„2024 tavasza van. Vagy 1962 ősze. Nehéz eldönteni. S nézzük egymást, szemtől szembe, s a sok kétségtelen tény között csak egy valami kérdéses: lesz-e valaki, aki elég bátor és elég bölcs pislogni egyet. Vagy senki, és inkább elpusztulunk mindahányan.” Ezzel a töprengésre és továbbgondolásra ösztönző kérdéssel fejezi be Bayer Zsolt A világ, ahol élünk című írásának második részét, amely a Magyarnemzet.hu-n szerdán jelent meg. Az 1962. októberi kubai (atom)rakétaválságot hozza fel történelmi példának arra, hogy a világ két legerősebb nagyhatalmának akkori vezetői – John F. Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok elnöke és Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke – a világbéke fenntartásának, az atomháború elkerülésének érdekében – képes volt felelős, racionális kompromisszumot kötni. Úgy fogalmaz:
a két fél nézte egymást, szemtől szembe, majd a legutolsó pillanatban mindkettő pislogott egyet.
Most, 2024 tavaszán hasonló helyzetben vagyunk, ismét egy atomháború szélén állunk, s aligha van nagyobb bátorság ma is, mint „egy pislogás”. Bár (mint Mark Twain írta) a történelem nem ismétli önmagát, de rímel, vagyis vannak hasonlóságok, nemritkán döbbenetes párhuzamok, amelyekből tanulni kell és lehet is, ha emlékezünk, emlékeztetünk rájuk.
Ezért úgy vélem, érdemes emlékeztetni a Kennedy utáni második, az Egyesült Államok harminchetedik elnökére, a harminc éve elhunyt Richard Nixonra. Ahogy a 99 éves Henry Kissinger írja Az állam vezetéséről – Hat politikai stratégia a XX. századból címmel tavaly, az MCC Press kiadásában magyarul megjelent könyvében,
Nixon az amerikai történelem egyik legellentmondásosabb elnöke volt – s az egyetlen, aki lemondásra kényszerült –, azonban jelentős hatást gyakorolt saját kora és az azt követő időszak külpolitikájára azáltal, hogy a hidegháború csúcspontján átalakította a szétesőben levő világrendet.
Öt és fél évnyi hivatali idő (1969–1974) elég volt számára, hogy véget vessen az amerikaiak vietnámi szerepvállalásának, meghatározó (külső) szereplővé tegye az Egyesült Államokat a Közel-Keleten, valamint háromszereplőssé változtassa az addig bipoláris hidegháborús dinamikát a Kína felé való nyitással, ami végül döntő stratégiai hátrányba hozta a Szovjetuniót.