Ha valaki igazán közelről, belülről ismerte Nixont és politikáját, az kétségkívül Kissinger volt, aki nemzetbiztonsági tanácsadóként, majd (ezzel párhuzamosan) külügyminiszterként egyszerre volt (át)alakítója, irányítója és végrehajtója az amerikai külpolitikának. Túlélte a Watergate-botrányt és Nixon bukását, akinek utóda, Gerald Ford elnök mellett is megőrizte pozícióját. A külpolitikának és a diplomáciának nemcsak magas szintű gyakorlója, hanem kiváló elméleti ismerője, elemzője, oktatója is volt.
Szerinte volt főnöke a geopolitikai stratégia két végpontját illetően tekinthető jelentős államférfinak: egyfelől minden részletre kiterjedő kérlelhetetlenség jellemezte a tervezésben, másfelől nagyfokú merészség a végrehajtásban.
Nixon geopolitikai felfogása a mai hidegháborús, világháború-közeli helyzetben különösen időszerű és tanulságos. Ő a békét a nagyhatalmak közötti törékeny és képlékeny egyensúly állapotának tekintette, olyan bizonytalan nyugvópontnak, amely a nemzetközi stabilitás létfontosságú összetevője. Egy 1972. januári interjúban a béke előfeltételeként az erőegyensúly szerepét hangsúlyozta:
Szerintem biztonságosabb és jobb lesz a világ, ha egy erős és egészséges Egyesült Államok, Európa, Szovjetunió, Kína, Japán kölcsönösen egyensúlyban tartják egymást, és nem játsszák ki egyiket a másik ellen, hanem időtálló egyensúlyt tartanak fenn.
Kissinger megjegyzi, hogy Európa és Japán soha nem vált hasonló képességű nagyhatalommá, de a Kína és a Szovjetunió (ma Oroszország) viszonylatában való „háromszögelés” Nixon elnökségétől a hidegháború végéig és azt követően is sokáig az amerikai politika alapelvévé vált, és nagyban hozzájárult a konfliktusok békés kimeneteléhez.
Nixon élete végéig a nemzetközi rend alapvető elemének tekintette az atomfegyverzet korlátozását, és annak a problémának a megoldását, hogy – ismerve a két szuperhatalom hatalmas nukleáris arzenálját – miként lehet megakadályozni egy globális katasztrófát akár a megelőzés, akár egy (a két állam között eszkalálódó) konfliktus során.
Ennek érdekében Nixon és Brezsnyev 1972 májusában Moszkvában aláírta az atomkorszak első átfogó stratégiai fegyverzetkorlátozási megállapodását, a SALT–I szerződést. Nem sokkal korábban Nixon ellátogatott Pekingbe is, ahol Mao Ce-tunggal és Csou En-lajjal tárgyalt, s elindította az amerikai–kínai stratégiai együttműködést. A kínai nyitás válasz volt az akkori geopolitikai problémákra, és egyúttal „belépőjegy” a jövőbeli kihívások világába. Ezek közül ma az a legfontosabb, hogy a különféle csúcstechnológiás fegyverek és a mesterséges intelligencia elképesztő fejlődése miatt elengedhetetlen az állandó párbeszéd kialakítása a világrend stabilitásának – és az emberi civilizáció fennmaradásának – biztosításához.
