Az „elitek” és a „nép” közötti szakadék méretének megállapításához szükséges következő kérdés, amire választ kell adni, arra vonatkozik, hogy maguk az állampolgárok hogyan viszonyulnak az ukrán–orosz konfliktuhoz. A már idézett felmérés szerint a béke és a stabilitás biztosítása volt az az uniós szintű cél, amelynek elérése – a magyar (40 százalék) és az euró­pai (46 százalék) válaszadók relatív többsége szerint – a legnagyobb pozitív hatással járna a kitöltők életére. Továbbá elmondható, hogy az állampolgárok el is várják a béke megvédelmezését az általuk megválasztandó képviselőktől, ugyanis EU-s viszonylatban a relatív többség (47 százalék), 

A választói akaratot a politikai elitek kommunikációjával összehasonlítva újfent drámai ellentét bontakozik ki. Valerie Heyer, a liberális Renew Europe pártcsalád európai parlamenti képviselője a fegyverszállítások folytatására és Kijev további támogatására szólított fel; a német védelmi minisztérium további 3,8 mil­liárd euró pótlólagos támogatást kért Ukrajna megsegítésére; Dánia légvédelmi és tüzérségi szállítmányokat készített elő Kijevnek, mintegy 750 millió euró értékben; Pal Jonson svéd védelmi miniszter felszólította a nyugati szövetségeseket, hogy duplázzák meg a beszerzések mennyiségét, mert „Oroszország gyorsabban állt talpra, mint az euroatlanti közösség”.

Vagy magyar vonatkozásban a momentumos EP-képviselő, Cseh Katalin említhető meg, aki a közösségi médiában adott hangot véleményének: „Nem lenne egy rossz gondolat, hogy a háborút amúgy fegyverekkel vívják, és mostanra Orbán Viktor annyira egyedül maradt ennek az ellenzésével, hogy szerintem nagyjából így az egész Európai Unióból alig van olyan ország, amelyik ezt mondja, nem? És ebben a régióban biztos nincs. Szóval az egyértelmű, hogy a NATO-nak segítenie kell Ukrajnának abban, hogy megkapják azokat a fegyvereket, amelyekkel meg tudják vívni ezt a háborút.” A háború folytatását támogató nyilatkozatokat igen hosszan lehetne még idézni, míg a mielőbbi fegyverszünetre vonatkozó felhívásokat csak néhány állam vezetője tett közzé (például Ferenc pápa, Orbán Viktor vagy éppen Robert Fico).

Az ID hátrányból indul, hiszen az AfD kizárásával átmenetileg veszíteni fog néhány mandátumot, hosszabb távon azonban javíthatja a pártcsalád elfogadottságát, így növelve a jobboldali befolyást. Igaz, az Európai Néppárt jelentős része közelebb áll a szociáldemokratákhoz, mint az új jobboldal pártjaihoz, így a szövetségi együttműködések révén a mérsékeltebb baloldal továbbra is meghatározó tényező maradhat.

Mindazonáltal a voksolással még nem zárul le az európai parlamenti frakciók helyezkedése, ugyanis a Fidesz jelenleg pártnélküliként van bejegyezve, azonban a választások után ez valószínűleg változni fog, aminek következtében a jobboldal felé billentheti a mérleg nyelvét. Az Európai Parlament összetételének változása a demokrácia elmélete szerint megfelelő alkalmat jelentene a vezetők és vezetettek véleménykülönbségének csökkentésére, a békepárti hangok térnyerésére. Azonban a demokrácia gyakorlata azt mutatja, hogy ez nem feltétlenül lesz így. Egyfelől Nyugat-Európában „kínálati” probléma tapasztalható, tehát a politikai palettáról hiányoznak vagy a fősodor által perifériára vannak szorítva azok a politikai formációk, amelyek artikulálhatnák a többségi társadalom elvárásait.

Az Európai Uniót feszítő belső ellentmondások lassan kritikus ponthoz érnek, 2024 olyan szempontból vízválasztó lehet, hogy a nép-nemzet-demokrácia hármasában gondolkodó politikai formációknak esélyük kínálkozik arra, hogy átlépjék az üvegplafont – ahogy arra Hollandiában is lehetőség nyílt.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője