Egyre több szellemi műhely és platform foglalkozik Magyarország húszéves európai uniós tagságával, ami nem meglepő, hiszen május elsején emlékeztünk meg arról, hogy két évtizeddel ezelőtt léptünk be a közösségbe. Minden bizonnyal profánul hangzana integrációnk kapcsán az egykori jelszó: „Éljen május elseje!” Tekintettel arra, hogy az 1990-es rendszerváltozást megelőzően a majális szocialista erődemonstrációnak számított hazánkban – gondoljunk csak a sör-virsli kombinációra, az erőltetett és kényszerű munkásfelvonulásokra –, nem pedig a dolgozók valós ünnepének.
De nézzük, mi a hivatalos állásfoglalás! Az ellenzék szerint ugyanis Orbán Viktor miniszterelnök arra készül, hogy Magyarországot kivezesse az Európai Unióból. Amennyiben ez tényleg így lenne, aligha kardoskodna a kormány az unió bővítéséért, vagy éppen a jogos uniós forrásokért, de spongyát rá!
Bóka János európai uniós ügyekért felelős miniszter a témában úgy fogalmazott, hogy Magyarország európai uniós tagsága nemzeti konszenzuson alapuló történelmi siker, olyan döntés, amelynek akkor sem volt és most sincsen alternatívája. Persze szükség van arra is, hogy reálisan értékeljük az Európai Unió és a magyar tagság helyzetét, mert az a jövőre vonatkozó tanulságokkal szolgál.
Mielőtt ezt részletesen taglalnánk, szögezzük le, hogy uniós tagságunk nem egy beteljesült álom, hanem juss és járandóság: Magyarország sokat tett azért, hogy véget érjen a közép-európai térségben a szocializmus, és nem pusztán mi, magyarok, hanem más országok is visszakerüljenek a régi, európai közösségbe. Ha pedig a számok nyelvén beszélünk, kétségtelen, hogy az elmúlt húsz év alatt mintegy negyvenezermilliárd forintos támogatásban részesült hazánk,
cserébe azonban liberalizáltuk és megnyitottuk a piacainkat, így nem pusztán hazai intézmények részesültek a brüsszeli pénzesőből, hanem a nálunk megtelepedett multik itteni leányvállalatai is. Magyarán a külföldi beruházók voltak sokáig a haszonélvezők.
Példaként említhető, hogy az infrastruktúra-fejlesztési munkákat is az Európai Unió magországaiból érkező vállalatok végezték, mivel nem voltak megfelelő méretű magyar kivitelezők ezekre a feladatokra. Másik példa, hogy a magyar gazdaság fejlődése szempontjából kiemelt bankszektor különleges evolúción ment keresztül. A 90-es évek konszolidációja után privatizálták a pénzintézeteket, amelyek ezután vajmi keveset tettek a magyar gazdaságért. Ezért is volt fontos, hogy 2010 után a kereskedelmi bankszektort integrálják a gazdaságba.
S miközben Magyarország szinte azonnal átadta „piaci területét” az uniónak, addig az akkori tagállamok – elsősorban Németország és Ausztria – a munkaerőpiacot féltették tőlünk. Csoda, hogy a termőföldek magyar kézben maradhattak. Azt sem árt elfelejteni, hogy milyen hosszú időbe telt a csatlakozás: a korai kilencvenes évektől kezdve 2004-ig mindig „négy évre” voltunk tőle. Érdemes azt is fejben tartani, hogy az EU-t, valamint annak elődjét, az 1951-ben alapított Európai Szén- és Acélközösséget, majd az 1957-ben létrehozott Európai Gazdasági Közösséget kifejezetten gazdasági okok és célok alapján szervezték meg, ezzel szemben 2004-ben a csatlakozó államok, köztük Magyarország Európa újraegyesítését látták – és látják ma is – az uniós tagságban. Nota bene:
túl sok illúzió volt bennünk 2004-ben arról, hogy az uniós tagság elhozza a Kánaánt, mára azonban láthatjuk, hogy önmagában a közösségi pénzekre alapozni hazánk fejlődését nem lehet. A britek kilépése ebből a szemszögből nézve komoly figyelmeztetés, csakúgy, mint hogy a fejlett nyugat-európai államok közül néhányan (Dánia, Svédország) miért nem akarják bevezetni az eurót.
De ez legyen mások problémája, számunkra a jövő, a nagy kérdés valahol abban rejlik – közel tízmilliós országként –, hogy a kelet-közép-európai régió, annak uniós tagállamai készen állnak-e arra az alkura, hogy bizonyos hatásköröket átadva együtt erősebbek lehetnek.
Summa summarum: mindig egybehangzó vélemény és szándék volt a magyar EU-csatlakozásról, ezt senki nem vitatja, nincs is észszerű alternatívája. Ugyanakkor míg könyveléstechnikailag Magyarország több pénzt kap Brüsszeltől, mint amennyit oda befizet, ez még nem a teljes egyenleg, hiszen nem minden a pénzről szól.
A szerző a Világgazdaság főszerkesztője
