Ez a veszély nagyjából az elmúlt tizenöt évben jelent meg az amerikai radaron, amióta Kína már nem bérmunkatelep, hanem óriási technológiai innovációt hajt végre. (Persze főleg lopott technológiával kezdték, de ahogy mondani szokták: egyetlen multimilliomostól sem szabad megkérdezni, hogyan szerezte az első millióját.) Kína megerősödött. Olyannyira, hogy amikor Barack Obama elnök meghirdette – Mackinder terminológiája alapján – a Pivot to Asia programot, vagyis hogy mostantól az USA-nak Ázsia lett a geopolitikai kulcskérdés, és Hillary Clinton külügyminiszterként 2009-ben Kínába utazott, az akkori kínai diplomácia kiemelkedően fontos alakja, Taj Ping-kuo (aki egyébként 1989 és 91 között Kína magyarországi nagykövete volt) a következő kérdést tette föl neki:

 – azaz „Miért nem húztok el innen a kulcsaitokkal együtt?” – hogy magyarul is maradjunk a Mackinder-féle terminológiánál.

(Aztán ebből futballcsapatokat meg hasonlókat vásároltak.)

Erre volt tulajdonképpen Oroszország – és a történelem – egyfajta immunválasza Vlagyimir Putyin. Aki azt ígérte, hogy újra felépíti az erős, büszke Oroszországot. Hiába nem szeretjük, hiába démonizálja őt a nyugati világ, az orosz embereknek ez az ő elsődleges vonzereje. Hogy „Hé, emberek, végigszenvedtétek a kommunizmust, annak kimúlását, a Nyugat nem volt a barátotok, ellopta vagy segített ellopni a nemzeti vagyonunkat. De itt vagyok én, aki újjáépítem Oroszországot az oroszoknak.” Kicsit hasonló helyzet, mint Németországban az első világháború után. A győztesek arroganciája hozta el Hitlert 1933-ban, és a győztesek arroganciája hozta el Putyint 2000-ben.

Na és akkor Ukrajna… Az elmúlt két évtizedben nagyon erősen közeledett Oroszországhoz Németország, és vele együtt egész Európa. A nyersanyagok, természeti erőforrások találkozása a tőkével, technológiával és a képzett munkaerővel. Hogy ez nekünk, magyaroknak jó volt-e vagy sem, az megint egy bonyolult kérdés. De az amerikaiaknak biztos, hogy nem. Mert még egyszer: aki ezt a régiót birtokolja, azé a világ nyersanyagainak és lakosságának is a döntő többsége. 

Többek között rakétabázisok telepítéséről, ahonnan szükség esetén akár Moszkvát és Szentpétervárt is közvetlenül, a földről lehet lőni, légitámadások nélkül. Erről szólt a Majdan és a narancsos forradalom is, ahová nemcsak ötezer hrivnyáért vitték az embereket tüntetni (többek között Kárpátaljáról is), hanem Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes ekkor mondta el Geofrey Pryatt akkori kijevi nagykövetnek telefonon, hogy Washingtonban Arzenij Jacenyukot jelölték ki Ukrajna új miniszterelnökének.

Washington kijelölte… és tényleg ő lett! Amikor Pryatt megkérdezte, hogy az EU mit szól ehhez az egészhez, Nuland válasza ennyi volt: „Fuck the EU!” (Aki nem hiszi, nézze meg a YouTube-on vagy a BBC oldalán – az eredeti hangfelvétel is megtalálható.)

Oroszország az agresszor, amely megtámadta Ukrajnát. Ez tény. Az amerikai külügyminisztérium, a titkosszolgálatok, politikai és katonai vezetők azonban nagyon sokat tettek ezért a konfliktusért. És 

Egy óriási stratégiai hibát persze elkövetett az USA. Ukrajnát fellázította Oroszország ellen, és Oroszországot válaszlépésre kényszerítette. Európai szövetségeseit pedig gazdasági recesszióba taszította azzal, hogy megtiltotta az orosz nyersanyagok, energiahordozók behozatalát, azt gondolva, hogy ezzel megroppantja Oroszországot, és a nép fellázad Putyin ellen, káosz lesz, majd pedig megérkezik megmentőként a Világbankon és egyéb szervezeteken keresztül. Így fennhatóságot szerez Oroszország gazdasága és vagyona, nem utolsósorban nyersanyagvagyona fölött. Ennek birtokában pedig könnyen fordulhat Kína ellen. Megint csak hasonló helyzet ahhoz, amit Hitler gondolt 1941-ben.

Eközben az orosz–kínai közeledéssel az eurázsiai „Hátország”, a „Világsziget” szíve is valamiféle közös irányítás alá kerülhet. Ami végképp az Egyesült Államok rémálma. Futnak tehát a pénzük után, és egyre magasabbra emelik a tétet. Ha nem sikerül legyőzni Oroszországot, akkor félő, hogy Eurázsia egyesült ereje átlépi a kritikus pontot, és az amerikai hegemónia végzetes sebet kap.

Ezt pedig továbbra is csak úgy lehet megakadályozni, hogy folyamatos konfliktusokat robbantanak ki. És arról még nem is beszéltünk, hogy Kína felemelkedésével a világkereskedelem is átalakulóban van. Az USA tengeri fölénye egyre kevésbé dominál, ahogy Kína egyre több szárazföldi kereskedelmi útvonalat is kiépít. Ha megnézzük a közelmúlt konfliktusait, Afganisztántól Irakon, a Közel-Keleten, Izraelen, Észak-Afrikán át Grúziáig, Koszovóig és Ukrajnáig, ezek mind-mind a kínai selyemút – vagy inkább selyemutak – mentén fekszenek, azaz a Kína és Európa közötti kereskedelem fontos állomásai. 

De ez megint egy másik írás témája lehet.

Viszont remélem, így már értjük a geopolitikai összefüggéseket és főleg azt, hogy annak ellenére, hogy Európa lakossága békét akar, a politikai vezetők – nagyon kevés kivétellel – miért tesznek meg mégis mindent a háború folytatásáért.