Ismert tény, hogy Churchill 1941-ben népe és Európa létéért folytatott kétségbeesett élet-halál harcot, és a szénája nem állt túl jól a német harcigépezettel szemben. Tudta, hogy egyetlen reménye a győzelemre az Egyesült Államok belépése a háborúba, de Roosevelt mindaddig csak egy, mai szóhasználattal élve „Ukrajna plusz” megoldás híve volt, katonákat nem volt hajlandó küldeni a hadszíntérre. Az 1941. december 7-i nap viszont mindent megváltoztatott.
Churchillnek aznap komornyikja egy hordozható rádiót hozott, amelyen bekapcsolta az akkor még hazafias hangnemben sugárzó BBC műsorát. Amikor a brit miniszterelnök meghallotta a Pearl Harbor amerikai támaszpont elleni támadás hírét, azonnal talpra ugrott és felhívta az amerikai elnököt. „Elnök úr, mi ez a hír Japánról?”, kérdezte. Roosevelt válaszában röviden csak annyit mondott, hogy ha mindez igaz, akkor ettől fogva mindketten ugyanazon a szekéren utaznak. Churchillnek ez egyet jelentett a győzelemmel. Visszaemlékezéseiben így ír erről a pillanatról: „érzelmekkel és érzésekkel telítve és jóllakva lefeküdtem, (éjszaka) a megváltottak és hálásak álmát aludtam”.
Ahogy most hallgattam Trump Juniort, érezhető volt a mosoly, viccek és jellegzetes amerikai önbizalom fátyla alatt az a feltörő harag, amelyet nemcsak családja, de nemzete ellen irányított aljas támadások keltettek benne.
Talán elfogult vagyok, de szavaiból nem egy elnökválasztási kampánybeszédet olvastam ki, hanem a tisztességes, józan Amerika hangját. Ekkor nyilalt a tudatomba az a felismerés, hogy a szélsőséges demokraták és a Soros-ügyész által kicsikart ítélet Donald Trump ellen egy modern kori politikai Pearl Harborrá kezd formálódni.
Jamamoto japán tengernagy szavai visszhangzottak a fülemben, aki, amikor meghallotta, hogy az amerikai anyahajókat nem sikerült elsüllyeszteni, úgy fogalmazott: „attól tartok, csak annyit értünk el, hogy felébresztettünk egy alvó óriást, és szörnyű elszántsággal töltöttük meg”.
Amerika felébredt. Lassan, komótosan kezd visszatérni az ébrenlétbe, de az alvó óriásban érezhetően hatalmas harag és elszántság gyülemlik. Azok is, akik liberális érzelműek voltak, érzik, hogy az amerikai baloldal messze túllépett minden demokratikus határt. Ha Joe Biden négy éve másra nem is, arra jó volt, hogy leleplezze a baloldal erkölcsi nihilizmusát és bebizonyítsa, hogy valójában nincs demográfiai csoport vagy politikai érdekkör, amelyik az azonnali anyagi vagy politikai hasznon kívül hosszú távon tudna profitálni a progresszívek nihilista politikájából.
Ahogy Churchill sem kívánta az amerikaiak emberáldozatát és elkövetkezendő háborús szenvedéseit, így egyetlen jóérzésű magyar sem kívánhatja Donald Trumpnak azt a meghurcoltatást, amit a szélsőséges eszmékben fuldokló demokraták kimértek rá. De azzal is tisztában kell lennünk, hogy már nem küzdünk egyedül a globális baloldal ellen. A felébredt Amerika nem hozzánk csatlakozott, önmagáért küzd.
Ettől függetlenül az ellenség közös, ez kétségtelen.
Idestova egy évtizede vagy egyedül, vagy el-eltűnő nemzeti szövetségeseink némi támogatása mellett folytatjuk az ádáz harcot a nemzet- és családellenes erőkkel. Küzdünk magunkért és küzdünk azon európai társadalmakért, amelyek önhibájukból, vagy azon kívül a baloldal fogságába kerültek. Időnként ha nemzeti kormány került hatalomra valahol a szomszédban, együtt dolgozhattunk szövetségeseinkkel. De amikor azokat megbuktatták, mi mindeddig egyedül is képesek voltunk folytatni ezt a küzdelmet.
Megkérdőjelezhetetlen az, hogy mi magyarok 2015-től meghoztuk azt az áldozatot, amely szükséges volt a brüsszeli föderalista Anschluss megakadályozására.
