Ismert tény, hogy Churchill 1941-ben népe és Európa létéért folytatott kétségbeesett élet-halál harcot, és a szénája nem állt túl jól a német harcigépezettel szemben. Tudta, hogy egyetlen reménye a győzelemre az Egyesült Államok belépése a háborúba, de Roosevelt mindaddig csak egy, mai szóhasználattal élve „Ukrajna plusz” megoldás híve volt, katonákat nem volt hajlandó küldeni a hadszíntérre. Az 1941. december 7-i nap viszont mindent megváltoztatott.
Churchillnek aznap komornyikja egy hordozható rádiót hozott, amelyen bekapcsolta az akkor még hazafias hangnemben sugárzó BBC műsorát. Amikor a brit miniszterelnök meghallotta a Pearl Harbor amerikai támaszpont elleni támadás hírét, azonnal talpra ugrott és felhívta az amerikai elnököt. „Elnök úr, mi ez a hír Japánról?”, kérdezte. Roosevelt válaszában röviden csak annyit mondott, hogy ha mindez igaz, akkor ettől fogva mindketten ugyanazon a szekéren utaznak. Churchillnek ez egyet jelentett a győzelemmel. Visszaemlékezéseiben így ír erről a pillanatról: „érzelmekkel és érzésekkel telítve és jóllakva lefeküdtem, (éjszaka) a megváltottak és hálásak álmát aludtam”.
Ahogy most hallgattam Trump Juniort, érezhető volt a mosoly, viccek és jellegzetes amerikai önbizalom fátyla alatt az a feltörő harag, amelyet nemcsak családja, de nemzete ellen irányított aljas támadások keltettek benne.
Talán elfogult vagyok, de szavaiból nem egy elnökválasztási kampánybeszédet olvastam ki, hanem a tisztességes, józan Amerika hangját. Ekkor nyilalt a tudatomba az a felismerés, hogy a szélsőséges demokraták és a Soros-ügyész által kicsikart ítélet Donald Trump ellen egy modern kori politikai Pearl Harborrá kezd formálódni.
Jamamoto japán tengernagy szavai visszhangzottak a fülemben, aki, amikor meghallotta, hogy az amerikai anyahajókat nem sikerült elsüllyeszteni, úgy fogalmazott: „attól tartok, csak annyit értünk el, hogy felébresztettünk egy alvó óriást, és szörnyű elszántsággal töltöttük meg”.