörnyek tényleg köztünk járnak

Deák Dániel avatarja
Deák Dániel

Konzultáció az új magyar gazdaságpolitikáért

Pilhál Tamás avatarja
Pilhál Tamás

Hol vagytok, „gyermekvédők”?

Gajdics Ottó avatarja
Gajdics Ottó

A kommunista nem vész el, csak átalakul

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.