„2024 tavasza van. Vagy 1962 ősze. Nehéz eldönteni. S nézzük egymást, szemtől szembe, s a sok kétségtelen tény között csak egy valami kérdéses: lesz-e valaki, aki elég bátor és elég bölcs pislogni egyet. Vagy senki, és inkább elpusztulunk mindahányan.” Ezzel a töprengésre és továbbgondolásra ösztönző kérdéssel fejezi be Bayer Zsolt A világ, ahol élünk című írásának második részét, amely a Magyarnemzet.hu-n szerdán jelent meg. Az 1962. októberi kubai (atom)rakétaválságot hozza fel történelmi példának arra, hogy a világ két legerősebb nagyhatalmának akkori vezetői – John F. Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok elnöke és Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke – a világbéke fenntartásának, az atomháború elkerülésének érdekében – képes volt felelős, racionális kompromisszumot kötni. Úgy fogalmaz:
a két fél nézte egymást, szemtől szembe, majd a legutolsó pillanatban mindkettő pislogott egyet.
Most, 2024 tavaszán hasonló helyzetben vagyunk, ismét egy atomháború szélén állunk, s aligha van nagyobb bátorság ma is, mint „egy pislogás”. Bár (mint Mark Twain írta) a történelem nem ismétli önmagát, de rímel, vagyis vannak hasonlóságok, nemritkán döbbenetes párhuzamok, amelyekből tanulni kell és lehet is, ha emlékezünk, emlékeztetünk rájuk.
Ezért úgy vélem, érdemes emlékeztetni a Kennedy utáni második, az Egyesült Államok harminchetedik elnökére, a harminc éve elhunyt Richard Nixonra. Ahogy a 99 éves Henry Kissinger írja Az állam vezetéséről – Hat politikai stratégia a XX. századból címmel tavaly, az MCC Press kiadásában magyarul megjelent könyvében,
Nixon az amerikai történelem egyik legellentmondásosabb elnöke volt – s az egyetlen, aki lemondásra kényszerült –, azonban jelentős hatást gyakorolt saját kora és az azt követő időszak külpolitikájára azáltal, hogy a hidegháború csúcspontján átalakította a szétesőben levő világrendet.
Öt és fél évnyi hivatali idő (1969–1974) elég volt számára, hogy véget vessen az amerikaiak vietnámi szerepvállalásának, meghatározó (külső) szereplővé tegye az Egyesült Államokat a Közel-Keleten, valamint háromszereplőssé változtassa az addig bipoláris hidegháborús dinamikát a Kína felé való nyitással, ami végül döntő stratégiai hátrányba hozta a Szovjetuniót.
Ha valaki igazán közelről, belülről ismerte Nixont és politikáját, az kétségkívül Kissinger volt, aki nemzetbiztonsági tanácsadóként, majd (ezzel párhuzamosan) külügyminiszterként egyszerre volt (át)alakítója, irányítója és végrehajtója az amerikai külpolitikának. Túlélte a Watergate-botrányt és Nixon bukását, akinek utóda, Gerald Ford elnök mellett is megőrizte pozícióját. A külpolitikának és a diplomáciának nemcsak magas szintű gyakorlója, hanem kiváló elméleti ismerője, elemzője, oktatója is volt.
Szerinte volt főnöke a geopolitikai stratégia két végpontját illetően tekinthető jelentős államférfinak: egyfelől minden részletre kiterjedő kérlelhetetlenség jellemezte a tervezésben, másfelől nagyfokú merészség a végrehajtásban.
Nixon geopolitikai felfogása a mai hidegháborús, világháború-közeli helyzetben különösen időszerű és tanulságos. Ő a békét a nagyhatalmak közötti törékeny és képlékeny egyensúly állapotának tekintette, olyan bizonytalan nyugvópontnak, amely a nemzetközi stabilitás létfontosságú összetevője. Egy 1972. januári interjúban a béke előfeltételeként az erőegyensúly szerepét hangsúlyozta:
Szerintem biztonságosabb és jobb lesz a világ, ha egy erős és egészséges Egyesült Államok, Európa, Szovjetunió, Kína, Japán kölcsönösen egyensúlyban tartják egymást, és nem játsszák ki egyiket a másik ellen, hanem időtálló egyensúlyt tartanak fenn.
Kissinger megjegyzi, hogy Európa és Japán soha nem vált hasonló képességű nagyhatalommá, de a Kína és a Szovjetunió (ma Oroszország) viszonylatában való „háromszögelés” Nixon elnökségétől a hidegháború végéig és azt követően is sokáig az amerikai politika alapelvévé vált, és nagyban hozzájárult a konfliktusok békés kimeneteléhez.
Nixon élete végéig a nemzetközi rend alapvető elemének tekintette az atomfegyverzet korlátozását, és annak a problémának a megoldását, hogy – ismerve a két szuperhatalom hatalmas nukleáris arzenálját – miként lehet megakadályozni egy globális katasztrófát akár a megelőzés, akár egy (a két állam között eszkalálódó) konfliktus során.
Ennek érdekében Nixon és Brezsnyev 1972 májusában Moszkvában aláírta az atomkorszak első átfogó stratégiai fegyverzetkorlátozási megállapodását, a SALT–I szerződést. Nem sokkal korábban Nixon ellátogatott Pekingbe is, ahol Mao Ce-tunggal és Csou En-lajjal tárgyalt, s elindította az amerikai–kínai stratégiai együttműködést. A kínai nyitás válasz volt az akkori geopolitikai problémákra, és egyúttal „belépőjegy” a jövőbeli kihívások világába. Ezek közül ma az a legfontosabb, hogy a különféle csúcstechnológiás fegyverek és a mesterséges intelligencia elképesztő fejlődése miatt elengedhetetlen az állandó párbeszéd kialakítása a világrend stabilitásának – és az emberi civilizáció fennmaradásának – biztosításához.
Kissinger szerint Nixon a kvékerek (ifjúsága során megtapasztalt) békéről szóló vízióját igyekezett megvalósítani. Ezért
hazahozta az amerikai csapatokat Vietnámból, segített véget vetni a közel-keleti és a dél-ázsiai háborúknak, a szovjetekkel folytatott szuperhatalmi versenyben önmérsékletet ösztönző sikeres diplomáciai kezdeményezéseket tett, a kínai nyitással pedig többpólusúvá tette a globális rendszert.
Ma azonban az egyetemes béke még mindig várat magára, sőt megint fennáll egy katasztrofális konfrontáció lehetősége. Ezért a tavaly elhunyt, egykori sikeres politikus, bölcs, öreg politikatudós könyvében azt üzeni, hogy a
Nixon-féle, egyszerre reális és kreatív rugalmasságra volna szüksége a washingtoni külpolitikának,
amelynek a globális egyensúly fenntartására, valamint a nagyhatalmak közötti folyamatos és mélyreható párbeszédre kellene törekednie. Egy olyan legitimációs keretet kellene megalkotni, amelyen belül a nemzeti érdekek és az erőviszonyok közösen meghatározhatók és betarthatók.
A nagy kérdés az, lesz-e valaki Washingtonban, aki kész és képes megvalósítani ezt a stratégiai fordulatot, aki (ismét Bayert idézve) „elég bátor és elég bölcs pislogni egyet”. Mielőtt nem lesz túl késő, teszem hozzá, szomorúan látva az esztelen, felelőtlen, infantilis politizálás és a háborús pszichózis rohamos térhódítását Amerikától Európáig.
