S miközben Magyarország szinte azonnal átadta „piaci területét” az uniónak, addig az akkori tagállamok – elsősorban Németország és Ausztria – a munkaerőpiacot féltették tőlünk. Csoda, hogy a termőföldek magyar kézben maradhattak. Azt sem árt elfelejteni, hogy milyen hosszú időbe telt a csatlakozás: a korai kilencvenes évektől kezdve 2004-ig mindig „négy évre” voltunk tőle. Érdemes azt is fejben tartani, hogy az EU-t, valamint annak elődjét, az 1951-ben alapított Európai Szén- és Acélközösséget, majd az 1957-ben létrehozott Európai Gazdasági Közösséget kifejezetten gazdasági okok és célok alapján szervezték meg, ezzel szemben 2004-ben a csatlakozó államok, köztük Magyarország Európa újraegyesítését látták – és látják ma is – az uniós tagságban. Nota bene:
túl sok illúzió volt bennünk 2004-ben arról, hogy az uniós tagság elhozza a Kánaánt, mára azonban láthatjuk, hogy önmagában a közösségi pénzekre alapozni hazánk fejlődését nem lehet. A britek kilépése ebből a szemszögből nézve komoly figyelmeztetés, csakúgy, mint hogy a fejlett nyugat-európai államok közül néhányan (Dánia, Svédország) miért nem akarják bevezetni az eurót.
De ez legyen mások problémája, számunkra a jövő, a nagy kérdés valahol abban rejlik – közel tízmilliós országként –, hogy a kelet-közép-európai régió, annak uniós tagállamai készen állnak-e arra az alkura, hogy bizonyos hatásköröket átadva együtt erősebbek lehetnek.
Summa summarum: mindig egybehangzó vélemény és szándék volt a magyar EU-csatlakozásról, ezt senki nem vitatja, nincs is észszerű alternatívája. Ugyanakkor míg könyveléstechnikailag Magyarország több pénzt kap Brüsszeltől, mint amennyit oda befizet, ez még nem a teljes egyenleg, hiszen nem minden a pénzről szól.
A szerző a Világgazdaság főszerkesztője
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!