Churchill nevezte a szocializmust a kudarc filozófiájának, amelynek szellemében most a britek a kormányváltásra szavaztak. De a konzervatív oldalról felhangzó általános jajveszékelés ellenére ez mégsem paradigmaváltás volt, hanem inkább a staféta átadása. Azon politikai öncsonkításról és erkölcsi relativizmusról van szó, amelybe Tony Blair 1997-es választási győzelme után a britek olyan véglegesen ragadtak be, mint hangya a fagyantába.
Nagy-Britannia mára egy demoralizált, jövőkép nélküli posztdemokrácia, amely a nemzeti érdek helyett a vörös Keir Starmer kegyelemdöfésére adta le szavazatát.
A konzervatívok totális bukása iskolapéldája annak, mi az elkerülhetetlen sorsa egy olyan jobboldali pártnak, amely baloldali szavazatokra vadászva másodrangú pozícióba minősíti le saját nemzeti és hazafias érzelmű, természetes szavazóbázisát. David Cameron volt miniszterelnök egy konzervatív narratívába csomagolt blairizmust áruló párttá alakította át a brit Konzervatív Pártot, ezzel szinte teljesen kiürítve a jobboldali színteret. Ennek ellenére a választások előtt „orosz beavatkozásra” panaszkodott Rishi Sunak az ellen, amikor ezt a jobboldali vákuumot a Nigel Farage vezette Reform párt igen ügyesen kitöltötte. Másfél évtizedig lelkesen küzdöttek a kozmopolita gazdag középosztály kegyeiért, mintha csak ezek szavazataiért lenne érdemes politizálni, miközben ignorálták azt a jelenleg fennálló történelmi esélyt, melyben a Munkáspárt által elárult brit munkásosztály épp a valódi, hagyományos konzervatív értékek felé fordult.
A David Cameron által a parlamentbe ültetett kávéház-konzervatívok a 2016-os brexitnépszavazás után nyíltan ellenszegültek a népakaratnak.
Ahelyett, hogy a polgárok brexitben kifejezett akarata szerint a nemzeti szuverenitás visszaépítését kezdeményezték volna, Nagy-Britanniában felépítettek egy mini EU-t, ahol a nemzeti szuverenitás álmát rávezették egy technokrata bürokrácia aknamezőjére. Így történhetett az, hogy egy többségében jobbközép érzelmű országban a 650 képviselőből most 645 baloldali. Ha ezután Keir Starmernek sikerül megvalósítania David Cameronnal közösen ápolgatott álmát, visszavezetni országukat az EU-ba, a britek gyakorlatilag semmi lényeges változást nem észlelnének.
A toryk becsapták a brit választókat. Amikor 2010-ben hatalomra kerültek, az éves migráció 240 ezer körül volt. Tavaly ez a szám 650 ezerre duzzadt. A migránsok számánál már csak a bürokrácia, az adók és az államadósság növekedett gyorsabban.
A konzervatívok között azért akadt még néhány kivételes józan hang, általában bevándorló hátterű politikusok között. Priti Patel volt belügyminiszter szinte egyedüliként szállt szembe a hazug bürokráciával és rendőrséggel, amikor azok el akarták tussolni a muszlim bandák által prostitúcióra kényszerített több tízezer kiskorú lány botrányát. Ő volt az egyetlen, aki a francia partokról érkező migránshajók visszafordítását sürgette, ami végül a karrierjébe került. Ugyanúgy, mint utódjának, Suella Bravermannek, aki az illegális migránsok Ruandába történő deportálására dolgozta ki azt a tervet, amelyet Keir Starmer az első munkanapján azonnal el is törölt.
A brit toryk még mindig hisznek abban a gyávák számára igencsak kényelmes mítoszban, hogy a döntő csata mindig a politikai középen dől el. És ez is a Macron, Weber, Sunak vagy Donald Tusk által propagált centrizmus lényege: vonjunk átlagot a hazugságból és az igazságból, és félúton megkapjuk az arany középutat. Ezt a politikát magukévá tevő, porba hullott volt konzervatív pártok post mortem jelentésén Franciaországtól Németországig, Nagy-Britanniától Lengyelországig egyetlen szó áll: kompromisszum.
A brit konzervatívok a kompromisszumok politikájának mesterei voltak, mindezt sajnos kizárólag a saját társadalmuk kárára voltak képesek megvalósítani. Persze az igazság számlájára kötött részleges és ideiglenes alku mindig is a hazugság totális és végleges győzelméhez vezet.
A múltban a brit konzervatívok az Európai Néppártban is csak az orrukat húzogatták a Fidesz kinyújtott kezére, és azóta is az amerikai demokraták kenguruerszényéből riadtan kukucskálva úgy tesznek, mintha Magyarország nem létezne. Nagykövet helyett Budapestre is csak egy olyan LMBTQ-aktivistát küldtek nekünk, akit leginkább David Pressman pride-felvonuláshoz használt divatkellékeként lehetne leírni, amit évente a szivárványos zászló mellett a hóna alá csap. Az igazság az, hogy sosem voltunk nekik elég jók, nem volt meg a politikai pedigrénk ahhoz, hogy tagságot nyerjünk a kis privát klubjukban.
Vesztükre sajnos ugyanezt tették az átlag brittel is: tisztátalan, tudatlan plebejusként kezelték azon polgáraikat, akik a nemzeti szuverenitásért, a határok védelméért és a brit nemzeti kultúra megőrzéséért kiáltottak.
Eközben a napokban csatlakoztak hozzánk, a kivetett és „elszigetelt” plebejushoz a cseh patrióták, az osztrákok, a portugálok, a spanyolok, a hollandok, és úton van felénk sok más valódi európai mozgalom, amely megőrizte józan eszét és életösztönét. A brit konzervatívoknak ezzel szemben már nincs mit nyújtaniuk Európának, senki sem kíváncsi rájuk, és a választási eredményekből ítélve a brit polgárok közt is ez az uralkodó szemlélet. Minden tiszteletem a briteké, hogy végre összeszedték a bátorságukat, és megszabadultak ettől az arrogáns elittől, még ha óriási árat kell is majd ezért fizetniük a következő négy évben. De a dolgoknak itt szükségszerűen egy ideig sokkal rosszabban kell haladniuk, mielőtt újra jobbra fordulhatna e magára hagyott nagy nép sorsa.
A szerző a Hungary Today hírportál főszerkesztője
